"Mozartot sokkal könnyebb hazudni" (Borbély Mihály dzsessz- és népzenész)

publikálva
2002/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Azt hangoztatva indítani dzsesszklubot, hogy az valóban a zenéről szóljon, s nem a vendéglátásról, mérhetetlen idealizmust vagy hallatlan mákot feltételez. Neked melyik adatott meg?

Magyar Narancs: Azt hangoztatva indítani dzsesszklubot, hogy az valóban a zenéről szóljon, s nem a vendéglátásról, mérhetetlen idealizmust vagy hallatlan mákot feltételez. Neked melyik adatott meg?

Ötszáz forintos beugróval - és a büfében hasonlóképpen barátságos árfekvéssel - dzsesszklubot indított Szentendrén a Borbély Műhely. Miért tűnik manapság rendhagyónak egy ilyen vállalkozás - ezt próbáltuk körüljárni Borbély Mihály zenekarvezetővel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének tanárával.

Borbély Mihály: Mindkettő. A szerencse annyiban, hogy van egy jól működő zenekarom, amelyben a társaimmal - Baló István dobossal, Horváth Balázs bőgőssel és Szabó Dániel zongoristával - azt érezzük, hogy valamiféle mondanivalónk van. De hogy ez négyünkön kívül érdekel-e másokat is - arra leginkább a koncerteken lehet választ kapni. A dzsessznek pedig mindig is a klubok voltak a mozgatórugói, a klubok családias légkörében felszabadultabban lehet játszani. Amikor ilyen koncertekre jártam, nagyon szerettem, hogy két méterre ülhetek egy muzsikustól, és közelről hallhatom a hangját, láthatom az izzadságát - és ez a közelség inspirálja a zenészeket is. Egy nagyobb, többezres fesztiválon az, hogy a színpadon ezer méterre vagyunk egymástól, hogy nem ismerjük a technikát, az a biztonsági játék irányába tolja el a zenekarok előadását. Egy klubban más. Közel vagyunk egymáshoz és a közönséghez; rögtön érezzük, hogy merre mehetünk és merre nem. Ezért viszonylag sokat játszottunk a pesti klubokban, de legtöbbször az volt az érzésünk, hogy ezek a helyek nem a zenéről szólnak elsősorban. Ma általában az értendő dzsesszklub alatt, hogy jól lehet enni-inni, és közben a színpadon vagy a sarokban játszik egy zenekar. Ez a két dolog gyakran jól kiegészíti egymást, és akkor rendben is van, de létezniük kellene olyan dzsesszkluboknak is, amelyeknek alapvetően koncertjellegük van, ahol lazán, oldottan, egy sörrel a kézben lehet dzsesszt hallgatni. A hetvenes-nyolcvanas években főleg ezt jelentette a dzsesszklub. A Petőfi Sándor utcai Építők Dzsesszklubban is volt büfé, de amikor a zenészek játszottak, minden idegszálunkkal arra figyeltünk. Ilyen jellegű klub mára nagyon kevés helyen maradt Magyarországon, inkább csak vidéken található, ahol a művelődési házakban egy-egy megszállott szervezőnek még fontos ez a zene.

MN: Alighanem a legtöbb dzsesszzenész azt tartja magáról, hogy mondanivalója van, és hogy jól jön neki a visszajelzés; dzsesszklubja mégsem indul.

BM: Hogy végül is felvállaltunk egy ilyen klubot, ahhoz hozzátartozik, hogy pomázi lévén nekem a második otthonom Szentendre. Gyermekkoromban ott kezdtem a zeneiskolában zenét tanulni, onnan indultunk a Vujicsics együttessel, a mai napig az a hazánk, ahol a legtöbbet próbálunk és játszunk. Rendszeres dzsesszklub azonban soha nem működött Szentendrén, ugyanakkor feltételezhető volt, hogy a művészetek városában adott lehet egy olyan dzsesszrajongó réteg, amelyből kialakítható egy klub közönségbázisa, nem beszélve Budapest közelségéről. Amiről le tudtunk mondani, az a pénz. Szerencsére a művelődési ház támogatta azt az elképzelésünket, hogy legyen egy ilyen hely, és hogy a bevételen osztozzunk - a többi zenekar vélhetően azt nem vállalja, hogy egy ilyen valóban alulról jövő kezdeményezést kitalpaljon.

MN: A zenekaroddal meg kellett azért harcolnod, hogy gyakorlatilag pénz nélkül játsszon?

BM: Nem. Amikor felvetettem, hogy lehetne egy klubunk, de a művelődési háznak nincs rá pénze, azt mondták, ha van egy olyan hely, ahol nyugodtan játszhatjuk a zenénket, ahol állandó műhelymunkát folytathatunk, akkor a pénz nem olyan fontos kérdés.

MN: Amikor azt mondod egy helyről, hogy nem a zenéről szól, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy ott inkább csak a "jó vacsorához szól a nóta"?

