Nyolc kis kritika

IBN FADLÁN: BESZÁMOLÓ A VOLGAI BOLGÁROK FÖLDJÉN TETT UTAZÁSRÓL Több mint ezer éve, a magyarokat nyugatra kergető besenyők által északra szorított, a zsidó hiten lévő kazárok által katonai függésben tartott volgai bolgárok királya levélben kéri a bagdadi kalifát, hogy országában a már felvett iszlámot erősítendő küldjön hozzá vallástudósokat, pénzzel támogassa egy mecset építését, valamint járuljon hozzá egy erőd emeléséhez. A kalifa útnak is indítja a küldöttséget. Ennek egyik néprajzos érdeklődésű és írói erényekkel rendelkező vezetője, Ibn Fadlán felbecsülhetetlen értékű feljegyzéseket készít a sztyeppe népeinek akkori elhelyezkedéséről, a korabeli társadalmi szokásokról.
Megtudjuk tőle például, hogy a nomád oguzok nem tisztálkodnak székelés után, asszonyaik pedig, bár nem csapodárok, egy-egy vakarás erejéig nem átallják felfedni szemérmüket az idegenek előtt. Ibn Fadlán találkozik a tetűt csemegéző baskírokkal, ezek fából készült falloszt hordanak mellükön, és hozzá mint teremtőjükhöz áldásért imádkoznak. Álmis bolgár király a kezéből eteti hússal a követeket, a lidérces északi fényt dzsinnek lovascsatájaként közvetíti rémüldöző vendégeinek, majd miután kiderül, hogy a mecset- és erődépítéshez igényelt összeg nem érkezett meg, házi őrizetbe helyezi őket. Egyedül Ibn Fadlán élvezi kegyeit, ennek folytán döbbenetes riportban számolhat be arról, hogy a prémmel kereskedő és a Volgán érkező oroszok hogyan ravatalozzák fel előkelőségeiket egy hajószerű építmény tetején, s az elhunytnak szóló baráti szolgáltatásként hogyan közösülnek sorban annak rabnőjével, s hogyan fojtják meg és égetik el a lányt végül urának holttestével együtt.
Ibn Fadlán úti beszámolójának fennmaradt kézirata első ízben olvasható magyarul csonkítatlan teljességében. S aki a művelődéstörténet minden területére kiterjedő jegyzeteket és a hatalmas ívű utószót is elolvassa, azt a tudós-fordító Simon Róbert enciklopédikus ismeretekkel ajándékozza meg.

- halasi -
Corvina, 2007, 193 oldal, 3400 Ft
*****
PÉCSI KRÓNIKA Pécsett - hol másutt - bukkantam e csinos, kézbe simuló sorozat darabjaira, s az egyiket, Unger Pálma Színészhistóriák című pompás anekdotagyűjteményét ott helyben, egész pontosan a Korhely étterem és pubban némi villányi bor mellett rögtön el is olvastam, mi több, végigröhögtem - igen hálás vagyok érte! A színészet, a színház iránti alázattal, nagy öniróniával és ügyes kézzel megírt könyvecske ez, ami még olyanokat sem bánt, mint az egykori primadonna, Cseh Mária, akit aztán valami ügyvéd vett el. A másik két művet, a Pécsi színek és hangulatokat, illetve A pécsi Nádor Szálló regényét a jókais nevű Trebbin Ágost jegyzi, ki 1957-től, portástanulóként kezdve maga is a nevezetes hotelben dolgozott. A jelek szerint közben komoly helytörténésszé is vált, amit csak üdvözölni tudok.
Szerintem bizony rendkívül jó és hasznos tudni, hogy 1913. október 20-án indult és 1961. augusztus 31-én szűnt meg a pécsi villamos, hogy a mecseki itókát Geiger Kálmán gyógyszerész kísérletezte ki, sógorának, Sík Lajos főjegyzőnek ötletére (mindketten Hamerli lányt vettek feleségül!), hogy a Nádorban Hergenrőder Ádinak hívtak egy pincért, a valamikori kávéházi ruhatáros pedig, Cuci néni, egyszer, némi alkoholtól befolyásoltan, állva elaludt a kabátok között.
S hogy Németh János színész miként kapott egyetlen hangért fegyelmit: egy nőtől búcsúzva, darabbeli vetélytársához szólva a "Vigyázz Amelire!" mondatot sikerült két l-lel mondania...

