Rádió

Önök kérnék

Kívánságműsor a Klubrádióban
szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A rádiózás hőskorától egészen a közelmúltig a kívánságműsorok számítottak a legnépszerűbb produkcióknak az éterben. Egy bizonyos kor fölött ki ne emlékezne egy-egy legendás műsorfolyamra, a hozzá tapadó rádiós személyiséggel együtt, Cseke László Teen­ager partyjától a Komjáthy György-féle Csak fiataloknak!-on át B. Tóth László Poptarisznyájáig.

De hát mindez már a múlt, a You­Tube, a Spotify és a társaik világában okafogyottá és technikailag is meghaladottá vált az egész, és ha még itt-ott fel is bukkan, végképp beszorult már egy generációs gettóba a műsortípus. Éppen ezért érdekes, hogy a Klubrádió nemrég elindította a saját ez irányú vállalkozását Ez itt a kérés! címmel hétköznap délidőben, Neuman Gábor vezetésével.

Az első benyomások finoman fogalmazva is vegyesek. Minden attól függ persze, hogy mit szerettek volna, illetve mit szeretnének a műsorkészítők elérni ezzel a produkcióval. Mert ha ironikus gegként hallgathatjuk az Ez itt a kérés!-t, úgy működik, csak hát egyáltalán nem biztos, hogy vicc az egész. A műsor eredettörténete kicsit homályos, és mivel sem a leírásból, sem az archívumból (ahol mindig csak az elmúlt hét adásai vannak fent) nem kereshetők vissza az indulás körülményei, saját – eléggé megbízhatatlan – emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Ahogy a cím is mutatja, a korábban ugyanebben a programsávban futó Ez itt a kérdés! leszármazottjával van dolgunk. A közvélemény-kutató műsor hosszú ideig futott a csatornán, napi egy (gyakran ismert közéleti személyiségek által feltett) eldöntendő kérdéssel és az arra adott hallgatói válaszokkal – amikből hol több volt, hol kevesebb, de reprezentatívnak semmilyen szinten sem volt nevezhető a felmérés. Nem is ez volt a lényege talán, hanem, hogy az emelt díjas válasszal támogatni lehetett a rádiót.

Az utóbbi időben viszont a csatorna külön kampányokkal igyekezett a közösségi finanszírozás felé fordulni (jobb híján), így nagyrészt okafogyottá vált a kérdezős műsor támogatói jelenléte, anélkül meg – úgy tűnik – nem sok értelme volt fenntartani. Akárhogy is, valahol a legutóbbi pénzgyűjtő kampány idején ment át a dolog kívánságműsorba, ha nem tévedünk, és mintha a parlamenti választások sokkja tartotta volna meg, mintegy búfelejtő-mentálhigiénés céllal az egyszeri viccnek indult Ez itt a kérés!-t. Most pedig naponta jelentkezik a műsor, és ha a betelefonálók szavainak hihetünk, nagyjából kéthetes átfutással teljesülnek a kívánságok, ami azt jelzi, hogy idejétmúltság ide vagy oda, van rá igény.

Neuman ugyan érezhetően otthonosabban mozog a maga beszélgetős és elemző műsoraiban, az úgynevezett komoly témák között, de lassan mintha beleszokna ebbe is. Igaz, szinte minden második betelefonálóval elbeszélnek egymás mellett, ám ez nem feltétlenül az ő hibája. Tényleg arról van szó, hogy a dalkérők túlnyomó többsége nyugdíjas, nemritkán 80–90 éves emberekről van szó, és hát ettől olykor akadozni kezd a párbeszéd a vonal két vége között. Ez egyfajta bukét is ad a műsornak, de nem mindig a legszerencsésebb értelemben. Kedden Erzsi néni zokogva kért egy Vámosi János-dalt elhunyt férje emlékére, szerdán ugyanakkor Rózsika néni bosszankodott azon, hogy a fiatalok nem tanulnak elég hazaszeretetet. Ő is elsírta magát, igaz, Ábrányi Emil Mi a haza? című költeményének rögtönzött szavalása közben, amire azért került sor, mert nem engedték neki, hogy verset kérjen. Ez különben szintén visszatérő motívum: nem azt kapják a hallgatók, amit szerettek volna. Igaz, Rózsika néni megbékélt volna vers helyett egy magyar nótával is (szintén nem kapott), de végül Vangelis 1492-jének is örült. Hogy miért azt kapta, rejtély, minden­esetre boldogan küldte „az 1600-as fölszabadulás emlékére, Csöpikének szeretettel Angyalföldre”.

A műsor korábbi szakaszában szinte sosem stimmelt a kérés és a lejátszott dal. Volt is, aki ezt nehezményezte, a többség azért felülemelkedett rajta. Mostanában jobb már az arány, de az optimálistól azért még nagyon messze van. Pénteken egy úr Herczku Ágnestől kért valamit, de olyan dalt kapott, amiben nem volt ének, hétfőn egy operarajongó hölgy a Nabuccóból szerette volna hallani a rabszolgák kórusát, helyette megkapta a Köztársak kórus előadásában a Göncz Árpád tiszteletére írt szabadságkórust. Volt, aki Koncz Zsuzsát kért, de Bródyt kapott, és olyan is, aki Szécsi Pál helyett Dés Lászlót. És ez így még akkor is csak fenntartásokkal nevezhető kívánságműsornak, ha azt gondoljuk, jobban járt vele.

Ez itt a kérés!, Klubrádió, május 7–11.

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...