BM: Lényegében igen, de én ezt megértem. Persze sok dzsesszzenész berzenkedik amiatt, hogy arra kérik: dallamosabb számokat vagy közismert sztenderdeket játsszon - nem egy ilyen történetet hallottam. Az egyik zenekarommal én is játszottam olyan helyen, hogy utána azt gondoltuk: ide többet nem jövünk. De mondom, végül is ha valaki működtet egy ilyen helyet, és pontosan tudja, hogy nem a zenekarokból, hanem abból származik a bevétele, hogy ott esznek-isznak, akkor nyilvánvaló, hogy inkább azt figyeli, nincs-e olyan vendég, akit vacsora közben zavar a zene vagy a hangerő. Más kérdés, hogy néha nagyon megalázó tud lenni egy ilyen szituáció. Nemrég két olyan eseményről is hallottam, hogy jó nevű külföldi zenészeknek le kellett állítaniuk a koncertet, és szólni a közönségnek, hogy jobban figyeljenek a zenére, és kicsit csendesebben mulassanak. El lehet képzelni, hogy akkor milyen a hozzáállás a magyar zenészekhez. Időnként tényleg szomorú és lehangoló.

MN: A művelődési házak zöme viszont arra kényszerül, hogy kiadja a termeit, vagy tanfolyamokat szervezzen, különben nem tudja fedezni a működési költségét. Mennyi esélye van így annak, hogy a dzsesszklubok hagyománya fennmaradjon?

BM: Nagyon kevés. Azok a szervezetek, amelyek próbálják összefogni a dzsesszmuzsikusokat, így a Magyar Jazz Szövetség és a Zeneművész Szakszervezet, most éppen azon ügyködnek, hogy a helyére kerüljön a magyar dzsessz a kulturális életben, hogy legyen egy kifejezetten rá vonatkozó támogatási-pályázati rendszer. Hogy a huszonegyedik század egyik fontos kortárs zenei irányzataként tartsák számon, ne csak szórakoztatózeneként - még ha van olyan ága is.

MN: Ugyanakkor az is felmerül, hogy menynyire van ma a levegőben ez a műfaj; hogy hasonló progressziót jelent-e manapság, mint a hetvenes-nyolcvanas években? Nem lehet, hogy az ezredfordulóra egyszerűen érdektelenné vált a magyar dzsessz?

BM: Az közismert tény, hogy a közönségnek ma mást jelent a dzsessz szó, mint akkoriban. Dzsesszrajongónak lenni a hetvenes években valamiféle szembenállást is jelentett, az zeneszociológiai tartalommal párosult. Mára ez a "politikai állásfoglalás" jelleg megszűnt, s a dzsessznél avantgárdabb dolgok is megtörténnek Budapesten. De nem lett rosszabb. Én persze elfogult vagyok, mert a főiskolán tanítva látom, hogy milyen kísérletek születnek, hogy milyen tehetségek kerülnek ki, és tudom, hogy a dzsesszt a kortárs zene és a népzene felől menynyi új hatás éri. Hiszen éppen attól speciális a magyar dzsessz, hogy nem a legújabb amerikai irányzatokat másolja, mint az ötvenes-hatvanas években, hanem - természetesen a dzsessz anyanyelvének ismeretében - a Kárpát-medence, Közép-Európa zenéjéből indul ki. Nagyon sok érdekes produkciójával találkozom a fiatalabb és az idősebb generációnak is; szóval nem gondolom, hogy a jelenlegi színvonal rosszabb lenne, mint a hetvenes években. A dzsessz az egyik legőszintébb zene a világon. Ugyanolyan őszinte és szívből jövő muzsika, mint a népzene; és azonnal tetten érhető, ha valaki hazudik a színpadon. Mozartot sokkal könnyebb hazudni, mint dzsesszt vagy népzenét.

MN: A tanítványaidnak mit mondasz: szerencsésebb, ha a dzsessz mellett van egy polgári foglalkozásuk, s így nem kényszerülnek esetleg kínos kompromisszumokra, vagy ha haknizva, így-úgy-amúgy, de nem tágítanak a zenétől?

BM: A növendékek azt a tanácsot becsülik meg a legjobban, amelyik őszinte, és az életüket a legfontosabb kérdésekben próbálja eligazítani. Volt, aki azt javasolta nekik, hogy "gyerekek, ebben az országban... jobb, ha már most abbahagyjátok...", de számomra elképzelhetetlen, hogy egy csillogó szemű fiatalnak, aki hajlandó a széllel szemben is, azt mondjam, hogy inkább egy polgári foglalkozást válasszon. Azoknak, akik csak úgy tudják elképzelni az életüket, hogy zenéljenek, a szakmai feladatokat kell elrendezniük. Hogy jól tudjanak kottát olvasni, hogy mindent tudjanak a hangszerükön, hogy azokban a produkciókban, amelyekben alkalmazott zenészként részt vehetnek, megbízható minőséget nyújthassanak. Onnantól kezdve aztán majd jogukban áll eldönteni, hogy a piacorientáltabb vagy a szakmailag hitelesebb irányban haladnak-e tovább. Én azt gondolom, hogy egy dzsesszzenész a megélhetésért való küzdelem során sok mindent bátran elvállalhat, ha egy produkció - legyen az popzene vagy world music - megfelel a szakmai tisztesség és alaposság követelményeinek, és örömet jelent számára.

Marton László Távolodó

(A Borbély Műhely legközelebb március 19-én üzemel a szentendrei Duna-parti Művelődési Házban; vendége: Aknai János)

publikálva
2002/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...