„A különadók arra vonatkoznak, ahol helyet kívánnak csinálni a nemzeti nagytőkének”

Meddig tartható fenn Orbán Viktor felhalmozó, „nemzeti nagytőkésekre” építő állama? Kinek jó az árstop, kit érint rosszul az extraprofitot célzó különadó? Mit kellene tennie az ellenzéknek? Scheiring Gábor egykori LMP-, majd Párbeszéd-alapítóval, 2010–2014 közötti országgyűlési képviselővel beszélgettünk.

Magyar Narancs: Május közepén a hvg.hu-nak azt nyilatkozta, az látszik az új kormány összetételéből, hogy Orbán Viktor továbbra is a nemzeti nagytőkések érdekeit nézi, és folytatja a nemzeti burzsoázia feltőkésítését. Ez­alatt pontosan mit ért?

Scheiring Gábor: Ez a folyamat nem most kezdődött, Orbánnak ez a víziója 2010 előtt is létezett. A feltőkésítés létező problémára, a magyar gazdaság kettészakítottságára adott válasz: rossz, a helyzetet félrekezelő, de létező válasz. A kormány szerkezetéből azt a következtetést lehet levonni, hogy továbbra is ez lesz a vezérfonal.

A szűkülő erőforrások és a válsághelyzet közepette nem előremutató, újraelosztó, szociális biztonságot nyújtó kormányzásra készül, hanem arra, hogy a feltőkésítési programot még erőteljesebben képviselje.

Néhány napja ő maga nyilatkozta, hogy a válságkezelésben is tovább kell erősíteni a nemzeti nagyvállalkozókat. Itt nem csak a hozzá közeli belső körre kell gondolni: Mészáros Lőrincen kívül is vannak olyan emberek, akik korábban a piacon versenyeztek, és a magyar viszonyok között tisztességes vállalkozóknak számítanak, őket nevezem feltörekvő tőkéseknek. Ennek a rétegnek az egyik legnagyobb baja az volt, hogy a 2010 előtti világban túl sok kedvezményt kaptak a multicégek, ők pedig hiába kopogtattak az előző kormányok ajtaján, folyamatosan lepattantak. Orbán volt az első, aki már 2010 előtt érzékelte, hogy ez a csoport mélyen kiábrándult, erre igyekezett választ találni. Ezeket a figurákat sikeresen bevonta a rendszerbe, és így jött létre az általam felhalmozó államnak nevezett konstrukció.

MN: Mivel nemcsak a legbelső kör jár jól, hanem egy szélesebb réteg is, ön szerint ez a rendszer nem nevezhető maffiaállamnak és nem csupán lopásról van szó. Egészen pontosan kik járnak jól jelenleg?

SG: A maffiaállam tézissel nem az a bajom, amit állít, hanem az, amit nem állít. Azt viszonylag jól leírja, hogyan működik a legbelső kör, és milyen természetű az a politikai csűrés-csavarás, amely azt a célt szolgálja, hogy a politikai kapitalisták rapid feltőkésítése megtörténjen. De a többit nem tudja megragadni. A kutatásomban a belső körön kívül több csoportot is azonosítottam. Végignéztem a gazdasági szereplőket 2002 és 2018 között, és arra jutottam, hogy számosságban a legjelentősebb csoport a feltörekvő tőkések köre.

Ott van például a Szentkirályi ásványvíz tulajdonosa, aki folyamatosan arról panaszkodott a nyilatkozataiban, hogy az állam lekezeli a magyar nagytőkét, ezért nem kell csodálkozni, ha a világ is lekezel minket. Ezért szerinte olyan kormányra van szükség, aki változtat ezen a tendencián. Vagy ott van Wáberer, akit nemcsak indirekt módon támogattak, hanem be is vonták a kormányzásba, rábízták a szállítmányozást. Ez is tipikus lépés Orbántól: pozíciókba hív be nagytőkéseket, rájuk bíz feladatokat. Ha madártávlatból nézzük, két részre lehet osztani a gazdaságot: az egyik a technológiaintenzív, exportra termelő szegmens, ahol a külföldi tőke dominanciája abszolút megmaradt, sőt jobban pörög, mint korábban. A másik része a nem technológiaintenzív, nem exportra termelő, ahol megfigyelhető egy részleges gazdasági nacionalista elmozdulás, vagy­is ahol a tágabb kör feltőkésítése zajlik. Az egyedi kormánydöntéssel kiosztható gazdasági támogatásoknak 2002 és 2010 között a 98 százaléka landolt a multiknál.

