Nos, a borfesztivál mindezek ellenkezőjéről kívánta meggyőzni látogatóit. Arról, hogy a bor komoly dolog. Sőt jó is. Mivel ebbéli hitünkben jócskán megerősítésre szoroltunk, kimentünk a terepre, ahol épp A vendégbarát borász című rendezvény zajlott, nem elhanyagolható külsőségek között.
A helyszínre panasz nem lehet. Ha a honi borászat fejlődését e kirakatrendezvény körülményein kéne csak mérni, előrelépésről számolhatnánk be. A szürettáji mulatság a klausztrofób Vörösmarty térről a budai Vár egy még élvezhető részére, a Sándor-palotával szövetséges Szent György térre költözött. Csak érintőlegesen tartozik ide, de szembeötlő: a Várnegyed kezd szinte teljes egészében elviselhetetlenné válni. Közepes nagyságú fiók-Szentendre, egy hely, ami csak az árvalányhaj-bizniszben érdekelt. Csikósnak, huszárnak, MIÉP-képviselőnek öltözött, bánatos arcú kényszerstricik vegzálják lépésenként az embert, hogy "bittesőn, kommenzi befáradni, ungárise folkárt meg törökarany kaufen, vénige prejsze und konflisfáren suldigung!"
E tekintetben a borfesztivál jóval visszafogottabbnak bizonyult. Csak a Balázs vendéglő kitelepült "hangulatos kerthelyisége" (egy flergarnitúrával berendezett, fülledt sátor, működésképtelen hűtőszekrényekkel) elé lehetett volna kitenni a turistát csülökkel kezében ábrázoló, veszélyt jelző KRESZ-táblát. Különben úgy negyvenhat csinos fapavilon meg egy változóan vérfagylaló kiállítás a palotában A bor története, az emberiség története címmel, mely feltűnően érdekes képzőművészeti és szokványosan közhelyes fotóanyaggal vétette észre magát.
A kültér a magyaros vendégszeretetre (mesélhetnénk) helyezte a fő hangsúlyt. Idén, állítólag először, a borokhoz további asztali élvezet - a program szerint gasztronómiai - is társíttatott. Akár el is hagyhatták volna. Se sajt, se alma, se dió, hacsak az ábécéáruházi kiszerelésű kecskesajtot nem vesszük sajtszámba. Reggel megkent bágyatag szendvicsek éjjeli sütésű kenyérből, "bajai halászlé" műanyag ibrikben, alighanem azért, mert annak a falán olyan szépen meglátszik, hogy az alkotók nem spórolták ki a zsírt a műegészből, rétes és pogácsa. Igazán csak a cipóba sütött báránycomb bírt fölnőni az alkalomhoz, az viszont már az első negyed közepén elfogyott.
Maradtak a borok.
Fesztivál volt persze, fesztivál, de mégis mintha a Marsra vitt volna a budavári sikló.
Tessen megkapaszkodni: minden igaz. Mármint abból a sok, többrendbeli tapasztalataink alapján maszlagnak hitt szövegből, mely a magyar borok különlegességét, nagyszerűségét zengte. Igenis létezik egy másik, egy jó világ, itt van körülöttünk, Magyarországon, és jó bort mérnek benne. Mit jót, istenit, nektárt, ambróziát. Nem is láttunk soha kannát. Eztán szó szerint vehetjük Csokonai, Kölcsey, Petőfi összes sorát, valahány költőnk minden bordalát.
Ha látogatásunk előtti önmagunkból indulnánk ki, nem is mesélhetnénk tovább. Vaknak a színeket?
Úgy történt, hogy a nagy tekintélyű sajtó szakértő kalauzt, egyetemi szintű mitfahrert kapott. Emberünk kisujjában hozta a hazai borászat összes domborzatát és vizét (egy elgurult dugóhúzó is köszönt neki előre, keresztnevén szólították a flaskák, miegymás), tudományos körútra invitált: hagyjuk a jót, kóstoljuk csak a legeslegjobbakat. A sajtó persze csak addig kóstol, míg képmutatásból szőtt takarója ér, aztán inni akar. Így borkommandónk jó néhányszor félrelépett, elhagyva a biztos pályát, csak úgy találomra nyúlt pohár után. És nem bírtunk lukra futni.
Felfoghatatlan, hogy mit tud ez az ország borban. Időztünk is hosszan, zene és tánc az alkalmi színpadon, végül a borrendek bevonulása. Mégis az volt az igazán döbbenetes, ami nem lett: estére ártányos lerészegedés, halálfélelemtől sújtott másnap, még egy diszkrét reggeli fejfájásra sem futotta.
A másnap mégis szolgált meglepetésekkel. Noha küldöttségünk nem távozott vásárfia nélkül, az élet, a rögvaló mégis érdekesebbnek tűnt számunkra. Hatan hétfelé futottunk, bele a kereskedelembe, hogy mi terem ott, ahol nincsen éppen fesztivál. Tapasztalataink korántsem csüggesztők. Eztán már nem nagyon lehet mellébeszélni. A kiállított tárgyak majd mindegyike megtalálható a múzeumszerű áhítatot követelő, egyébként örvendetesen szaporodó, csak túlnyomó többségükben csillagászati árakkal operáló borszaküzleteken kívül közérti szinteken is.
A kérdés, hogy mi az előrébbvaló: a mibe kerül, vagy a mihez képest, ugyanakkor alapos megfontolást érdemel. Hét és fél decis palackjával a lista öt- és hatszáz forint között kezdődik. Igaz, a vége jó messze van. A többi pusztán hozzáállás kérdése. Mit tehet a kannás? ´ alighanem semmit, csakhogy erről nem a borászok tehetnek, hanem a haza, tegnapi pártunk, mai kormányunk. Ezt a meccset nélküle játsszák, még ha csak borfronton, de hol nem? Ilyetén a fesztivál alatt s után szerzett tapasztalataink kimerítik egy rétegműfaj kritériumait. A tanulság azonban annyira szembeszökő, hogy leírása elkerülhetetlen.
Az egyszeri jó mulatságon túl kinek és miért érdemes aktívan szemlélni egy ilyen fesztivált?
Leginkább a még látható jövedelemmel rendelkező borisszáknak. Túl a kannán, innen a saját borászon. Aki a szokványos és minőséginek csak fenntartásokkal elfogadható, immár 400 forintos átlagár körül mozgó borokat veszi a boltban, nyugodtan kipróbálhatja, milyen két üveg helyett egyet inni. Nyolc kilóért olyat kap, hogy megszólal.
Vagy az az ember, aki tudja, mi a jó, és csakis a honi kereskedelemben 800, uszkve 1600 táján elérhető olasz, francia, portugál termékeket preferálja, mert azt nem pancsolják. Nem tudja. Ezek általában igen jó, egyszerű, hazájukban iszonyú olcsónak számító asztali borok. Ugyanezért a pénzért, s ez tényálladék, százszor jobb magyar kapható, tízízű, tűzízű, kipróbáltuk.
Hát ez a borfesztivál legfőbb erénye. Mutat. Még igényessé is tesz akár.
- ts -
