"Hoppá, valami elveszett" (Gellér B. István képzőművész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Neved összekapcsolódott a

Növekvő Várost, annak architektúráját, történelmét, mindennapi életét, művészetét, nyelvét, hitvilágát. Most, hogy mindennek az esszenciája könyv alakban is megjelent, a folyamatosan készülő mű mintha a véglegesség állapotába ért volna. Növekvő Várossal, de mi volt azelőtt?

Gellér B. István: Geometrikus, mondhatni konstruktivista munkákat csináltam. Ezzel párhuzamosan voltak fluxushoz közelítő konceptuális melóim is. Ezek zömét postai úton külföldre juttattam, a vizuális költészet felé menő dolgokat pedig főleg a Maurer Dóra szervezte kiállításokon mutattam be. 1975-76 táján túl személytelennek kezdtem érezni a geometriát. Kiüresedett. Akkor teljesen átálltam a konceptuális grafikákra. Csináltam egy sorozatot: próbáltam reagálni klasszikus művekre, megtalálni a művészettörténet számomra fontos munkáinak, például Jan van Eyck festményeinek vagy a Dürer Melancholiájában látható, zseniális, 1512-es bűvös négyzetnek az 1978-as megfelelőjét. Aztán rajzoltam egy képzelt, prehistorikus napszentélyt. Egyszer találtam egy szűrőpapírt, valami vegyszert szűrtek át rajta. Olyan volt, mint egy vízrajzi térkép. Ebbe képzeltem bele egy Stonehenge-szerű dolgot. Fahasábokat, földbe vert iránymérő karókat rajzoltam. Gondolati játék volt tulajdonképpen.

MN: Ebből nőtt ki a Növekvő Város?

GBI: Az abszolút véletlen volt. Kértek tőlem egy plakátot két szimpóziumra, egy keramikaira és egy szobrászatira. Volt egy megkövesedett csigám, az jelképezte a szobrászokat, agyagba nyomtam, és az jelképezte a keramikusokat. Hazavittem az első példányt a nyomdából, letelepedtem, nézni kezdtem, és akkor bekattant, hogy teljesen olyan, mint egy romváros légi felvétele. Akkor csináltam egy grafikát ebből a légi felvételből, rajzoltam alá egy képzelt feltárási alaprajzot. Ehhez jött egy másik dolog: mintha egy romantikus lelkületű francia építész, mint mondjuk nálunk Schulek Frigyes, rekonstruálná a romvárost, és rárakna egy neoromán vagy neogótikus várkomplexumot. Ezt is mellérajzoltam. De volt még hely a rajzlapon, oda meg egy képzelt térképet rajzoltam, domborzatot, tengeröblöket. Az egész koncepció elfért egy 50 x 70-es papíron. Elküldtem a nemzetközi rajzbiennáléra, Rijekába, és kaptam rá egy díjat. Ez megerősített, és elkezdtem dolgozni rajta.

MN: Gondoltad volna, hogy húsz éven keresztül ez foglalkoztat majd, és egy egész fikciós történet kerekedik ki belőle?

GBI: Az a leglényegesebb, hogy ez engem baromira szórakoztat. Nem munka abban az értelemben, hogy kitűzöd magad elé, hogy milyen képeket fogsz festeni. Tág és szabad keretet ad, amin belül játszani lehet. Hamar bejött az is, hogy csináljak valami ábécét, hiszen nyilván maradtak töredékes feliratok. Aztán jöttek a szertartások, a megmaradt kultikus tárgyak. Beteges vonzalmat érzek a régi fotók iránt, vadászok rájuk antikváriumban, vásárban, sőt keményen kukázok is. Nem tudok úgy elmenni egy konténer mellett, hogy meg ne álljak, ha látom, hogy lakásból kiszórt szemét van benne. Kiszedek mindent, ami még jó lehet valamire egy kiállításon. Ha nincs kedvem plasztikát csinálni, eljátszhatok dokumentumokkal, fotókkal, tárgyakkal, a fotókhoz lehet élettörténeteket fabrikálni és így tovább. Ez magát görgeti, nem én görgetem. Sosem tudom, mi lesz a következő lépés.

MN: De most, hogy kész a könyv, mintha teljes lenne a történet. Hogyan tovább?

GBI: Hát, egyfelől, ha nagyképűen akarnék fogalmazni, azt mondanám a munkamódszeremre, hogy work in progress. Mindig visszanyúlok ugyanahhoz a melóhoz. A tárgyak folyton formálódnak. Ha mondjuk kapok egy ösztöndíjat bronzszobrok készítésére, akkor nem feltétlenül valami újat csinálok, hanem esetleg egy bronzkiegészítőt a régihez. Már a könyvben szereplő, viszonylag friss tárgyak egy részére is kerültek új elemek. Másfelől pedig vannak bizonyos pontok, ahol érzem, hogy folytatódni fog a történet. A város elpusztulásának kérdése, a megmaradt őslakosság elvándorlása, menekülése foglalkoztat. És vannak homályos ötletpontocskák is, amelyekhez elkezdtem fényképezgetni. Vonzanak a sejtelmes fotók. Azok a megfoghatatlan dolgok, amitől egy bemozdult amatőr kép egészen mást jelent, mint amit a készítője akart. Ezt szántszándékkal nehéz előidézni, de rettentően foglalkoztat ennek a sejtelmességnek és a hozzá tartozó szövegeknek az előállítása. Ez a könyv a jelenlegi állapot befejezése, de az egészet nem érzem befejezettnek. Nem érzem azt, amit a geometrikus képeknél, hogy ez a meló kiüresedett volna, hogy tudnám még variálni, de értelmetlen, mert már nem vagyok igazán mögötte. Ezen még baromi sokat lehet dolgozni.

MN: Néhány dolgot kissé következetlennek találtam az egyébként nagyon precíz könyvben. Az egyik, hogy itt egy elveszett, ősi civilizációról van szó, de az utolsó túlélője az 1930-as években hal meg kórházban.

GBI: Nézd, nekem belefér, hogy az utódok utódai közül egyetlenegy még fölbukkan. És van egy utalás arra is, hogy esetleg fölmenekültek az Ararát hegyére. Ez az aggastyán egy zárvány, egy élő őskövület. Kicsit olyan, mint hogy most, 2000-ben támolyog elő Oroszországból a szerencsétlen, utolsó magyar hadifogoly.

MN: A másik az általad kidolgozott nyelv: háromszögek variációi jelentenek egyes fogalmakat. De ezekből képtelenség lenne olyan bonyolult szövegeket összerakni, mint amilyeneket idézel.

GBI: Ez azért alaposabban ki van dolgozva, kiállításokon látható is volt, de helyszűke miatt nem sikerült komplettebb üzeneteket betenni a könyvbe. Az alap a törvénygúla, háromszög alakú oldallapokkal. Földobják, és amelyik oldalára esik, azt a törvényt kell alkalmazni. Ugyanez van az írással is, ami többféleképpen olvasható, a háromszögek elfordításával új jelkombinációk jönnek létre. Ez pedig megteremti a félreérthetőség lehetőségét. Mindig ott van a könyvben az is, hogy éppen melyik régésznek az olvasatában vagy átírásában jelennek meg a szövegek. Ez egyébként jellemző volt a századforduló régészetének értelmezési vitáira is. Igyekeztem ezt az egészet olyan szinten tartani, hogy a gyanútlanabb néző vagy olvasó szinte elhiggye, de azért érezhető legyen a mögüle való kikacsintás is.

MN: Azelőtt is foglalkoztatott a régészet és a mitológia?

GBI: A pécsi múzeum fénykorában, tinédzserként bejártunk egy kiváló, nagy tudású régészhez, Bándi Gáborhoz, ott minden volt, de régészetről ritkán esett szó. Kimentünk ásatásra, láttunk pár gödröt meg fekete foltot, és kurvára kellett volna lelkesednük. Maga a szituáció vonzó volt, megfogott az emberi része, ahogy a sátorban ecsettel cserepeket pucol valaki, de ettől még nem igazán lehetett belemerülni. Inkább az eltűnt kultúrák, az elveszett kultúrjavak foglalkoztatnak. Hogy nem tudjuk, mi az, ami eltűnt. És ettől valamiféle bűntudat lehet az emberben. Talán emiatt próbál valami pótlást találni, amit nem is annyira előhív magából, hanem mintha magától jönne ki belőle. A malomjátékot vagy a dominót kilövi a Nintendo, és miközben a gombjait nyomogatod, valahol tudat alatt foglalkoztat a kultúrbűntudat, hogy hoppá, valami elveszett, eltűnt. Én óvatos távolságtartással próbálok ebben működni, nem a fantasy szintjén, meg hát Tolkien ezt meg is csinálta. Azzal együtt, hogy egy határig vonz, de ez a mai, bődülten okkult hullám kicsit irritál is. Sokkal inkább foglalkoztat a mitológia, az antik hitvilág. Lehet, hogy a Növekvő Város mitológiájának kidolgozása még hátravan. Ha valami előhívja, majd előjön... Naiv huszonévesként egyszer megkérdeztem a mesteremet, Martyn Ferencet, hogy Feri bácsi, miért dolgozik? Szomorúságból, haragból vagy örömből? Semelyikből, mondta, csak ahogy a madár énekel. Egy idő után rájön az ember arra, hogy ez a szakmai vagy művészi munka az élete része, egyszerűen csinálnia kell.

Szőnyei Tamás

Gellér B. István a Növekvő Város című könyvét a Jelenkor adta ki

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...