A megbízhatóság mintaképe: minden évben előáll egy filmmel. A pesszimizmus, a neurózis, az "angst" 69 éves mesterének 37. rendezése, a Melinda és Melinda már nálunk is látható. A San Sebastian-i filmfesztiválon tartott világpremieren készült vele a beszélgetés, miután átvette a Donostia Életműdíjat.
Magyar Narancs: Mit szólt, amikor megtudta, hogy életműdíjat kap?
Woody Allen: Nem fedeztem fel egyetlen betegség ellenszerét sem, nem találtam fel gépeket, de talán mégis nyújtottam valamit az embereknek: vidám perceket, annak dacára, hogy az élet tele van szomorúsággal, nyűglődéssel, és amúgy is túl hamar véget ér!
MN: Nem lassít a tempóval, 1971 óta három esztendő kivételével minden évben készített új filmet! Szenvedély, megszokás vagy függőség?
WA: Úgy teszek, mint az elmegyógy-intézeti betegekkel szoktak, akiket különféle tevékenységekkel lekötnek. Egész életemen át mindenféle depresszióval, félelemmel és rémülettel küzdöttem. Ha nem filmezek, nincs semmi, ami elvonná a figyelmemet ezekről a szorongásokról. Ezért írok, játszom, rendezek, vágok, és kezdem újra az egészet a következő évben. Terápiás céllal. Szó sincs pénzéhségről. Saját magam érdekében teszem. Ha mindennek tetejébe az emberek eljönnek megnézni a film-jeimet, az nagy öröm, mégis a legnagyobb előnyt addigra már kiélveztem: egy évet töltöttem gyönyörű nők és sármos férfiak társaságában.
MN: Akkor a nyugdíjat máshova küldjék?
WA: ", temérdek kiváló ötletem van, és minél többet meg szeretnék valósítani belőlük, mielőtt meghalok. Szívesen készítenék komédiát a meleg férfiak románcairól. Amíg akad valaki, aki leszurkolja a pénzt a következő mozira, és nem kontárkodik bele a munkámba, addig nem állok meg. Nem telik olyan sok időbe összehozni egy filmet! Igazán nem nagy ügy az egész, néhány hónap alatt megírom a könyvet, ugyancsak néhány hónap alatt leforgatom, aztán pikk-pakk összevágom. Hat-hét hónap, és készen vagyok. És megint ott találom magam a kanapémon. Pár nap ücsörgés után már azon zakatol az agyam, hogy mi a fenét csináljak. Hát előveszem a jegyzeteimet, s nekiülök a következő könyvnek.
MN: A Melinda és Melindában létünk egyik nagy kérdésén töpreng: vajon az élet szomorú vagy vidám?
WA: Nem tartom valami mulattatónak az életet. Inkább tragikusnak látom. Nem esik nehezemre vicceket és komikus ötleteket kiötölni, mégis alapjában véve szomorú ember vagyok.
MN: Honnan szedte a hősnő nevét? Shakespeare-nél is van ilyen nevű szereplő, meg a magyar irodalomban is.
WA: Akár hiszi, akár nem, azért neveztem el Melindának, mert ezt volt a legkönnyebb legépelni. Ugyanis én pötyögöm le a szövegeimet, és mindig ügyelek arra, hogy a szereplők neve lehetőleg rövid és könnyen gépelhető legyen. Ez a prózai igazság - az összes filmemre igaz. Ami Shakespeare-t illeti, nem vagyok oda a vígjátékaiért, mindig jobban érdekeltek a drámái.
MN: A legjobb színésznők adják egymás kezébe a kilincset önnél. Diane Keaton, Mia Farrow, Charlotte Rampling, Gena Rowlands, Dianne Wiest, Barbara Hershey, Judy Taylor, Mira Sorvino, Demi Moore, Goldie Hawn, Julia Roberts, Drew Barrymore...
WA: Diane Keatonnal nagyon közel álltunk egymáshoz, és hamar kiderült, hogy nagyon jól tudok neki írni. Így nyílt meg előttem az út a női lélekhez. Azt hiszem, dramaturgiai értelemben sokkal érdekesebbnek találtam őket a férfiaknál, akik hajlamosak a társadalom által elvárt szokások szerint visszatartani az érzelmeiket, míg a nők könnyebben engednek fel. Évekig a szexuális elnyomás volt osztályrészük, ezért sok olyan problémájuk van, amivel izgalmas foglalkozni. A titok azonban az, hogy jó színésznőt kell választani. Elképesztő, hogyan jönnek össze kiváló alakítások: az emberek mindig azt mondják, jól értek hozzá, hogyan hozzam ki belőlük a megfelelő teljesítményt. Holott én mindössze gondoskodom róla, hogy jól nézzenek ki a vásznon. Nem rendezem én őket, nem beszélek én hozzájuk - mindössze hagyom, hogy a legjobb formájukat hozzák. Mégis nekem tulajdonítják a sikert. A filmjeim jóval inkább a véletlen (és nem a gondos tervezés) eredményeként jönnek létre.
MN: Miért foglalkozik mindig a felső tízezerrel?
WA: Nem is tudom. Valami oknál fogva minden filmem hőse New York egy bizonyos negyedében él, egy bizonyos iskoláztatásban részesült, és gyönyörű otthonban lakik. Talán azért, mert ez az, amit magam körül látok. A filmekkel pénzre tettem szert, és pénzes emberek alkot-ják az ismeretségi köröm. Nem születtem bele ebbe a helyzetbe, szegény, kétkezi munkából élő családban nőttem fel, a szüleim mindig güzültek, tehát tudom, milyen csórónak lenni.
