A végső egyenlőség békéje – Emlékbeszéd egy német katonai temetőben

szerző
Heisler András
publikálva
2017. dec. 26., 01:12
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Közelít az év vége, az elengedés és a felkészülés ideje, és nekem is eszembe jutnak a legfontosabb dolgok, amelyek idén történtek velem, például a német nemzeti gyásznap, amikor felszólaltam a budaörsi német katonai temetőben a Mazsihisz elnökeként. Szeretném most Önökkel is megosztani, amit akkor mondtam a béke reményében, boldog új évet kívánva.

Azon a reggelen megcsókolt kilencvenéves édesanyám. Az az asszony, akit 1944. június 6-án, tizenkilenc évesen Horthy Miklós csendőrsége deportált a Harmadik Birodalomba. A célállomás Auschwitz-Birkenau volt, ahol édesanyját – az én nagymamámat – azonnal a gázba vitték.

Azon a reggelen, amikor Merkel asszony 2015-ben meglátogatott bennünket, a Mazsihiszt, édesanyám azzal engedett el a találkozóra, hogy büszke, amiért a modern Németország kancellárját fogadom.

S azon a napon, amikor ezt elmeséltem Merkel asszonynak, ő rám nézett, elgondolkozott, és halkan csak annyit mondott: „A csodák itt kezdődnek”.

false

 

Fotó: MTI – Kovács Tamás

S ezen a napon egy magyarországi német katonai temetőben állunk. Azokra a megtévesztett vagy vétlen milliókra gondolunk, akiknek halálát az Európát romba döntő őrült diktatúrák okozták. S közben gondolunk azokra, akiket soha nem temethettek el, mert gázzal megfojtották, elégették őket vagy Pesten belelőtték a zajló Dunába, vagy csak egyszerűen munkaszolgálatosként nyomuk veszett.

A zsidó temetési szertartáson az elhunytat egyszerű fehér lepelbe öltöztetik. Mindenkit így temetünk, gyalulatlan fakoporsóban, díszítés nélkül. A halálban, közvetlenül Isten előtt így mind, mind egyenlők vagyunk. Minden temetőben ennek egyetemes bizonyossága ragadja meg az embert: a Pére Lachaise-ben éppúgy, mint a Fiumei úti nemzeti Sírkertben, a Kozma utcai zsidó temetőben, vagy akár itt, Budaörsön.

A Nobel-díjas Günter Grass a Hitlerjugend tagja volt. Kamaszként vitték a frontra. A Harmadik Birodalom katonájaként harcolt, majd évtizedeken át dolgozott a szembenézésért. Szembenézett végül saját „náci múltjával” is és elkezdett írni arról, mit szenvedtek el a németek a Harmadik Birodalom legyőzetésekor. Arról írt, hogy a német népnek nemcsak irtózatos felelőssége van a holokausztban, de fájdalmai is lehetnek. Milliók pusztultak el a hátországban és a frontokon. S ma már nehéz megállapítani, hogy e temető halottai közül ki volt egy tébolyult rendszer aktív részese, s ki halt meg egyszerű sorozottként, a háború áldozataként. Tudom, a budaörsi katonai temetőben nyugvók másként haltak meg, mint az én rokonaim, de az elvesztett szülők, nagyszülők hiánya, a pótolhatatlanság fájdalma, a háborús árvák másodgenerációs nemzedékének szomorúsága mindnyájunk közös osztályrésze lett.

A fájdalmak kibeszélése a soát követő gyászmunka egyik legfontosabb eredménye. Günter Grass vagy akár Kertész Imre. Mindketten talán azért is kaptak irodalmi Nobel-díjat, mert segítettek az emberiségnek feldolgozni a feldolgozhatatlant.

A nemzetek közötti megbékélés alapja egymás fájdalmainak elismerése, ami nem jelent relativizálást. Ezért soha nem szabad elfeledkeznünk a bűnökről és a bűnre uszítókról, hisz’ nincs mód megbocsátanunk a meggyilkoltak helyett! Arra azonban van, hogy ebben a temetőben is átérezzük a zsidó hagyomány tanítását a halottak végső egyenlőségéről. S nem, soha nem fogjuk a gyilkosokat és áldozataikat együtt siratni! De aki nem veszi észre, hogy a mai, modern Németország már nem az, ami akkor volt, hibát követ el.

Günter Grass közeli ismerőse, a nagy német kancellár, Willy Brandt, a múlt század történelmének egyik legmegindítóbb pillanatában térdre esett a varsói gettó hősei előtt tisztelegve. Én sem személyemben, sem tisztemben nem vagyok hasonlítható, még a legtávolabbról sem Willy Brandthoz, de az ő gesztusa is vezérelt, amikor zsidó vezetőként eljöttem ebbe a temetőbe. Auschwitzból hazatért anyám engem mindig arra tanított, hogy mi soha nem megyünk Németországba. Hosszú utat járt be, amíg Merkel asszony látogatásakor megcsókolta homlokomat. Nekem is kellett némi bátorság eljutni a budaörsi temetőbe, de segítségemre voltak azok a holokauszt-túlélők, akik elkísértek és itt vannak velem, segített anyám biztatása, Fahidi Éva életszeretete és vezetőtársaim többségének egyetértése.

A történelem megtanított bennünket arra, hogy nem szabad gyűlölni a másik népet. Se zsidókat, se németeket, se másokat. Kívánom ezért, leljenek lelki nyugalmat a halottak ma elő leszármazottai, s hozzon békét számukra az, aki békét teremt a magasságokban, és mondjuk mindnyájan együtt: úgy legyen, ámen.

szerző
Heisler András
publikálva
2017. dec. 26., 01:12
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

A zsidó világ Dél-Afrikától Újlipótvároson át Kanadáig

Szerző adatlapja
Összes blog Itt