"Mániákusan figyelem mások mániáit" (Komoróczky Tamás képzőművész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Miket állítasz ki Velencében?

Komoróczky Tamás: Ilyenkor az ember lajstromba veszi a dolgait. A magyar pavilonban nagy a tér, ez meghatározó a számomra, mert az utóbbi időkben tapétákat tervezek, ezek alkotják majd a kiállításom egy részét. A tapétában elsősorban a sokszorosíthatóság és a tágas felületek beborítása érdekel. Nagy hagyománya van a tapétának, különösen a szecesszió óta. Festő szakon végeztem 1990-ben, a mesterképzőt pedig murális szakon - tehát nem a semmiből jön nálam a tapéta -, bár ha létezett volna intermédia szak, valószínűleg azt választom. Legutóbb Ljubljanában, a Skuc Galériában és Dunaújvárosban mutattam be tapétázott felületeket. Akkor hat klasszikus műformát dolgoztam fel digitálisan, enteriőrt, exteriőrt, zsánerképet, tájképet, portrét, csendéletet. 1995 óta főként számítógéppel dolgozom. Motívumokat gyűjtök, az internetről, különböző katalógusokból, vagy ha szükséges, én is fényképezek, régebbi munkáimat visszaforgatom. Túl a dekorativitáson, hogy messziről is összeáll és működik egy-egy tapéta, azzal is eljátszom, hogy közelről egészen finoman kidolgozott részleteket is magában rejt. A legalkalmasabb és legolcsóbb technikával, ofszetnyomással készülnek, 30 x 150 centis darabokban, ezeket én "beállás"-nak nevezem. A Vírus című például nyolcféle beállásból tevődik össze. Összesen legalább száz beállást tervezek Velencére, és a legjobbakkal borítom majd be a pavilon kétharmadát, kb. 250 négyzetméter falfelületet, padlótól plafonig.

MN: Miről szólnak ezek a képek?

KT: Az egész anyag témája az OCD, az Obsessive Compulsive Disorder: ez a kényszerképzetek, kényszeres, rendellenes cselekvések gyűjtőneve a pszichológiában. Régóta érdekel a mániák megfigyelése, magam is szenvedek mindenféle mániákban, ez talán ki is derül majd a munkákból, és mániákusan figyelem mások mániáit. A magyarok élen járnak az OCD-kutatásban, van egy OCD Társaság is. Az OCD-nek nagyon erős a társadalmi, kulturális hatása, tömegek élnek együtt a mániájukkal, kénytelenek vagyunk szembesülni ezzel. A fogyasztást kiszolgáló szisztéma nagyon odafigyel erre, és manipulálja is az embereket. Kilenc videót is kiállítok ugyanebben a témában. A digitalitás, hogy könnyen lehet képeket manipulálni, megsokszorozni, számomra az OCD analógiája. Az ismétlődésről és a sztereotip mintázatokról van szó. Ilyen értelemben a tapéták zenei loopoknak (végtelenített szalagoknak - a szerk.) felelnek meg. A tapétákkal úgy szeretnék egy történetiséget is rejtő rendszert fölépíteni, ahogy a mai elektronikus zenében a loopok gombolódnak egymáshoz. Az OCD is egy kényszeres loopra kattanás.

MN: Velencében áttekintést adsz az eddigi munkáidról is?

KT: Fél éve, a C3-ban készítettem egy CD-ROM-ot az utóbbi öt év munkáiból, de a Velencére készülő katalógusban mindenképp szembesülnöm kell a régebbi dolgaimmal is. Nem mintha szégyellni valók lennének, de elég furcsa ez a szembesülés, mert korábban mindig csak előre néztem. Velencében a régiek közül egy videót mutatok be, ez DJ Cadik zenéjére készült tavaly az Áthallások című kiállításra, és sok addigi anyagot dogoztam fel benne speciális effektekkel. Ezenkívül csak új videók lesznek, a monitorokat és a DVD-lejátszókat pedig nem egyszerű posztamensek, hanem külön ide tervezett, ipari szerkezetek tartják majd.