d. magyari
Házmester '98 Kft.
**** (szerkesztési hiányosságok miatt)
Devin Townsend: Ziltoid The Omniscient HevyDevy, az először Steve Vai oldalán feltűnt, épelméjűségét jól titkoló kanadai rock/metál polihisztor új szólólemeze rockmusical vagy metálopera. Ezt persze csak erős fenntartásokkal szabad elhinni - elég csak egy pillantást vetni a történetre (vagy akár csak a lemez címére), hogy helyrebillenjen az egyensúly Devin és az opera között. A lemez főhőse Ziltoid, a mindentudó űrlény és egyben negyedik dimenziós gitárzseni, aki csak azért érkezik a Földre, hogy igyon egy jó erős feketét. A kávé azonban nem ízlik neki, így - mit lehet tenni - a Föld elpusztítására tör.
Ha a hallgató még nem találkozott Mr. Townsenddel, garantált, hogy a lemez után azt kívánja majd, a szembesítés bárcsak ezúttal is elmaradt volna; ha azonban tudja, mibe vágja a fejszéjét, nem lesz nehéz kiéreznie az iróniát - vagy még inkább afféle fáradt és betegesen infantilis humort - a lemezből. Ha annak hallgatjuk, ami (egy nagylemez méretű vicc), eleinte jól lehet mulatni rajta, aztán a végére - mire a történet csattanójához érünk - jócskán lefáradva már csak fejünk fogására és lemondó sóhajokra futja erőnkből.
A zene mindeközben nem rossz; na, nem egy (metálba oltott) Andrew Lloyd Webber, de kellemes, néhol vicces és változatos. A zenész egyébként teljesen egyedül játszott a hangszereken, ő írta a dobgép programját, és ő is keverte az anyagot; nyilván nem talált maga mellé senki mást, aki vállalta volna - gondoljuk cinikusan.
Devin Townsend azt nyilatkozta, hogy olyan zenét akart felvenni ezúttal, amilyet egy földönkívüli is játszana - szerintünk saját magára gondolt.

Kovács Bálint
InsideOut, 2007
*** és fél
Szeretni jobb Are you seeing anybody? Alapesetben a kérdés annyit tesz, hogy jársz-e valakivel, adott szövegkörnyezetben azonban jelentheti azt is, hogy kezelteted-e magad. A kérdést már az első jelenetben hősünknek szegezi egy magas szőke szépség, pedig szegény ember nem akart mást, csak egy kicsit bevágódni az exnőjénél. Az ex-nőből azonban némi őszinte aggodalomnál többet nem sikerül kicsikarni, ám ha úgy vesszük, ez sem kevés, hiszen ezzel a szép szőke statiszta nagyjából le is lőtte mindazt, ami a továbbiakban filmünkben történni fog. És valóban, a kissé szórakozott tanárember kisvártatva egy pszichológus kanapéján találja magát (a helyszín természetesen Manhattan), és Famke Janssen személyében a végzet asszonya sem sokáig várat magára. Egyszer mi is belebotlottunk Ms. Janssenbe, igaz, az nem egy New York-i magániskola folyosóján történt, mint e komédiában, hanem a Deák téren, de azért tanúsíthatjuk: a színésznő felbukkanása valóban olyan hatású, mint ahogy az a filmben ábrázolva vagyon. Ám nem is a Hollywoodba származott holland szépségről szerettünk volna írni, hanem a fóbiás melákot amúgy Woody Allen-esen játszó Chris Eigemanról, akitől korántsem ezt a kedvesen semmilyen vígjátékot ajánlanánk, hanem azokat a fanyar humorú, hadaró filmeket - szám szerint hármat -, amiket a kilencvenes években Whit Stillman rendezővel forgatott. Legnagyobb sajnálatunkra azonban a mindössze három filmet számláló Stillman-életmű és vele az amerikai független film egyik figyelemre méltó, korai fejezete ismeretlen a hazai tékákban.