MN: Megtörtént a lehetetlen: elhagyta imádott Manhattanjét. Miért?
WA: Évtizedek óta dolgozom Amerikában, és a helyzet egyre nehezebb. Az amerikai filmipar kétségtelenül nem a legérzékenyebb: a formula az, hogy a lehető legtöbb pénzt akarják a lehető legkevesebb kockázat vállalásával. Ez így volt már a stúdiórendszer úgynevezett aranykorában is, akkor éppoly sok szemetet készítettek, amire csak kevés minőséget képviselő film jutott. Bár a Melinda és Melindát teljes alkotói szabadságban készíthettem, gyakori, hogy állandó küzdelem közepette kell rendezned. Mert a stúdiók a pénzükért cserébe aktívan részt akarnak venni a projektben. Nem akarják, hogy mindössze bankként gondoljanak rájuk, beleszólást akarnak a szereposztásba, a forgatókönyvbe, el akarnak jönni a muszterek megtekintésére a forgatás alatt. De én erre képtelen lennék, mert világéletemben függetlenként dolgoztam. Tartsák meg a tanácsaikat! Adják ide a lóvét egy barna papírzacskóban, aztán pár hónap múlva szállítom a filmet és kész. Londonban megengedték nekem, hogy így dolgozzam, és én kapva kaptam az alkalmon. Ezért még egy filmet forgatok ott.
MN: Hogyan viszonyul a mai amerikai politikához?
WA: Bush újraválasztása automatikusan tragédiához vezet. Ha jól megfigyeljük ezt az embert, elég mulatságos figurának látjuk, jókat lehet röhögni rajta. De ő ékes példája annak, amikor a komikum egy sziget - s azt a szigetet tragikum veszi körül minden oldalról!
MN: A legtöbb szerepében bogaras figurákat alakított. Milyen rigolyái vannak az életben?
WA: Amikor szállodában lakom, saját fürdőszobával kell rendelkeznem. Otthon képes vagyok megosztani a fürdőszobát, de csakis nővel. Férfival azonban már képtelen lennék. Ezenkívül az ágyneműnek hibátlanul vasaltnak kell lennie, és mindennap újra kell húzni.
MN: Sosem érezte, hogy az imázsa rázárul önre?
WA: Nem, de az emberek úgy látják, hogy ilyennek ábrázolom magam a filmjeimben. Elkövetik azt a hibát, hogy azt hiszik, én is ilyen vagyok az életben. Az Agyament Harry címszereplője például nem én vagyok. Harry nem normális. El van szállva, amivel elszigetelődött a környezetétől. Hozzá képest én nagyon is normális vagyok. ' sokkal szenvedélyesebb és erőszakosabb, mint én.
MN: Barbara Kopple Wild Man Blues című dokumentumfilmjében minden eddiginél nagyobb betekintést engedett az életébe.
WA: Na látja, az én vagyok. Felkelek, élvezem a reggelit, gyakorolok a klarinétomon, aztán felhívom a szüleimet. Nem valami érdekfeszítő életmód.
MN: Gondolja, hogy a filmjei az új generációk számára is időszerűek?
WA: A Melinda és Melindát éppen egy fiatalabb társasággal néztem meg. És elámultam, hogy mennyire úgy gondolták, az élet semmit sem változott, ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, hogy milyen nyomorult az élet, hogy mi minden ronthatja el a dolgainkat. Maradandó téma.
MN: Egységes egésznek látja az életművét? Von párhuzamokat egyes filmjei között?
WA: Nem sok hasonlóságot találok mondjuk a Férjek és feleségek és a Lövések a Broadway fe-lett, vagy a Varázsige: Szeretlek és a Zelig vagy a Szobabelsők és a Manhattan között. Ahogy a kínai konyháról mondják Amerikában: százféle kajájuk van, de egy a lényeg, mind kínai kaja. Az európai közönség gyakran jobban rájuk érez, mint a saját honfitársaim, ez nyilván azért van, mert európai mesterek művein nőttem fel. De van egy másik teóriám is: idegen nyelven nem annyira nyilvánvalóak a hibák. Amikor forgatókönyvet írok, sosem parázom. Mert akkor még úgy hiszem, szenzációs filmet készítek. A forgatás alatt még mindig nem kell szembesülni a valósággal, továbbra is biztos vagyok abban, hogy (film)történelmet fogok vele írni. De amikor elém tárul a végeredmény, az olyan, mint egy hideg zuhany. Akkor rám tör az irdatlan pánik.
MN: Melyik filmjével a legelégedettebb?
WA: Ez mindig változik, de az utóbbi időben a Férjek és feleségek volt a kedvencem. Aztán vannak még olyanok, amelyeket jobban szeretek, mint a többit, de ha egyet kell választanom, akkor e mellett döntenék. Ez az a film, amelyikben a legtökéletesebben sikerült kiviteleznem az alapötletemet. Úgy került a vászonra, ahogy kellett: maradéktalanul, tökéletesen. Általában ennek éppen az ellenkezőjét teszem: van egy remek ötletem, és alaposan elcseszem.
MN: Maga mondta...
