Az ember egyik lenyűgöző tulajdonsága, hogy hihetetlen mennyiségű találékonyságot, ötletet és odafigyelést hajlandó beleölni élvezeti cikkei előállításába. Itt van például a kávé: hosszadalmas, időt, fáradságot nem kímélő erőfeszítéseket tettünk az évszázadok során, míg az abesszin fennsíkokon a cserjerágcsálástól felélénkült kecskék örömét megirigyelve eljutottunk a kávé számtalan sűrűségű fokon, különböző keverék italok formájában történő élvezetéig. Ráadásul ezt az örömet hangulatos környezetet biztosító intézményekben (vö. kávéház, presszó), szemet gyönyörködtető kellékekkel fokoztuk az évszázadok során. Kifinomodás és dekadencia kéz a kézben járt, miközben eljutottunk a kávéfőző ibriktől a kávéautomatáig.
Már az is rejtély, hogyan jött rá az ember, hogy a kávébab, amelyet a piros kávécseresznye rejt, csak pörkölve finom, pontosabban még úgy sem, hanem aztán meg is kell darálni, és forró vízzel kell elegyíteni, nem is szólva a pörkölés árnyalt, másodperceken múló különbségeinek a felismeréséig és a főzés mikéntjének tökéletesítéséig. Mindez vastagon történelem, aminek a tárgyi reprezentációját kínálja ez a kiállítás.
Egy dúsgazdag intézmény persze megengedhetné magának, hogy a kávé élvezetének különféle módozatait kompakt módon, a maga valóságában, a kiállítóteret mintegy bejelenetezve tárná elénk. A kiállított anyag szerencsére elég gazdag ahhoz, hogy maguk az eszközök és az egykori ábrázolatok is elénk idézhessék például a török kori Buda utcáin kószáló kávéárust vagy a tűzilegényt, aki a kávéház előtt, a nyílt utcán végzi a pörkölés nagy szakértelmet kívánó tevékenységét, hogy aztán a főzőmester a vendég elé helyezhesse a műalkotást.
Indulásként cserépben, ifjonti formájában megtekinthetjük magát a növényt, amelyről a kávétermelő trópusi országokban évente háromszor szüretelnek. Az egész kávéipar világszerte legalább húszmillió embert foglalkoztat. Állítólag a nyersolaj után ez a legnagyobb összértékben forgalmazott árucikk, habár egyes, a kedélytelenül aprólékos számításokban örömüket lelő szerzők határozottan cáfolják ezt a közhiedelmet.
A pörkölés ma már leginkább nagyüzemi körülmények között történik. Ha a magyar lakosság nyolcvan százalékát kitevő kávéfogyasztók közé tartoznék, nyilván tudnám, hogy árulnak-e egyáltalán pörköletlen kávét a szupermarketban vagy a sarki közértben. A kiállított pörkölők viszont arra utalnak, hogy déd- és nagyszüleink még szerették maguk eltalálni azt a pörkölési fokozatot, ami a szájuk íze szerint volt, azt pedig saját tapasztalatomból is tudom, milyen élvezet a darálóban ropogtatni a kávészemeket.
Aztán aki nem ragadt le a törökös kávé élvezeténél, hosszan tépelődhetett a megfelelő főzőalkalmatosság kiválasztásán. Ezek külleme országok és társadalmi osztályok szerint is változott, a nemes vonalú ónkannáktól a porcelán szűrőkannákon át az egyszerű, kék, zöld, piros zománcozott darabokig.
A fejlődés persze nem volt egyenletes, hiszen miközben egyre finomodtak a szűrési módszerek, és kialakultak az üvegfalú lombikkannák, majd a nagy nyomás alatt működő úgynevezett perkolátorok, a hadsereg tábori kávéztatása még mindig a leghagyományosabb technológiával zajlott. Igaz, ott maga a kávé sem volt igazi, cikóriával helyettesítették. De a szegény ember pótkávéja is magasabb élvezeti szintre emelkedhetett olykor, mint például Leidenfrost Ármin 1910-es évekbeli debreceni kereskedő jóvoltából. Olyan, kombinált kávépörkölőt készíttetett, amelynek a hevített gömbjébe került az igazi kávé, a nem hevítettbe pedig a pótkávé, amely egy csövön át magába szívhatta a valódinak az aromáját. Ez a szerkezet csupán elmés, de vannak kifejezetten szép tárgyak is, a konyha, a háztartás nyilvánvaló díszei, vagy pedig a 20. század elején már divatozó gőznyomásos kávégépek, csillogó csöveikkel és csavarjaikkal. Az utóbbiak már a vendéglátóipar számára készültek, de a század közepén már a legtöbb család használt legalább valami egyszerű kotyogót, amely talán még ma is a legelterjedtebb ilyen alkalmatosság. Formai sokféleségét bámulva előbb-utóbb ráismerünk egykori környezetünk valamelyik, lomtalanítás áldozatául esett darabjára.
A közelebbi múltból való kiselejtezett presszógépek már azt a világot idézik, amikor a tupírozott frizurájukat csipkefityulával betetőző presszós kisasszonyok diszkrét pillantással nyugtázták az egy- vagy kétforintossal alábélelt "kemény blokkot". Ma már bizonyíthatatlan, hogy ettől valóban jobb lett-e a kávé, vagy csupán a meghitt gesztusváltás szellős izgalma biztosította a jobb ízérzetet. Szívesen látnánk itt komplett eszpresszópultokat, hátterükben a polcokon a korabeli italkínálattal, és szívesen turkálnánk képernyők kávéügyi dokumentumkínálatában is, de befogadóképességünk így is fogytán. A kiállítótérből kihasított presszóban régvolt márkákra ismerünk rá, az Amigótól az Ali Babán át az Arany Mokkáig. Ha nem is pörköltethetünk ízlésünknek megfelelően, az itt elhelyezett kávéautomatával állítólag megéri próbálkozni.
Viszont hátravan még a feketeleves: mint a katalógusból kiderül, a fekete leves kifejezés kezdetben nem is a kávét jelentette, amelynek barátságos elfogyasztása helyett Buda várában vasra verték a gaz janicsárok Török Bálintot - más források szerint (másutt) Majláth Istvánt, netán Thököly Imrét. Az eredeti fekete leves wikipedista álláspont szerint inkább valami mártásféle volt, amibe vért, netán borba áztatott pirított kenyeret vagy sötétre színező gyümölcsöt főztek bele a régi szakácsok - de akkor meg honnan ered a vészjósló mondás? Kínzó kérdésünk válasz nélkül marad. Kár, hogy nem ülhetünk bele egy kis töprengésre a törökülésre is alkalmas karosszékbe.
Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Bp. V., Szent István tér 15. Nyitva október 24-ig.