- kg -
Forum Home Entertainment
***
Luca Novelli: Leonardo és a toll, amely megrajzolja a jövőt Az nem kérdés, hogy kell-e a gyerekeknek művészetről, tudományról, régi idők mestereiről beszélni. Az már sokkal inkább, milyen stílusban. Luca Novelli kettős utat választ: az egyes szám első személyű elbeszélő - maga Leonardo - laza stílusába be-beékel egy oldalnyi bővebb tény- és háttéranyagot, de a látszat ellenére nem feltétlenül ezekből a (tárgyi valójukban) szürke lapokból tudjuk meg a legfontosabb információkat. De mi is foghat meg egy gyereket Leonardo életében? Hogy Leonardo is csak olyan kisfiú volt, mint a többi - na jó, törvénytelen gyerek lévén voltak némi bonyodalmak körülötte -, hogy neki is mecénások kellettek, hogy megvalósítsa fantasztikus terveit, hogy néha ő is menekülésre kényszerült, hogy távolról sem volt tökéletes, hiszen műveit gyakran nem fejezte be, sőt Michelangelóra csúnyán féltékeny volt stb. És nem elhanyagolható a könyvben található elsőfokú életmód-tanácsadás sem: Leonardo ugyanis azért nem vált a pestis áldozatává, mert rendszeresen tisztálkodott és nagyon egészségesen étkezett, vegetáriánus volt... A mesterrel vállvetve bepillanthatunk az optika (tudták, hogy már Leonardo is kísérletezett a kontaktlencse létrehozásával?), az anatómia (a boncolást úgy emlegeti, mint afféle úri huncutságot, bár kis híján megégették érte), a harcászat (csak az nem derül ki, hogy akkor most a kőhajító lőfegyver vagy hajítófegyver), a hidraulika stb. területeire, ahol azért a fölnőttek sem unatkoznak felolvasás közben, mert azt például ki tudta, hogy a térképek Leonardo ideje óta méretarányosak.
Míg az író-illusztrátor rajzai és buborékjai kifejezetten viccesek, maga a szöveg helyenként túlontúl "jópofa" (és ez nem a fordítótól függ, hiszen a buborékokat is ő jegyzi ám), de ígérjük, a biztonság kedvéért azért leteszteljük a megcélzott korosztálynál is. Még egy átnézés azért nem ártott volna.

- molnárzs -
Fordította Schvéger Ágnes. Cephalion, Szentendre, 2006, 112 oldal, 1290 Ft
****
Bad Brains: Build A Nation Ha nincs a Bad Brains, talán nincs hardcore punk sem, vagy legalábbis nem olyan, mint amilyennek ma ismerjük. Pedig józan ésszel el se lehet képzelni, hogy négy meggyőződéses rasztafári morcos, kemény zenét játsszon, hogy kozmás hangokat égessen a gitárhúrokon, miközben Jah-t dicsőíti. Frontemberük, HR legalább olyan kiszámíthatatlan, mint a zenéjük: neki köszönhető, hogy sokan elfordultak a csapattól, mikor a '90-es évek közepén kénytelenek voltak nélküle felvenni a Rise teljes hanganyagát (olyan énekessel, akinek a hangja persze a megtévesztésig hasonlított). Majd jött a God Of Love, egy nem túl nagy eresztés, nem sokkal később pedig egy koncerten HR letámadott a mikrofonállvánnyal egy rajongót. Ezután hosszú csend és szinte kétségbeesett kísérletek következtek az elveszett összhang megtalálására. A munka és a rajongók türelme viszont meghozta gyümölcsét. HR és társai ezúttal visszaröpítenek minket negyed évszázaddal.
Mert a Build A Nation (producere Adam "MCA" Yauch, a Beastie Boys alapító tagja, ősrajongó) olyan nyers és karcos, mint a kezdeti időszak csikorgós, torz anyagai. Igaz, szövegeik nem szokványos hc-témákra épülnek. Mindig volt némi religiózus zamata a dalaiknak, de most: ima, dicséret, könyörgés, egyetemes béke az elejétől a végéig. HR torka nem a régi már, a jól ismert nazális tónusnak megkopott az ereje, a gitárok és a dob ezzel szemben úgy szólnak, ahogy kell: vaskosan, véresen. A kurta, pattogós hc-darabok mellett van pár középszerű reggea is, ellenpontozni a féktelen punktempót, ám összességében az egész olyan, mintha egy újramaszterelt Against- et hallanánk. Egy kicsit kopottabb fénnyel persze, de még így is tudatja a rajongókkal: van még a fiúkban szufla. Legalább annyi, hogy a "súlyos agyak" karrierje a csúcson zárulhasson le.

