Tévé

Az emlékek bőröndje - Keresem a családom

szerző
László Ferenc
publikálva
2015/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fellelni elveszett rokonokat, rátalálni messzire szakadt testvérekre, összehozni családokat – úgy lehet, ennél többet, szebbet, nemesebbet akkor se igen remélhetnénk az RTL Klubtól, ha amúgy a csatorna csupa-csupa jótékony célú, emberbaráti műsort sugározna.

Nem csoda tehát, hogy a Keresem a családom már a legelső adás előtt és részben még utána is meglepően pozitív fogadtatásra lelt az internetes sajtóban és a legkülönbözőbb fórumokon. Már amíg ki nem derült, hogy a műsor elsőre – biztos, ami biztos – két régi Facebook-ismerőst segített hozzá a várva várt ta­lál­kozáshoz.

Az illúzióinknak ilyesformán hamar lőttek, s maradt helyébe a hétpróbás hatásvadászat, a középpontban a változatos ruhákba öltöztetett-vetkőztetett Liluval. Ő jegyzetel levéltári paksamétáktól körülbástyázva, ő pötyögi be saját kezűleg a megtalálni vágyott apa/anya/testvér nevét a Google-keresőbe, s mindenekfelett: ő éli át teljes mellbedobással a menetrend szerinti drámákat. Hóna alatt az „emlékek bőröndjét” szorongatva, s ha kell, hát egyetlen nyomozás során akár kétszer is átszelve az óceánt, hogy eljusson a kies Floridába, egészen pontosan „az osztriga fővárosába”. (Néhány kedvcsináló szó, gusztusos képsor, s íme, egy termékmegjelenítéssel máris beljebb vagyunk.) „Annyira boldog vagyok, hogy látlak, már nagyon vártalak!”, „Csodálatos újra látni téged!” – fogadják forró öleléssel a tengerentúlon, mintha csak ő lenne az elveszettnek hitt testvér, s ez az érzésátvitel teljességgel logikus, elvégre a szomorú hírek is elsősorban Lilut viselik meg. „Ez az utolsó esélye, hogy lásson téged” – szakad bele a műsorvezető szíve a sarkos közlésbe, melyet az Amerikába szakadt elveszett nővér az okkal elvárt érzelmességgel nyugtáz. Alighanem csupán a szívtelen kritikus akad fenn az alábbi két apróságon: ugyan miért lenne éppen ez az utolsó esély, s ha netalántán valóban az utolsó esély lenne, akkor vajon miért nem vitte magával a stáb Floridába mindjárt az első útján az így immár kétszeresen is Budapesten felejtett húgot?

false

„Magyarországon a hatvanas évek elején három kicsi gyerekkel egy fiatal nőnek, aki még negyven­éves sem volt (!), nagyon nehéz lehetett” – ahol már egy ilyen szimpla (s ráadásul csonka, mert a férj létezését említetlenül hagyó) állapotleírás is efféle suta érzelmi manipulációval támad a nézőre, ugyan mit várhatunk egy olyan levél felolvasásától, melyet a már rég halott édesanyjának írt az ötödik adás egyik főszereplője. Mit várhatunk? Természetesen obligát hegedűszólót zenei aláfestésképpen, melynek helyébe az adás második felének kitüntetett pillanataiban az árva zongoraszó léphet. Ezeken az érzékeny pontokon persze már okvetlenül illene pityeregnünk, hogy ne csak az emlékek bőröndje, de éppígy a nézői könnyzacskók is megnyíljanak. Igaz, a könnyek fátyolán keresztül azért észlelnünk kellene a szép rendben sorjázó termékmegjelenítéseket is. Nem könnyen összehangolható feladat, de azért némi gyakorlással hibátlanul megoldható.

RTL Klub, december 8.

szerző
László Ferenc
publikálva
2015/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Rossz vége lett
A Vs.hu története
A Fidelitas most
A kis bajkeverők
Interjúk
Gémesi György, Fliegauf Bence, Steven Wilson
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...