Személy szerint büszke (Patrice Leconte filmrendező)

publikálva
1997/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az április 17-27-ig három magyarországi nagyvárosban (Budapest, Szeged, Debrecen) megrendezett filmnapokra Franciaországból imponálóan népes kultúrdeszant érkezett. A delegáció egyik csillaga kétségtelenül Patrice Leconte volt, akinek idén Oscar-jelölést szerzett, César-díjas filmjét, a Rizsporos intrikákat, a fesztivál után is műsoron tartják a mozik (lásd: MaNcs, 1997. április 17.).

Az április 17-27-ig három magyarországi nagyvárosban (Budapest, Szeged, Debrecen) megrendezett filmnapokra Franciaországból imponálóan népes kultúrdeszant érkezett. A delegáció egyik csillaga kétségtelenül Patrice Leconte volt, akinek idén Oscar-jelölést szerzett, César-díjas filmjét, a Rizsporos intrikákat, a fesztivál után is műsoron tartják a mozik (lásd: MaNcs, 1997. április 17.).

Magyar Narancs: A magyar mozinézők A Monsieur Hire és A fodrásznő férje című filmjeit láthatták, de nem ismerik a korábbi vígjátékait, amelyek igazán híressé tették önt Franciaországban, sőt az egyik, a Les Bronzés egy generáció kultuszfilmjévé vált a nyolcvanas évek végén. Világéletében komédiákat akart rendezni?

Patrice Leconte: Mindig is a filmezésről álmodtam, amióta az eszemet tudom. Először rövidfilmeket készítettem, aztán az első nagyjátékfilmem, a Les Bronzés mindjárt siker lett. A komédiákhoz éreztem kedvet, meg akartam nevettetni az embereket, azt akartam, hogy feloldódjanak. Nagy örömmel próbálkoztam, és elégedett is lehetek az eredménnyel, azt hiszem. Aztán múltak az évek, és nem mintha megváltoztam volna, csak szemben találtam magam azzal a ténnyel, hogy rajta vagyok egy bizonyos sínen, benne vagyok a "vígjátékrendező"-skatulyában. Évente forgattam egy-egy filmkomédiát, és megijedtem, hogy ebbe majd egy nap szépen bele is merevedek, kiszáradok, az emberek is rám unnak. Akkor már sok másfajta ötlet is megfordult a fejemben. Mint néző nemcsak a vígjátékokat szeretem, miért ne tudnék akkor másféle filmet is rendezni, miért ne tudnék más ízlésnek és elvárásnak is megfelelni? Aztán a Tandem című, szintén sikeres filmem után végleg elszántam magam, ekkor készült a Monsieur Hire, amelyet szerencsére nagyon jól fogadtak. Ezután kezdtem el különböző filmeket forgatni, már nem éreztem kötelezőnek a vígjátékgyártást, és így lassan a rólam alkotott kép is megváltozott.

MN: Az eddigi filmjei egytől egyig napjainkban játszódnak, miért ment most vissza XVI. Lajos korához?

PL: Egész egyszerűen felajánlották nekem a Rémi Waterhouse, Michel Fessler és Eric Vicaut közreműködésével írt forgatókönyvet, elolvastam, és szörnyen tetszett, sziporkázónak, eredetinek és okosnak találtam. A Rizsporos intrikák az első filmem, amit nem én írtam, de arra gondoltam, hogy tessék, itt van, én sohasem tudnék ilyen sztorit írni, mert nem érzek különösebben erős vonzalmat a korszak iránt, a képzeletem sem feltétlenül a múlt felé irányul. Egyszóval úgy éreztem, itt a soha vissza nem térő alkalom, amit meg kell ragadnom, mert magamtól nem tudnék ilyet csinálni. És egy kicsit így is forgattam le a filmet, mint egy diák, aki nem tanulta meg a leckét, és nem készült a XVIII. századból. Nem rendelkeztem mélyreható történelmi ismeretekkel, nem ültem könyvtárakban a XVI. Lajos korabeli udvari élet jellegzetességei után kutatva, egyáltalán nem, mindent, amit erről a korszakról tudok, azt a forgatókönyvből merítettem. Jó, ez egy kis túlzás, de nem áll túl messze a valóságtól.

Nagyon megragadott ez a kultúra, a naivitása és az ártatlansága, amely arra ösztönzött, hogy őszinte és spontán filmet csináljak, ami egyáltalán nem iskolás. Filmes szemmel és nem egy múzeumi teremőr szemével vizsgáltam ezt a világot.

MN: Gondolt a kockázatra, hogy ez a film a nyelvezete és a témája miatt nem számíthat majd a széles közönségrétegek érdeklődésére?