H. A.
Megaforce Records, 2007
****
PAPÍRMOZI 2. A Fekete-Fehér képregény-antológia és az Eduárd "fapados képregényújság" közös utódaként létrejött, azok minden pozitív vonását, hagyományát fenntartó periodika rövid időn belül immár a második számával jelentkezett. Ebben is a világ képregénytermésének legjavát olvashatjuk magyarul; de időben is nagy különbségek vannak az egyes darabok között, a legkorábbi 1867-ből való (Jankó János: Régi mese a közös szamárról).
A legnagyobb terjedelmet a korábbról már ismert Beton kapta, aki ezúttal nemcsak a mezőgazdasági munkákban jeleskedik, de a fináléban egy olyan erkölcsi döntést hoz, mellyel kívül helyezi magát, illetve védenceit az igazságszolgáltatás fennhatóságán. (Bármennyire infantilisnak tűnik, mégiscsak a családon belüli erőszakkal mit kezdeni nem tudó törvényi kereteket töri át felelősen végiggondolt, magasabb rendű etikai mércéjének megfelelő cselekedetével.) A másik nagyobb terjedelmű darab egy "felnőtt-manga", egy "gekiga" a fogalmat megalkotó Tacumi Josihirótól (Goodbye). Ebben a keserű sztoriban a második világháború utáni Japán társadalmának identitászavarával szembesülünk, az elvesztett háború utáni sokk hatásaival, mely egy kurva önképének (és maradék emberi érzéseinek, ambícióinak) lebomlásában képződik le bravúros és a "hagyományos" mangáktól kissé szokatlan képvilág segítségével. A rövidebb darabok közül meg kell említeni Gotlib egészen sajátos stílusú, gunyoros gegjeit (Az utolsó vacsora; Filmklub), Aleksandar Zograf budapesti "képeslapjait", illetve a szokásos "klasszikus" Korcsmáros Pál-képregényt, az Urm megszökik című 1963-as sci-fit.
Az antológia címe a francia cinéma de papier kifejezés tükörfordítása, mely egyértelműen jelzi, hogy a film és a képregény igen közeli rokonok. Az már csak a magyar (illetve kelet-európai) szocializáció műve, hogy a legtöbben mindmáig képtelenek komolyan venni a képregényt mint önálló művészeti ágat.

- kkabail -
Képes Kiadó, 98 oldal, 1995 Ft
*****
Férjhez mész - Mert azt mondtam Gyerekkel és kutyával Kínáig is eljutok - jelentette ki Fülig Jimmy, mire a Hallgatag Drugics kijavította a gyereket öregre. Majd egy pillanat múlva önmagát is kijavította: nem öregek, szépkorúak. Azzal elindultak a multiplexbe. Ott Diane Keatonnal találkoztak, s rögtön tudták, hogy a Drugics igazat szólt, mert régi kedvencünk mostanság hol Jack Nicholson oldalán, hol egyedül kezd olthatatlan lobogásba a 60-as nők érdekeiért (érdemeiért). Fülig is tudta jól, hogy Amerikában mindig mindent ki kell mondani, hisz ez az ország a kijelentéseitől lett híres. Így egy ideje (azt is) folyamatosan halljuk, hogy elmúlhatsz te 40, sőt 50 is, azért még nincs halva minden remény. Az örökifjú Keaton most épp három lányát terelgeti az élet rögös ösvényein, szigorúan a nyári komédiák kőbe vésett szabályai szerint, vagyis csipetnyi ripacskodással, kétujjnyi helyzetkomikummal, valós problémákkal mindennek a legmélyén. Főleg az egyik fruskával van gond, ő ugyanis képtelen megtalálni az igazit, pontosabban a mama nagyon nem szeretné, ha a lányának az igazi egy ugyanolyan lenne, mint neki volt. Ugye, milyen bájosak? A nyárba némi önirónia is belefér, Keaton játéka pedig simán elviszi a filmet a hátán, az arca viszont van elég ráncos ahhoz, hogy hamar eljusson az emberek szívéhez. Ezt nagyon szépen mondtad - törölte meg a szemét a Drugics, akinek Melanie nevű létrája szintén benne van már a korban. És akkor a Piszok Alfréd nevezetűről még nem is szóltunk.

- dercsényi -
Az SPI bemutatója
***

.