MN: Gondolsz arra, hogy egy átlagos látogató milyen rövid időt tölt el egy-egy képernyő előtt? Van értelme egyáltalán videókat kiállítani?

KT: Szerintem van. De eddigi tapasztalataim alapján éppen ebből a megfontolásból tíz percnél nem lesznek hosszabbak, inkább öt perc körüliek. Népszerű természettudományos tévéadók mintájára megcsináltuk például a 444 Csatorna nevű fiktív tévét, ahol egy áldokumentumfilm megy majd az OCD-ről, beszél egy szakértő, aztán rövid interjúk illusztrálják a jelenséget. A szereplők arcát, ahogy szokták, mozaikkal tettük felismerhetetlenné, a hangjukat elváltoztattuk. Szorongató helyzeteket próbálunk játékosan feldolgozni. Lesz egy horrorsztori, lesznek filmklasszikusokra utaló jelenetek, beállítások és vágások. Szeretek így kalózkodni. A szűk határidő miatt gyorsan kell dönteni mindenféléről, de a gyorsaság egyébként is jellemző a munkamódszeremre. A velencei kiállításom harmadik elemeként egy 15-20 perces hanginstalláció ismétlődik majd folyamatosan, körülbelül ez az a feltételezett idő, amelyet egy-egy látogató eltölt a pavilonban. Szőnyi Andrissal megpróbáljuk úgy vezényelni a hangokat, hogy ugyanannak a zenének háromféle hangtartományát lehessen erősebben hallani a pavilon három különböző pontján. A zene is hangmintákból készül, ugyanolyan szerkesztői munkával, mint a tapéták.

MN: Mennyire következnek mindezek az Újlak Csoporttal közös munkáidból?

KT: Mindenképpen az az előzmény. Az Újlak Csoporttal 1989-től 1995-ig dolgoztunk együtt. Nagyon tanulságos időszak volt ez számomra. Egyrészt amiatt, ahogy a különböző helyeket megszereztük és megéltük, az Újlak mozitól a Tűzoltó utca 72-n keresztül a támogatás hiányában pillanatnyilag nem működő UFF Galériáig, amit a Tűzoltó utcáért cserébe kapott az Újlak Alapítvány a IX. kerületi önkormányzattól. Másrészt amiatt, hogy a csoportmunka érdekében alá kellett vetnünk magunkat a társaság közakaratának. Furcsa hibridek voltak azok a munkák, amelyeket itthon és külföldön készítettünk. Rossz hasonlattal azt szoktuk mondani, hogy egymástól eltérő irányú vektorok működtek, az eredmény pedig ezeknek a vektoroknak egy lehetséges közös eredője lett. Egy közös szemmagasság. Azt hiszem, kiéltük a csoportmunka lehetőségeit, ´95-től mindenki a saját útját kezdte járni, de ma is elég közel érzem magamhoz a többiek dolgait. Az Újlak Csoport jó vegyes társaság volt, autodidaktákkal és főiskolásokkal. Ez azért volt fontos, mert nem csak az akadémiai szemlélet került be a munkákba. A rendszerváltás eufóriájában nagyon fontossá vált számunkra a függetlenség és a terek megélése. Jó nagy terekben gondolkoztunk, helyspecifikus installációkat, environmenteket készítettünk. Mindenki kiélhette az egyéni vágyait, az egész olyan volt, akár egy intenzív kurzus. Egymástól tanultunk.

MN: Nem kerültetek összeütközésbe hatóságokkal az Újlak mozi elfoglalása miatt?