PL: A kérdés jogos. A forgatás közben is felmerült bennem, hogy hiába a producerek film iránti töretlen bizalma, a remek forgatókönyv, a szerepekre megnyert kiváló színészek, mégis félő, hogy ezzel nem fogunk akkorát aratni. De rendeztem korábban egy komédiát a színházi színészek kiábrándult világáról, Franciaország legnépszerűbb sztárjai szerepeltek benne, és mindenki élvezte; biztos voltam benne, hogy fergeteges sikerünk lesz. A Rizsporos intrikák-nál arra gondoltam, hogy akár bejön, akár nem, azért nem rossz, és pont az ellenkezője történt. Az előző film megbukott, ami persze borzasztóan elszomorított, ez meg hihetetlenül népszerű lett. Sohasem lehet előre tudni, hogy mi tetszik majd az embereknek, és mi nem, ez kifürkészhetetlen titok.

MN: De vajon minek köszönhető a Rizsporos intrikák sikere? Van valamiféle aktualitása?

PL: Nem hiszem, hogy bármilyen aktualitása lenne, nem is gondolom, hogy a sikerhez szükség lenne aktualitásra. Talán arról van itt szó, hogy nem vettük hülyére az embereket, úgy értem, a néző intellektusára alapoztunk: úgy jöhetett ki a moziból, hogy na, itt aztán kristálytiszta értelemről volt szó, de ezt mégsem érezte fényévnyi távolságokra magától. A részévé válhatott a történéseknek. Nem azt akarom mondani, hogy a film kiokosít bárkit is, hanem eleve okos emberként kezeli a nézőt, tegyük hozzá, teljes joggal. De ez még nem elegendő a siker magyarázatához, talán van valami a filmben... de hát ezt én képtelen vagyok megítélni. Talán az értékes figurák, a versailles-i udvar varázsa, ez az egész zárt univerzum, az emberek egymás közötti kisszerű háborúi, hogy képesek valakit a szó legszorosabb értelmében elgáncsolni ahhoz, hogy a szamárlétrán feljebb jussanak... és elég izgalmas a szerelmi történet, Ponceludon kalandja is, hogy végül sikerül-e végrehajtania a nagy tervét.

MN: Nagyon érdekelne, hogy milyen élményei voltak az Oscar-jelöléssel, a vele járó procedúrákkal kapcsolatban?

PL: Az Oscar-díj? Nem mondom, hogy a filmes csak arról álmodik, de azért az Oscar valahol ott ragyog fenn az égen, és valljuk be: a legfényesebb csillag. Látni a tévében, fotók tömegén, magazinok címlapján. És egy napon azt mondják magának, hogy a filmje Oscar-jelölt lett. Először nem hinné el, én sem hittem. Aztán irány Amerika, utazás Los Angelesbe, és két nap sem telt bele, én is az Oscar-show szereplője lettem, tévéinterjúk, magazin-címlapfotó, mindaz, aminek eddig csak nézője voltam, egyik pillanatról a másikra valósággá vált számomra. Csak néztem, mint a moziban, rosszul voltam a gyönyörtől, és abban a pár hihetetlenül feszült másodpercben, amikor kiderül, hogy nekem kell-e kimennem a színpadra, majd kiugrott a szívem, ugrásra készen ültem, mert tényleg nagyon jó lett volna egy ilyen aranyozott szobrocskával hazatérni Franciaországba. Mindenki szeret nyerni. És amikor kiderült, nem az én nevemet mondták, megrohant az elkeseredés, szörnyű volt, bevallom. Mert egy idő után elhiszi az ember, és már nemcsak arra gondol, hogy tulajdonképpen az is óriási, hogy egyáltalán itt lehet. Arra gondoltam, hogy ha az ember filmes létére ott ül, akkor azért minden rendben van, de egy versenyhelyzettel szembesültem, öten voltunk, fenébe is - gondoltam -, nyerni akarok!

MN: Bizonyára részt vett a vetítéseken. Hogyan reagált az amerikai közönség az idegen történelmi közeg és a francia nyelvi finomságok miatt különösen európai filmre?

PL: New Yorkban részt vettem egy vetítésen, a legelsőn, mielőtt még a film a mozikba került, és szabályosan megrázott, hogy az amerikai közönség mennyi poénról és fordulatról marad le a feliratozás miatt, de az emberek figyeltek, nevettek, izgultak. Azt gondolom, hogy a franciák XVIII. százada az amerikaiaknak valami egészen egzotikus dolog, alig van köze a saját kultúrájukhoz, de ahelyett, hogy vállvonogatva bámultak volna, élvezték.

MN: Persze nem volt ez a téma Amerikában sem reveláció, hiszen készült erről a korról amerikai film is, a Veszedelmes viszonyok. Gondolom, ezzel a párhuzammal nem először találkozik.

