A hét műtárgya: Soros nevess

  • Toronyi Zsuzsanna
  • 2017. július 11.

Jó ez nekünk?

Értjük, mert a régi plakátokból, dokumentumokból és elmesélt történetekből pontosan tudjuk, hogy mi, miképp, hová vezethet.

2017. július 10-én érdekes új „műtárggyal” gyarapodott a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. Gyarapodott, mert ugyan némi dilemma után, de befogadtuk, s ezzel döntést hoztunk arról, hogy eltesszük a jövőnek, megőrzünk általa sok mindent, olyasmit is, ami messze túlmutat a múzeumokhoz kapcsolódó eredeti elképzeléseinken.

A tárgy egy plakáttöredék. Anyaga nyomtatott papír, legnagyobb szélessége 285 cm, magassága 70 cm, szövege kék alapon fehér nyomtatott nagybetűkkel: „Soros nevess”. Nem egy szép darab – de az, hogy csak esztétikailag szép tárgyakat gyűjtsünk, több mint száz éve lejárt lemez, azóta a múzeumok a társadalom teljes örökségét őrzik, benne csúnyácska tárgyakat, töredékeket, bármit, ami egy adott korszakban relevánsnak tűnik. A szégyenletes darabokat is. De miért mi? A zsidó múzeumok alapvetően a judaizmus tárgyi örökségét – azaz a zsidó szöveghagyományhoz kapcsolódó, vagy zsidó élettapasztalatot felidéző, esetleg jeles zsidó gondolkodókhoz köthető tárgyi emlékeket őriznek. Soros György ilyen? Kétségkívül Auschwitz-túlélő, sorsa részben zsidó sors, még ha életvitele, mai értékei nem is feltétlenül a Szináj hegyi kinyilatkoztatás szellemiségét követik. Jelentős donátor – Magyarország Széchenyi után második legbőkezűbb támogatója. Tisztelhetnénk is ezért, de ez a plakátdarab most nem ezért került ide. Azért lett belőle zsidó múzeumi dokumentum, mert néhány civil, akiknek elegük lett a hecckampányból, elkezdték megtisztítani a várost, és szívós munkával letépkedték a Soros ellen (és még mi ellen?) gyűlöletet szító plakátok egyikét. A legnagyobb darab, ami egyben lejött, ironikusan éppen az eredeti jelentés ellentétét hordozza, és nevetésre buzdítja a gyűlölet alanyát, úgy érzem, sikertelenül. És itt indul a múzeumi történet.

Fityiszt mutattak a propagandának

Lelkesen tüntetik el Orbán uszításának újabb nyomait – videó. Ahogy arról korábban írtunk, nyilvános plakáttépkedést szervezett Vajda Zoltán, az Együtt XVI. kerületi önkormányzati képviselője. Vajda szerint bárki véghez vihet hasonló akciót a lakókörnyezetében, ehhez mindössze annyit kell tennie, hogy az esemény előtt 72 órával bejelentést tesz a rendőrségen.

A mi gyűjteményünk az elmúlt száz évben úgy alakult, hogy mindent, amit a zsidó „sors” olyan fontos részének éreztek, hogy múzeumi megőrzésre is érdemesnek gondolták, azt elküldték a múzeumnak. Több ezer tárgy gyűlt így össze, zöme persze zsidó szertartásokhoz készült míves darab, de vannak benne lenyomatai a mindenkori politikai eseményeknek is. Ezek néha komoly belső ellentmondásokat is hordoznak, de együttesen hűen tükrözik a közösség sokszínűségét. Egyenként nézve ellentmondóak, de együttesen olyanok, mint a rockkoncerteken éneklő közönség: a sok gyenge és hamis hang együttesen úgy szól, ahogyan kell.

A plakáttöredék múzeumi sorsa is e közösségi gyarapodás egy szólama: e szerint hiába kommunikálja a kormányinfó vagy akár Benjamin Netanjahu az ellenkezőjét, a plakátot az „utca embere” mégiscsak antiszemitának gondolja, és a Nemzeti Múzeum vagy a Terror Háza helyett a Zsidó Múzeumba küldi. Tanakodtunk, de végül elfogadtuk, leltároztuk, „muzealizáltuk”.

Tanakodtunk, mert a múzeum-levéltár meg a lomtár mégsem azonos fogalmak, és a közös örökség kincstárába tenni egy ilyen vizuális szemetet talán túlzás, a szemét felértékelése. Nem azért szemét, mert szakadt és koszos, hanem mert a szemétség maga a lelet lényege, s  ez az, amit megőrzünk. (Az eredeti, nyomdafriss állapotát őrizze az Országos Széchényi Könyvtár, ők kötelesek minden nyomtatványból megőrizni párat az utókornak.) Mi egy olyan darabot őrzünk, amely a kihelyezésétől a letépéséig eredeti állapotában maradt, nem került rá sem antiszemita, sem ironikus kiegészítés. Már nem is fog: a múzeumba kerüléssel a tárgyak élete bizonyos módon véget ér, most már csak a gyűjteményi és kiállítási interpretációkkal folytatódhat. A gyűjteményben ez a cafat a plakáttárba került. Oda, ahol már számos társa lapul a fiókok mélyén, a közösségi hivatalos vélemények mögötti egyedi hangok. Egyebek mellett egy sorstársa is, egy 1920-ban letépett plakát. A mainál nyíltabban fogalmazó töredéken az Ébredő Magyarok Egyesülete „hadat üzent a zsidó fajnak”. Akkor is körbeplakátolták az országot (talán kisebb intenzitással és kevesebb korrupciós háttérrel, de ki tudja már), és azt is volt, aki letépte. A nálunk őrzött darab Szekszárdot csúfította valaha, aztán valaki letépte, elküldte a Múlt és Jövő főszerkesztőjének, Patai Józsefnek, aki elküldte a múzeumnak. Van tehát hagyományunk a zsidóellenes uszítás és az az ellen fellépő civil akciók dokumentálásában, ezért nem kellett túl sokat gondolkodni, hogy eltegyük-e a mai kék rémséget. A régi plakát még nyíltan fogalmaz, a mai, hetven évvel a kitartó uszítás eredményeként megtörtént, a kormányzat által is buzgón „soha többé” szólamokkal megemlékezett holokauszt után már burkoltan, vagy csak hatásában. De mi értjük, éppen azért, mert a régi plakátokból, dokumentumokból és elmesélt történetekből pontosan tudjuk, hogy mi, miképp, hová vezethet. Mi befogadtuk ezt a darabot, dokumentáljuk történetét a kapcsolódó Facebook-bejegyzésekkel, közösségi hangokkal együtt. Restaurálni nem fogjuk, megőrizzük olyannak, amilyen ma – és közben buzgón reménykedünk, hogy soha sem kell majd olyan kiállítást rendeznünk a jövőben, amikor ez a plakát igazi múzeumi értelmet nyer és olyan folyamatokat illusztrálhat, amilyenektől védjen meg mindannyiunkat az Örökkévaló.

Figyelmébe ajánljuk