A tavasz egyik első jeleként a hét végén megnyílt az Utazás 2004 kiállítás, mutatván, hogy népünknek a gólyák érkeztével egy időben rögtön erős mehetnéke támad. Nevezett kiállítás persze emellett arra is csábítaná hazánk lányait és fiait, hogy vágyaikat lehetőleg kis hazánkban éljék ki, ahol is várja őket fű, fa, forrás, továbbá étel és ital, melyek meglétéről a szintén e helyütt felkereshető Gasztrorandevú Magyarországon 2004 című, vetélkedőkkel sűrűn átszőtt kiállítás, bemutató és vásár nyújt bizonyságot. Az ötlet mondhatni piramidális: elvégre a helyi turizmus frappáns kiegészítője lehetne a (leginkább Magyarországon) világhírű magyar konyha és pia - ennek tükrében különösen sajnálható, hogy az asztali örömökre építő idegenforgalom (az ún. gasztroturizmus) hasznos és kellemes voltáról (a honi vendéglátás színvonalára vonatkozó számos kellemetlen tapasztalat után) immár a hazai közönséget is meg kell győzni. Magyar ember a magyar ételt inkább maga főzi otthon (vagy megfőzeti anyuval), a külföldi meg leginkább azt eszi, amit mindenhol, kivéve azt a pár hülyét, aki magyar nótával súlyosbítva teszi magáévá a hamis gulyást.
Cukros, álmodik
A Gasztrorandevúnak helyet adó kiállítási csarnokba lépve először a hidegtál- és édességverseny nevezettjei ötlenek a szemünkbe: megannyi nyúl- és őzgerinc vadribizlimártással, áfonyával, vargányával, mindenféle gombóckák, szeletek, szószok és öntetek, kibelezett gyümölcsök, hozzá mousse és ezernyi mártás - sajnos mindez kicsit denaturáltan, a termékek nem ehetők, elvégre a pályamunkák már rég elkészültek, s most már csillogó tartósítószerrel bevonva várják a zsűrizést. A legnagyobb közönségérdeklődést, mondanunk sem kell, azon alkotások keltik, melyek a honunkban oly népszerű "ehető celebrity" paradigmán belül mozognak. A marcipán, a cukor és a zselatin, úgy tűnik, semmivel sem alábbvaló a carrarai márványnál és a bronznál, ennek megfelelően a hét vezér és az első felelős magyar kormány - kvázi érettségi tabló formájában - egyaránt cukorba kerül, s akkor még nem is szóltunk az Országház és a gizehi Szfinx cukor és zselatin kombinációjával megvalósított, kicsinyített, stilizált másairól. A szénhidrátszobrászat akcionista verziója nem kevésbé népszerű: hatalmas tömegek figyelik, hogy egy ügyes kezű, ifjú cukrásznő mi mindent képes kihozni a gázlángon puhított, színes, némileg már karamellizálódott cukorból.
Halat, vadat
Az édességből formált történelmi illusztrációk szintén nem kóstolhatók - ennek kompenzációjaként helyben vásárolható bónok ellenében kóstolót kapunk az egyes pultokon. Az igazán laktató, meleg étel sajnos meglehetősen ritka, viszont hamarost sikerül rátalálni a halas lobbi pultjánál bőséggel mért, diszkréten csípős harcsapaprikásra, mely még túrós csusza nélkül is felséges. Meg kell hagyni, nem kisebb ízélményt ad a gemenci vadraguleves, arról nem is szólva, hogy mindkét étek valósággal itatja magát - márpedig finom innivaló, mindenekelőtt bor, akad bőven, s nem is drágán. Ehhez képest némi fantáziahiányra utal a speciális magyar állatokból készült ételek bemutatója: a szürkemarha-virsli és a mangalicából gyártott debreceni nem túl nagy ötlet, efféle snackeket ugyanis majd mindenféle állatból (a néphit szerint csincsillából és kékrókából is) gyárthatunk - s mint tudjuk, mustárral-tormával bármi elmegy. A látogatókat szerintem jobban érdekelte volna, milyen a szürkemarha-bélszín íze (a perverzebbek a pacalba is beleettek volna), illetve hogy miként fest a mangalicából készült csülökpörkölt (ne adj' isten, ha már a tévé előtt ehető ételekről van szó, a friss töpörtyű). De hát tudjuk, nálunk minden állatnak azonos a sorsa: szőréből kefe, csontjaiból enyv, egyéb maradványaiból zselatin (majd, mint láttuk, hét vezér) készül, s utóbb az aranyszőrű táltos paripa is kétszáz kiló virslivé lényegül, ha majd egyszer jobblétre szenderül.
Vén, szivar
A vetélkedés, mint a népszerű reklámból tudjuk, a vérünkben van - ennek szellemében folyik a nagyteremben a sommelier-verseny. Mint gyorsan kitűnik, említett szakembereknek nem csupán a borokhoz, hanem egyéb italokhoz, sőt a nem iható kiegészítőkhöz is érteniük kell: ennek megfelelően ugyanazon versenyző előbb valamiféle gyanús édes löttyöt azonosít be fűszeres francia likőrként, majd egy önként jelentkező vendégnek szivart kell ajánlania, s egyben bemutatni, hogyan kell szakszerűen megpörkölni, majd begyújtani a dohányrudat, végül pedig italt is kell javasolni hozzá - a kísérleti alany sűrű bólogatással fogadja a dominikai szivarhoz ajánlott relatíve alacsony alkoholfokú édes tokajit. Ha már hasunk és szemünk megtelt a látnivalókkal, s több sült krumplit, fornettit, wokban készült spanyol zöldségkeveréket, halsalátát, kürtős kalácsot nem tudunk betermelni, úgy lassan távozunk - búcsúzóul megvető pillantással illetjük a felhalmozott muffin- és brownie-készleteket mint a jellegtelen, nemzetközi, kamu süteménykultúra végső elfajzásának termékeit - hol vannak ezek a zserbótól, a kakaós keverttől, a tökös-mákos rétestől? Még átszaladunk az Utazás 2004 magyar kiállítási csarnokain, mintegy kapcsolódási pontot keresve múlt és jövő, gasztronómia és utazás között, ám nehezen leljük - míg csak rá nem akadunk Esztergom várának műanyag oszlopcsarnoktól övezett, gigantikus fröccsöntött mására, melynek tövében Szörényi Levente dedikálja új könyvét. A jeles polihisztor elfelejtett ős-Buda váráról szóló könyvével kezében várakozik megannyi rajongó, majd egyikük, egy üdvözült tekintetű, poétikusan ifjú hölgy cseles mozdulattal előránt egy halom Illés-albumot és Szörényi-szólólemezt, s a mester csak reménykedhet abban, hogy a kupac alján nem lapul egy country & eastern stílusú Fonográf-lemez, a megtagadott, kozmopolita viktóriás-Wágner uras korszakból.