KT: Lebontásra volt ítélve, és bizonytalanság volt a tulajdonjoga körül, a moziüzemi vállalat és az önkormányzat is magáénak tekintette, emiatt valahogy nem figyeltek oda ránk. Csak fél évig voltunk ott, a szomszédból hoztunk áramot, csináltunk pár kiállítást, aztán le is bontották az egész környékkel együtt. A Tűzoltó utcánál más volt a helyzet, azt hivatalosan megkaptuk az önkormányzattól. Ott a lakókkal akadtak problémák, nyári délutánokon néha nagyfröccsözés után féltéglákkal verték be az üveget, pogromszerű hangulat uralkodott. Ellehetetlenült a helyzetünk, tulajdonképp elmenekültünk onnan. "Lufifújogató, egyetemista köcsögök" voltunk, nem értették, mi folyik ott, és nem is tudtuk megmagyarázni. Pedig eleinte bejártak az ott lakó gyerekek is, segítettek ebben-abban. De idővel a Tűzoltó utca programja kimerült, kiéltük a teret, és el is mérgesedett a helyzet. Meg fájt a foguk a helyiségre a környékbelieknek, azóta garázzsá alakították át.

MN: Nem csoda, hogy nem tudtak kötődni a dolgaitokhoz, ha még a művészeti szaklapok cikkei is inkább csak leírták az Újlak Csoport kiállításait, akcióit, de ritkán fogalmazták meg, miről szóltak.

KT: Ezt jól látod. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy nagyon gyakran egyestés kiállítások voltak ezek, másrészt meg sokszor mi magunk sem tudtuk definiálni, mi is ez. Az aktivitás volt fontos. Önmagunknak is csináltunk nem nyilvános kiállításokat, rengeteg volt az alkalmi installáció, ezek jórészt megsemmisültek, nagyon kevés maradandó műtárgyat hoztunk létre. Egyébként készül egy könyv az Újlak Csoport történetéről.

MN: Az Újlak Csoport utáni munkáid egyike az Alibi.

KT: 1995-ben a House of Alibi kiállítással indult ez a projekt a Bartók 32 Galériában. Különféle textíliákat állítottam ki Alibi Sport címkével, egy hatméteres ujjú pólót, selyemzászlókat. Kerestem egy ürügyet, egy alibit, hogy a "profánabb" vágyaimat megjelentethessem. Nagyon fontos volt számomra az anyaghasználat, a textilhez, ruhához értő lányokkal való konzultáció. ´96-ban, a Stúdió galériabeli kiállításhoz az ottani recepciós lánnyal és a barátnőmmel eljátszattam egy kicsit szado-mazóba hajló leszbi jelenetsort, megismerkedéstől szerződéskötésen át az akcióig, amiből polaroid fotósorozatot készítettem a divatmagazinok stílusában. A kiállításon fényújságon futott a leszbik szado-mazo kilenc pontja, a kirakatban álhirdetések voltak, "alázatos szolgája lennék...", ilyesmik, jelentkeztek is páran telefonon. Deák Erika, a ´99-es, trafóbeli Alibi Fashion kiállítás kurátora tőlem kölcsönözte a kifejezést. Ide rendőr-rapeket csináltunk Uglár Csabával, az egyik klip a rendőrség mindennapjairól szólt, a másik - klasszikus jambusokban és daktilusokban - egy öreg rendőr régi sztorijairól. Az Alibi-projekt nincs még lezárva, állandóan tágul, lehet, hogy össze is folyik majd az OCD-vel. Az Alibi tulajdonképp egy nagy idézéshalmaz, de lehet egy butik neve is... A Knoll Galériában állítottam ki az Alibi Records lemezborítóit. Ezeket a londoni Gasworks Galleryben is bemutattam három ál-George Michael-videóval együtt. George Michael a hősies szentimentalizmus idolja, őt is csak egy alibi eszközként használtam.

MN: Mi indít arra, hogy a populáris kultúrának ezeket a területeit sorra vedd, és csinálj belőlük valamit, ami olyan, de mégsem az?

KT: Az a praktikus helyzet, hogy ebből a vizuális szemétbánya univerzumból nagyon kényelmes dolog kiragadni képeket. Le se kell gyártani őket, elég beidézni, kisajátítani, átalakítani, remixelni őket, és összeállítani belőlük egy programot, ahogy egy DJ dolgozik különböző hangminták összeillesztésével. Persze túlzás csak a kényelmi szempontokra kihegyezni, nagyon fontos a kaland, a folyamatos öngerjesztés és a munkán keresztül mások gerjesztése is.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...