Well Done - Roger Michell: Vénusz (film)

Egy sarki pub, ami úgy néz ki, mint egy sarki pub, és két egymást heccelő öregember, akik úgy néznek ki, mint... igen, pont úgy. A filmes valóságnak azon a szintjén heccelődnek, ahol még minden lehet a gyerekből: négy esküvő és egy temetés éppúgy, mint négy Leigh és egy Loach, vagy fordítva. A szóban forgó deres halántékok nemcsak asztal-, de pályatársak is. Maurice és Ian leszerelt színész, s noha egyikük sem vitte sokra, annyi öreguras derű azért szorult beléjük, hogy reggeli sporttevékenység gyanánt gyógyszeradagjukkal gombfocizzanak, a napi teendők intézése közben pedig régi Hamlet- és Polonius-alakításokkal ugrassák egymást. A hátralévő idő kérdésében sincs vita közöttük, arról azonban, hogy mivel töltsék ki az utolsó felvonást, már megoszlik a véleményük. Iannak akkor csillan fel a szeme, ha egy pihenőre alkalmas heverő tűnik fel a láthatáron, Maurice-nak azonban egészen más vágyai támadnak ugyanezen bútordarab láttán. Közelgő műtét, réges-rég beállt impotencia mit sem számít, neki akkor sem az odavetett alamizsna kell az élettől, hanem mindaz, ami hite szerint még jár. Megélni az utolsó kört, fityiszt mutatni a halálnak, ez az ő stílusa. És akkor befut a lány, vidéki rokon, Iant jött ápolni Londonba. Rózsaszín melegítő, vastagon festett szem, méla megvetés az öregekkel és úgy anblokk az egész világgal szemben. Köszönésre sem méltatja Maurice-t, aki viszont azonnal meglátja a sört vedelő, tenyeres-talpas teremtésben a meghódítani való nőt. Szép jelenet, amelyben Maurice megrázza magát, s bár a teste tiltakozik, ő mégis sporttörténelmet ír: ha bizonytalan léptekkel is, de átviszi a legalább 3 generációs szakadékot. Mint fent már pedzegettük, a Vénusz rendezője, Roger Michell előtt két kijárat (egy vígjátéki és egy sültrealista) is nyitva állt, ő mégis egy harmadikon sétált ki az öregfiúk által frekventált pubból. A halál elkerülhetetlen volta és az elcseszett életek realitása, a kórházi folyosók fertőtlenítőszaga és a korral járó prosztatagondok a nagy büdös valóságból valók, a tenyeres-talpas teremtés és az idős gavallér kölcsönösen jótékony kapcsolata viszont egyenesen a My Fair Ladyből. Michell odáig finomította saját hajdani sikere, a minden romantikus hájjal megkent Notting Hill (Sztárom a párom) receptjét, hogy a romantikus-vígjátéki számításból, melyre alapjában véve a Vénusz is épít, csak egy-egy ritka pillanatban érezhető a számítás. A poénok végig ülnek, márpedig ehhez nem egy széplélek, hanem egy kíméletlen tánctanár kell, aki a nap 24 órájában veri az ütemet, de teljesen hiteles az öregkor diagnózisa is, ez viszont egy egészen másfajta érzékenységet feltételez mind a rendező, mind a színészek részéről. Az nem hír, hogy Peter O'Toole minden szinten szinte mindent képes eljátszani, az viszont annál inkább, hogy egy pályakezdő színésznő - Jodie Whittaker - végig bírja az iramot, s a könynyebb és komolyabb játékban is egyenrangú partnere a hetvenöt éves nagyságnak.
Forgalmazza a Fórum Hungary

- köves -