Kiállítás

A középszerűség diadala

Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968)

Képzőművészet

A Magyar Nemzeti Galériában látható, közel 350 művet felvonultató megakiállítás voltaképpen a szocialista realista (szocreál) időszakot követő szocialista modernista (szocmodern) irányzat rehabilitálása, majdhogynem piedesztálra emelése. De sok minden más is. A Petrányi Zsolt által rendezett kiállításnak ugyan van követhető koncepciója, vannak látványos megoldásai, de akad igen sok problémája is.

A címben jelölt keretek (a kiállításhoz írt sorvezető szerint) egyszerre jelentik a hatvanas évek megkérdőjelezhetetlen társadalmi realitását – „a szovjet megszállás, a marxizmus–leninizmus ideológiája, a kommunista párt hatalmi monopóliuma, a politikai rendszer diktatórikus jellege, a polgári szabadságjogok súlyos korlátozása” – és a párt (egész pontosan Aczél György) által vezényelt művészetpolitika három T-vel jelölt mechanizmusát, amely támogatottakra, tűrtekre és tiltottakra osztotta a kulturális élet szereplőit. Ebből is kitűnik, hogy a kiállításon döntően olyan művek szerepelnek, amelyek (illetve alkotóik) megfeleltek a hivatalos, kis lépésekben változó kánonnak (bár itt-ott becsúszik egy-egy tiltólistára tett művész munkája is), illetve olyan munkák, amelyek több mint ötven évig a galéria raktárában „porosodtak”. Az időszak két végpontja a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának sikere (1958) és valamilyen érthetetlen okból a prágai tavasz (1968) – így valóban el lehetett kerülni a neoavantgárd művészet szerepeltetését (bár a legkorábbi munka 1919-ben készült, és vannak művek a hetvenes évek elejéről is). Mindezt megtámogatták külföldi művekkel, egész pontosan olyan alkotókkal, akik „akár tematikus értelemben, akár a stílust tekintve inspirálták az itthoni művészeket”. Ezzel csak az a probléma, hogy ugyan az olasz antifasiszta művésznek, Renato Guttusónak 1954-ben volt nálunk kiállítása, de csak 1973-ban vásárolt tőle a Szépművészeti Múzeum, s e múzeum grafikai gyűjteményébe is csak 1967-ben került Picasso, 1968-ban pedig a lengyel és a francia anyag. (Grafikák azért szerepelnek, mert a Magyar Nemzeti Galériát pár éve bekebelezte a Szépművészeti Múzeum.)

A kiállítás installálása is a Szépművészeti Múzeumtól megszokott „látogatóbarát” (bombasztikus) trendet követi; a termeken végighúzódó (néhol a művek megtekintését is nehezítő) konstruktivista állványzat („korszerűnek látszó manír”) Jeges Ernő A szénelosztó építése Komlón című, 1963-as munkájáról lép ki a térbe, a tágas terű aulában pedig egy újpesti lakótelepi ház és az oldalát díszítő Kádár György sgrafitto egy az egyes makettje fogadja a látogatókat.

A tárlat hét egységből épül fel – ennek ismertetésétől most eltekintek, mert ezek egyszerre esnek szét még kisebb egységekre, illetve húzódnak át egy másikba. A legjobb a korszak jellegzetes dizájn­jának bemutatása; itt ugyanis megengedett volt modern (absztrakt) elemek szerepeltetése. Felbukkannak a hatvanas évek jellegzetes kaspói, faliszőnyegei, függönyei, látható Orion márkájú tévé és táskarádió, nem beszélve a legendás Mambó orsós magnóról, és megcsodálhatjuk az ipari tömegtermelés jegyében több millió értékesített darabot produkáló Erika (1959) és Gábriel (1958) székeket. Vannak korabeli kereskedelmi plakátok (Kényelmesen élhet – dolgoznak a gépek), művészek által tervezett könyvborítók és illusztrációk teljes skálája (a gyermekkoromat megkeserítő, Hincz Gyula tervezte Zimzizimtől Kassák Lajos Szerelem, szerelem című művén át A csirkehizlalás és a tojástermelés gazdaságossága című könyvig), és belehallgathatunk a kurátor érdeklődési körébe illeszkedő Modern Jazz Antológiába is. Vannak élvezhetetlen (mert néhol alig hallatszó), több filmből összevágott montázsok (itt azért felmerül a szerzői jogok kérdése), és van egy aprócska tabuszoba (csak magyar nyelvűeknek).

A kiállításon végighúzódó, néhol lehangolóan unalmas szocmodern feeling még a jó (mert nem ebbe az „irányzatba” tartozó) műveket is bevonja valami fáradt porral (így simul bele Vilt Tibor és Schaár Erzsébet, Czimra Gyula meg a szürnaturalista vonulat a középszerbe). Maga a szakszó, a szocmodern arra utal, hogy a kultúrpolitika irányítói egy idő után eltűrtek némi „modernkedést”; „az elvont absztrakt forma egyből elfogadhatóvá vált, ha a címében olyasmire utalt, ami a szocialista tematikához illeszkedett” – ezért szerepel olyan sok építkezést „ábrázoló” munka a kiállításon. Nem mintha nem lettek volna más, egyéni utak; ezekből azért párat fel is villant a kiállítás – például a konzervatív realizmus címke alá sorolt, a klasszikus európai tradíciókhoz visszanyúló, jól dekódolható, a fotóhatást és a reneszánsz képi nyelvét egyesítő Mácsai István festményeit (az ő munkája szerepel a kiállítás plakátján).

A hatvanas évek magyarországi művészete az utóbbi években a leginkább kutatott területe a magyar művészettörténetnek. Tény, hogy Petrányi ebben egy egész új interpretációval áll elő. Csak azt nem értem, miért hiszi, hogy e szocreál halmaz „a korszerű művészi kifejezés maradandó formája” lenne – holott érdekes kordokumentum csupán.

Magyar Nemzeti Galéria A épület, megtekinthető: február 18-ig

Figyelmébe ajánljuk