Orbán két dolgot tett: jelentősen megnövelte az összesen kiosztott támogatás összegét, és átrendezte az arányokat.

Ma a multik 70 százalékát kapják ezeknek a támogatásoknak, a nemzeti nagyvállalkozók pedig 30-at. Arról, hogy kik kapták ezeket a pénzeket 2018-ig, elérhető volt a lista: nagyon kevesen voltak a belső körből. Egy másik réteg, amelyik jól jár, és amelyre odafigyel Orbán, a kooptált tőkések, akik két kapura fociznak, ilyen például Kóka János. Orbán célzottan beszél ezekhez a játékosokhoz, ezzel is stabilizálva a hatalmát. Érdemben azonban nem tudott javítani a gazdaság kettészakítottságán, mert ahhoz masszív iparpolitikára, fejlesztéspolitikára lenne szükség, és ehhez be kellene fektetni a humán tőkébe. Attól azonban Orbán úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az új kormánystruktúrában nyolc miniszter foglalkozik a gazdasággal. Miért van szükség erre?

SG: Ebből is látszik, hogy Orbán különböző irányokból, különböző eszközökkel próbálja elérni, hogy az egyre romló környezetben is folytatódni tudjon a feltőkésítés. Ez fontos neki, hiszen ez adja a politikai bázisát. Gondoljunk bele, hogy egy 10–20 ezres kisvárosban milyen befolyása van az öt legnagyobb vállalkozónak: rájuk figyelnek, ők adják a munkát. Velük továbbra is törődni kell. A struktúra másfelől hatalomtechnikai szempontból is Orbán érdekeit szolgálja, hiszen a miniszterek egymással vannak elfoglalva, ellenőrzik egymást, verseny van közöttük, egyik sem lesz erősebb a másiknál. A legfontosabb kérdés azonban az uniós pénzek lehívása: Navracsics Tibor leigazolása egyértelműen azt mutatja, hogy törekszik rá, meg akarja mutatni, hogy milyen mérsékelt européer politikusok vannak a kormányában.

MN: Mekkora bajban lesz a kormány, ha nem sikerül megegyezni, és nem érkeznek vagy nem időben érkeznek az uniós források?

SG: Ez fogós kérdés a kormánynak. A német konzervatívok igen sokáig védték Orbánt az EU-n belül, hiszen a német nagytőke az egyik nagy nyertese Orbán kormányzásának. De ma már egyetlen nyugati politikus sem teheti meg, hogy ne kötelezze el magát a demokrácia mellett, vagyis Orbánnal szemben. Valószínűleg az EU végül megegyezik Magyarországgal, mert a Bizottságnak sem érdeke, hogy válság legyen Magyarországon, de ettől ez még nem lesz könnyű meccs. Ez nagy kihívás a kormánynak, annak ugyanis vége, hogy a külföldi tőke folyamatos beáramlása fűti a magyar gazdaságot. Ennek a szerepét egészen a közelmúltig az uniós források vették át, amelyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy egy viszonylag szerencsés gazdasági helyzetben tudott Orbán kormányozni.

Ha ezt nem tudják tovább biztosítani, akkor ez nagyobb veszély a kormány számára, mint az ellenzék.

Sőt rövid távon egyedül ez fenyegeti a kormány stabilitását.

MN: Az árstopot nem most vezették be, de Nagy Márton gazdaságfejlesztésért felelős miniszter azt mondta, addig tartják fenn, amíg ársokk van. Ez az intézkedés mennyire illeszkedik bele a feltőkésítési programba?

SG: Egy dologról még nem beszéltünk: ahhoz, hogy a kormány többséget tudjon szerezni, arra is szükség van, hogy a társadalom többségét pacifikálni tudja, és érdekeltté tegye a rendszer fenntartásában. Ez nem egyszerű mutatvány, hiszen a feltőkésítési projekt rengeteg pénz lentről felfelé történő újraelosztásával jár. A fent elosztott pénzt valahonnan el kell venni, így az alsóbb rétegek rosszul járnak, ez pedig veszélyeztetni tudja a hatalmat.

A kormány ezt kétféleképpen kezeli. Egyrészt erre jó az autoriter fordulat: a média centralizációja, a választási törvény megváltoztatása, a liberális demokrácia intézményrendszerének leépítése. Másrészt az autoriter populizmus szolgálja ezt: a kultúrharc, az a diskurzus, amellyel el lehet érni, hogy az alsóbb rétegek is úgy érezzék, Orbán Viktor velük is törődik. A diskurzus mellett ez közpolitikai intézkedéseket is jelent, amelyek nem politikai vízióból fakadnak, hanem a hatalom stabilizációját segítik. Ilyen a rezsicsökkentés, egy könnyen kommunikálható, látványos intézkedés. Ugyanez az árstop vagy a különadó: nincs annál egyszerűbb és jobban kommunikálható lépés, mint hogy elveszem a multiktól az extraprofitot, és beleteszem a rezsicsökkentési alapba. Ez az autoriter populizmus lényege: folyamatosan olyan kommunikációs helyzeteket állít elő, amelyekkel azt lehet mutatni, hogy Orbán megvédi az embereket.

A különadó emellett illeszkedik a feltőkésítési projektbe is. Ezek az intézkedések valahogy sosem érintik a Mercedest vagy a kormány számára kedves szereplőket, csak azokra a szektorokra vonatkoznak, ahol épp helyet kívánnak csinálni a nemzeti nagytőkének.

MN: A különadó sújthatja őket is: az ener­gia­szektorban a Molt érinti majd az intézkedés, a bankoknál vagy a kereskedelemben is érintettek lehetnek nem csak a nemzeti nagytőkések, de még az úgy nevezett belső kör is.

SG: Elképzelhető, hogy őket is érinteni fogja valamilyen szinten, de ezt majd csak akkor fogjuk látni, amikor bevezetik az intézkedést. A részleteken sok múlik. Amikor bevezették a bankadót, akkor is figyeltek arra, hogy a már jelen lévő nemzeti nagytőkéseket kevésbé adóztassák meg. Korábban is használta a kormány a szektorális adókat arra, hogy a számára nem szimpatikus szereplőket büntesse, kiszorítsa, helyet csináljon a nemzeti nagytőkének. Persze, lehet majd olyan, akinek a zsebébe kell nyúlnia, de bőven vannak más csatornák, amelyeken keresztül támogatni tudják őket.

MN: Az eddig bejelentett gazdasági intézkedések alkalmasak az infláció kezelésére is?

SG: Valamennyire igen, hiszen ezeknek az intézkedéseknek részben a költségvetési stabilitás megőrzése is céljuk, és ha lejjebb akarjuk vinni az inflációt, akkor a makrogazdasági stabilitás irányába kell tapogatóznunk. De ez azért is nehéz kérdés, mert ennek az inflációnak jelentős része nem belföldi eredetű. Persze az, hogy a költségvetési hiány 7–8 százalék, hogy a jegybank expanzív monetáris politikát folytatott egészen a közelmúltig, szintén hozzátett ehhez. A választást megelőző tizenkét hónapban ráadásul sok hangulatjavító intézkedés történt, amelyek hozzátettek a pénzügyi egyensúly felborításához. Ezeket kezelni kell, különben nem tudják mérsékelni az inflációt. De ami ennél is fontosabb, olyan intézkedéseket kell hozni, amelyekkel azokat az embereket lehet megóvni, akiket ez a leginkább érint, akiknek a pénztárcájáról van szó. Ezen a téren az árstop az egyedüli lépés, amivel szemben én nem vagyok teljesen elutasító, de nem is tartom a legjobb megoldásnak. Ennél van jobb módszer arra, hogy ne fájjon ennyire az ár­emelkedés. Az ellenzéknek voltak erre jó javaslatai, például áfacsökkentő vagy célzott adócsökkentő intézkedések. Ez jó irány lehetne.

MN: Korábbi írásaiban kifejtette, hogy a felhalmozó állam hosszú távon nem tartható fenn, mert nem invesztál a humán erőforrásba, az innovációba, nem jövőorientált. Orbán Viktor és kormánya mégis 12 éve van hatalmon. Mit jelent ebben az esetben a hosszú táv?

SG: Az a rossz hírem, hogy egy ilyen csereszabatos, könnyen kizsákmányolható, olcsó, képzetlen munkaerőre építő, alacsony hozzáadott értékű gazdaság nagyon sokáig el tud zakatolni.

Csak közben elmegy mellettünk a történelem, egyre jobban leszakadunk, és egyre inkább eszkalálódnak a belső társadalmi és gazdasági problémák.

Ez azonban, ha a külső tőke és a körülmények adottak, nem feltétlenül veszélyes a kormány számára. Hosszú távon viszont nem segíti azt, hogy Magyarország sikeres és felzárkózó ország legyen, ez pedig ellentétes azokkal a célokkal is, amelyeket maga a kormány fogalmaz meg, mint például hogy 2030-ra Ausztria szintjén álljon a magyar gazdaság.

MN: Elmélete szerint ez a rendszer akkor omlik össze, ha a nemzeti nagytőkések rájönnek, hogy egy másik rendszer jobb lenne nekik, többet profitálhatnak belőle. Hogyan jönnek erre rá, ha a jelenlegi rendszerből is épp eleget profitálnak?

SG: Ezzel az ellenzéknek lenne feladata: ha meg akarja bontani ezt a masszív hatalmi tömböt, amelyben benne van a gazdasági elit és a rendszerváltásból kiábrándult alsóbb rétegek jelentős része, akkor egyszerre kell tudnia lerobbantani a gazdasági szereplők egy részét, és olyan politikai ajánlatot kell megfogalmaznia, amely vonzó azoknak, akik közepes méretű, vidéki, volt szocialista fellegváraknak minősülő városokban élnek. Ez az ajánlat most nincs meg. Pedig valószínűleg van a nagytőkések között is olyan, aki belátja, hogy hosszabb távon jobban járna olyan modellel, amely képes innovációvezérelt, magasabb minőségű humán tőkével a gazdaságot fenntartani, és képes behozni az uniós forrásokat az országba anélkül, hogy folyamatosan attól kellene tartani, hogy a pénzcsapokat elzárják a korrupció miatt. A politikai ajánlat mellett ehhez komoly szervezőmunkára is szükség van. Orbán ellenzékből szervezte maga mögé a gazdasági élet szereplőinek jelentős részét: programot alkotott, meghívta őket, látogatta őket a gyáraikban, beszélt velük. Mellette például a kormányba most bevont Csák János a Széll Kálmán Alapítvány egyik alapítójaként fontos szerepet játszott a nemzeti nagytőke és a Fidesz egymásra találásában. Ez a társadalmi koalícióépítés lényeges eleme ennek a politikának.

MN: És mi a helyzet az alsóbb rétegekkel, őket hogyan lehet elérni?

SG: A rendszer relatív veszteseinek Orbán a már említett autoriter populista intézkedésekkel ad valamit, de emellett van egy szerencsefaktor is: eddig nagyrészt dinamikusan bővülő nemzetközi gazdasági környezet, pénzbőség, alacsony jegybanki kamatok közepette kormányozhatott. A 2012 utáni időszak dinamikusan bővülő gazdaságában még a relatív veszteseket is könnyebb megtartani. Ezt a réteget az ellenzék nem tudja megszólítani, mert nincs világos identitása, amely vonzó és érthető lenne a számukra. Az 1990-es évek elején még reménykeltő narratívák – az unió, a nemzetköziség, a demokratizálódás – a 2000-es évekre már nem jelentettek semmit. A kis és közepes iparvárosok lakóinak van egy masszív szenvedésélménye, hiszen 1988 és 1996 között ezeken a településeken majdnem minden második ember elveszítette a munkáját, emellett megnőtt a halálozás, és a reáljövedelem sem emelkedett kellő mértékben, 2009-ben 10 százalékkal volt nagyobb, mint az 1980-as évek elején.

A demokrácia, a Nyugat, a multik erre a helyzetre nem tudnak válasz lenni, ez nem ajánlat az említettek számára. Ezeken a településeken egyetlen közösségteremtő politikai identitás működik: a nemzet, a nacionalizmus. Ez az, amit Orbán jól használ, és amivel tud mobilizálni. Ez nemcsak a néptánc és a nemzeti rock, hanem egy elképzelt materiális szolidaritásközösség, amelyben az emberek biztonságot látnak, anyagilag is. Nem azért, mert különösebben félnének valamitől, hanem mert valós élményük van a kiszolgáltatottságról, a bizonytalanságról, és ezzel szemben védelmet akarnak. Ez az, amire nincs baloldali válasz.

MN: Mégis, mi lenne a jó válasz, mi az, amivel az ellenzéknek meg kellene szólítania ezeket az embereket?

SG: Van egy durva csapdahelyzet, amelyben benne van az ellenzék. Mi a nacionalista-populista politika ellentéte? Az antinacionalista, antipopulista politika, aminek óhatatlanul van egy nyugatos, elitista íze, amihez viszont ezek az emberek nem tudnak kötődni. Az ellenzék legelkötelezettebb híveit a legjobban azzal lehet megszólítani, ami Orbán legegyértelműbb kritikája: az Európai Egyesült Államok, a jogbiztonság kérdéseivel. És ez csapda, hiszen ez arra elég, hogy mindig lerágjuk a körmünket, vajon meglesz-e az újabb kétharmad – de arra nem, hogy az ellenzék stabil többséget szerezzen. Ahhoz meg kell törni az európai liberálisok és a nacionalista populisták szembeállítását. Megtörni pedig úgy lehet, hogy a kiszolgáltatott rétegekhez, amelyek eddig is pórul jártak, és egyébként Orbán alatt is pórul járnak, kell tudni beszélni. Ehhez pedig mondani kell valamit arra a konkrét élményre, amelyet ezek az emberek átéltek. Lehetünk szociálisan érzékenyek, de abból az lesz, hogy én itt vagyok fent, te pedig lent, és én majd innen megoldom a helyzetedet. Ehhez képest Orbán mit mond? Én megvédelek téged. Ez máris közelebb van az emberekhez. Ezért kulturális forradalomra is szükség van, fel kell ismerni, hogy elitorientált narratívákkal nem lehet megszólítani ezeket az embereket. Ez nem kis feladat, sőt egyre nehezebb, de nem lehetetlen. Ez a rendszer demokratikus úton nagyon nehezen leváltható, de egy működőképes ellenzék a mostaninál lényegesen nagyobb veszélyt jelenthetne még ezek között a feltételek között is.

Névjegy

Scheiring Gábor (1981) közgazdász, szociológus, az Új Egyenlőség szerkesztője, a milánói Università Bocconi kutatója. 2010 és 2014 között az LMP, majd a Párbeszéd színeiben országgyűlési képviselő volt. Jelenlegi kutatási területe az illiberalizmus politikai gazdaságtana. 2019-ben jelent meg Egy demokrácia halála című könyve.