PL: Nem, de azért, mert egyszer láttak egy ilyet, az még nem jelenti azt, hogy nem lehet erről a századról másik filmet is mutatni az embereknek, olyat, ami újat mond. Inkább az a tanulságos, hogy a Veszedelmes viszonyok sztárjai amerikaiak voltak, és angolul beszéltek, tehát az amerikai nézők anyanyelvén. Ez az a különbség, ami már az indulásnál egyenlőtlenné teszi a két film helyzetét, hiszen a Rizsporos intrikák felirattal megy. Az amerikai közönség soha nem néz feliratos filmet, nem lehet sikert remélni egy nem szinkronizált francia filmtől az Egyesült Államokban. A filmünk nagy siker volt kint, de ez a siker csak egy feliratos francia film vagy más feliratos európai film fogadtatásához képest nagy, az amerikai filmekhez viszonyítva gyakorlatilag semmi.

MN: És miért nem szinkronizálták?

PL: Mi szerettük volna megtenni, a saját költségünkön, de az amerikaiak nem akarták, elutasították, egyszerűen protekcionizmusból, a saját filmgyártásuk védelmében. Õk is tudják, hogy a nézők mire ülnek be és mire nem. Amikor megvették a filmünket, de közölték, hogy szó sem lehet szinkronról, ezzel rögtön meg is szabták a sorsát, a címkéjét: elit, értelmiségi művészfilm. Soha nem is fog közönségsikert elérni Amerikában semmilyen francia film.

MN: Milyennek látja a francia film helyzetét általában, az angolszász hegemóniával szemben?

PL: Mi, franciák még nem is panaszkodhatunk annyira. Franciaországban évente valamivel több mint száz film készül, ez tekintélyes szám, mert a miénk nem egy túl nagy ország, de a filmiparunk nagyon aktív, gazdag, sokoldalú. A francia kultúrában eleven a filmes tradíció. Sok országban a kulturális vezetés semmit nem tesz a filmért. Franciaországban ennek erős hagyománya van, kiépült struktúrája, na persze, hiszen itt találták ki az egészet. Mindenesetre nálunk a film a kultúrpolitika szerves része. Mindez persze nem akadályozza meg az amerikai filmgyártást abban, hogy 50 vagy 60 százalékos, nem is tudom pontosan, részesedésnek örvendjen. De a franciák akkor is gyártanak olyan filmeket, amelyek, még ha az komoly nehézségekbe ütközik is, szellemesek, eredetiek, egész mások, és ezzel átütő sikereket lehet elérni. Nem szabad pesszimistáknak lennünk, elégedetlenkednünk, egyszerűen meg kell próbálnunk jó filmet csinálni.

MN: Mintha már az előbb is éreztem volna egy kis keserűséget a szavai mögött, mintha önérzetes francia művészként azért lennének fenntartásai is az amerikai filmbiznisszel kapcsolatban.

PL: Ez így túlzás, de valóban szolgáltak a történtek új felismerésekkel, és talán nem is a filmezés kapcsán. Tudja, rólunk, franciákról az a sztereotip kép, hogy nacionalisták vagyunk, és azt hiszem, ez régen igaz is lehetett, de ma már hamis kép. Szerintem az amerikaiak büszkébbek, ami néha, valljuk be, idegesítő, a franciák viszont folyton hőbörögnek, soha semmi nem tetszik nekik, egyfolytában sztrájkolnak, tüntetnek, szavaznak, törvénymódosítanak. Ha tényleg nacionalisták lennénk, akkor azt kellene mondanunk, hogy ez milyen óriási, ahogy mi élünk, meg amiket csinálunk, de ez piszkosul nem így van. A TGV, a csodavonat, amire a franciák egyáltalán nem különösebben büszkék, az egy nagy szar, sohasem pontos, és mindenkinek tele van vele a töke. Az egy hülyeség, hogy a franciák nacionalisták, nekem elhiheti.

MN: Szívesen tenném, örülök is, hogy szóba került...

PL: Egyébként is baromság általánosítani, hogy az angol flegma, a spanyol fent hordja az orrát, nem lehet mindenkit egy kalap alá venni.

MN: ...de épp az imént mondta általános értelemben, hogy az amerikai egy nacionalista nép...

PL: Na igen, mert szerintem ez teljesen így is van. Az amerikaiaknak egységes amerikai ízlésük van, és büszkék arra, hogy amerikaiak. A franciákkal nagy általánosságban nem ez a helyzet. Nem mondom azt, hogy ez jó, sem azt, hogy rossz. Nem ítélkezem, egyébként személy szerint büszke vagyok rá, hogy franciának születtem.

Falvai Györgyi

publikálva
1997/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Díjemelésre várva
Budapesti taxihelyzet
Interjúk
Setét Jenő, Arundhati Roy, Sándor Anna
Könyvmelléklet
Michael Chabon, Móra Ferenc, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény