„A sztriptíz könnyű volt” - Sophie Calle képzőművész

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A világhírű francia művésznőtől senki sincs biztonságban: követ, kémkedik, besurran és megles, levetkőzik és „levetkőztet”, az ágyába invitál, kutakodik a szobánkban – és mindezt a művészet nevében teszi. Jelenleg egy brooklyni temetőben várja, hogy eltemessük legféltettebb titkainkat.

Magyar Narancs: Mire számítson a gyanútlan látogató, ha felkeresi mostanában a brooklyni Green-Wood temetőt?

Sophie Calle: Ismeri a kifejezést, hogy valaki sírba viszi a titkait? Nos, valami ilyesmire lehet számítani. Szeretek játszani a titkokkal. Nemrég egy házaspárt vettem rá arra, hogy két széfet szerelhessek az otthonukba. Az egyik széfbe a nő, a másikba a férfi titkai kerültek. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri a széfek kódját. Ez a pár most együtt él a titkai­val, de azok el vannak zárva tőlük. A titkokkal játszom a temetőben is: felállítottunk egy sírkövet, sírfeliratként az olvasható rajta, hogy „itt nyugszanak a Green-Wood temető látogatóinak titkai”. A sírba egy résen keresztül lehet bedobálni a borítékba zárt titkokat. Mostantól 25 éven át bárki megteheti. A sír szép lassan megtelik titkokkal.

false

MN: Mi fog történni az így sírba küldött titkokkal?

SC: Az idő vasfoga elvégzi a munkáját, szép lassan megsemmisülnek a föld alatt.

MN: Miért épp Brooklyn?

SC: Felkérésre dolgoztam, nem én választottam a helyet. Ez a temető volt olyan nagylelkű, hogy 25 évre nekem adták ezt a sírhelyet.

MN: Ugyanez a temető Paul Auster Sunset Park című regényében is szerepel, Auster egy másik regényében ön is feltűnik. Hogyan került bele?

SC: Ahogy a temetőt sem én választottam, úgy Paul Austert sem, ő írt bele a Leviatán című regényébe. Felhasználta az életem és a munkám bizonyos részleteit, ebből gyúrta össze a Maria nevű szereplőt. Maria amerikai és fiatalabb nálam. Egy fejezeten át rám lehet ismerni, aztán messzire rugaszkodik tőlem. Austert személyesen nem ismertem, csak azután találkoztunk, hogy a könyv megjelent. Arra kértem, hogy ha már fikciót csinált belőlem, legközelebb csináljuk fordítva. Írjon bele a következő regényébe egy karaktert, akit én a való életben meg fogok személyesíteni: ugyanazt fogom tenni, mint a regénybeli szereplő. Egy évet adtam neki, hogy engedelmeskedjen. Végül kihátrált, túl veszélyesnek ítélte a dolgot. Úgy vélte, mindenki őt tartaná felelősnek, ha valami rossz történik velem, mi­alatt a regényszereplő életét élem. Ezzel azonban nem rázott le, addig jártam a nyakára, amíg beadta a derekát. Igaz, végül nem az eredeti felkérésnek tett eleget: szabályokat állított fel a számomra, amiknek engedelmeskednem kellett New Yorkban.

MN: Ez volt a „Személyes instrukciók S. C.-nak, hogy hogyan tegyük jobbá az életet New Yorkban (azért, mert megkért rá)” című projekt.

SC: Pontosan. Egy darabka közteret kellett a magamévá tennem. Járnom kellett az utcákat, mosolyognom az emberekre, étellel kínálnom őket, ez is hozzátartozott. Kinéztem egy New York-i telefonfülkét, és kidekoráltam, mintha az én saját kis terem lenne. Egy hét alatt híre ment, hogy van egy telefonfülke, ahol ételt és akár pénzt is lehet kapni. Aztán kiszállt a rendőrség, és vége lett.

false

MN: Máskor is akadt dolga a rendőrséggel?

SC: Nem, és itt sem volt kapcsolatom velük. Nem láttak meg, és én sem láttam őket. A környékbeliek figyelmeztettek, miközben a fülke felé tartottam, hogy ne menjek tovább, mert kint van a rendőrség. Mindig is azon voltam, hogy a performanszaim természetes véget érjenek. Amikor a Detektívet csináltam, mindössze annyi pénzem volt, hogy egy napra béreljek fel egy magándetektívet (Calle az édesanyja közvetítésével megbízott egy magándetektívet, hogy kövesse őt Párizsban – K. G.). Itt az én pénztelenségem lett a dolgok természetes vége.

MN: Nem hiányoznak a régi szép idők, amikor még jóval nagyobb tere volt a spontaneitásnak? Például amikor az Alvók című sorozatát készítette, és a legkülönbözőbb embereket invitálta – alvás céljából – az ágyába, hogy ott lefotózhassa őket?

SC: Amikor az Alvókat csináltam, azt sem tudtam, hogy művész akarok lenni. Csak annyit tudtam, hogy fotókat akarok készíteni, és hogy játszani szeretnék. Ez 1979-ben történt. Fogalmam sem volt, mit miért csinálok. De élveztem nagyon.

false

MN: Csak jöttek az emberek, befeküdtek az ágyába, és álomra hajtották a fejüket, vagy ennél azért több előkészületet igényelt a művelet?

SC: Enni azért kellett adnom nekik. És tiszta lepedőt is kikészítettem az ágyam mellé, de csak egyvalaki tartott igényt rá.

MN: A lepedőcserét később alaposan begyakorolhatta, amikor a Hotel című projekt kedvéért elszegődött szobalánynak egy velencei szállodába. (A lakók távollétében Calle a szobájukban talált személyes holmijukat dokumentálta – K. G.) Egyszerű volt felölteni a szobalányszerepet?

SC: Minden rituálé könnyű, ha már lefektettem a szabályokat. A szobalány az szobalány, se több, se kevesebb – egyszerű volt a képlet. Egy teljesen hétköznapi szobalányt kellett alakítanom. Beléptem a sztoriba, és onnantól élvezet volt az egész.

MN: És ha egy szemfüles portás leleplezi, hogy valójában egy álruhás művészt szabadítottak a vendégek intim terébe?

SC: A szobalányok a vendégek számára láthatatlanok. Én nem láttam őket, ők nem láttak engem. Könnyűszerrel megőriztem a névtelenségemet.

false

MN: A Suite Vénitienne című munkája során majdnem két hétig járt egy férfi nyomában Velencében, az Address Book pedig úgy született, hogy egy elhagyott telefonnoteszre bukkant az utcán, majd elkezdte hívogatni a benne szereplőket. Ezeket a 80-as években még megúszhatta, de ma már aligha csinálhatná büntetlenül, személyiségi jogokat sértene.

SC: Az Address Book már a maga idejében is tiltott dolognak számított, ezzel tisztában voltam, de megtettem. Beperelhettek volna. Ami a szobalánykodást illeti, egyetlen olyan információt sem tettem közzé, ami alapján be lehetett volna azonosítani a szállodai szobák lakóit. A Suite Vénitienne során a férfit, akit követtem, csak hátulról fényképeztem. A neve soha nem jelent meg. Ismertem olyanokat, akik ismerték őt – még ők sem ismerték fel a képekről. Lefotóztam a hotelt, ahol megszállt, az éttermet, ahol étkezett, de semmilyen releváns információt nem közöltem róla. Az Address Book más kategória volt, ez minden munkám közül a legproblematikusabb. Elkezdtem hívogatni a talált noteszben szereplő személyeket, az ismerősei leírásai alapján próbáltam megalkotni egy ismeretlen portréját. Le is írtam, mire jutottam, a Libérationban jelentek meg ezek az írásaim. A lapnál sokan rossz szemmel nézték, amit művelek. Valami olyat tettem, amit egy ilyen komoly lap újságíróinak tilos: beleavatkoztam valakinek az életébe. Nem értették, hogy jöhet egy művész ahhoz, hogy olyat tegyen, amit nekik, újságíróknak nem szabad. Csak én tudtam, kit is takarnak ezek az írások, meg persze az illető ismerősei, akiket felhívtam. Amikor a férfi rájött, mi folyik itt, egy válaszcikkben nyilvánosságra hozta a nevét. De ez az ő döntése volt.

false

MN: Válaszul egy meztelen képet is megjelentetett önről. Máskor is álltak bosszút valamelyik munkája miatt?

SC: Ez volt az egyetlen alkalom. Eddig legalábbis.

MN: Mérges volt?

SC: Épp ellenkezőleg. Boldog voltam, mert sokan azt hitték, hogy csak kitaláltam ezt az embert. Azzal, hogy felfedte magát, valósággá vált. A meztelen fotó pedig egy cseppet sem bántott, hiszen korábban sztriptízesként is dolgoztam. Nagyon élveztem, sok pénzt kerestem vele, akkoriban ez soknak számított. A pénzért csináltam. Gazdaságilag is jó döntés volt, de élveztem is. Egy utazó vurstli volt a munkahelyem. Tudja, céllövölde, ilyesmik.

MN: Volt egy barátnője, egy prostituált, aki igyekezett meggyőzni, hogy ne csak vetkőzzön…

SC: Igen, biztatott, hogy dolgozzunk együtt. Akkor éppen Kaliforniában éltem: fiatal voltam, le voltam égve, kellett a pénz. Megfontoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy a férfiakkal való kapcsolatom sínylené meg, ha prostituáltnak állnék. A sztriptíz könnyű volt, még úgy is, hogy militáns feminista voltam akkoriban. A vetkőzésnek semmi veszélyét nem éreztem.

MN: Abban, hogy végül művész lett, a nagy francia filozófusnak, Jean Baudrillard-nak is része volt.

SC: Tanárom volt az egyetemen. És nem csak a tanárom volt, a barátom is. Arra buzdított, hogy hagyjam ott az egyetemet, és inkább utazzak. Még egy hamis diplomával is kisegített. Annyi történt, hogy ráírta a nevemet valaki más diplomamunkájára. Akkoriban azt gondoltam, az embernek szüksége van egy diplomára az életben. Talán az apám hatására gondoltam így. Apám műgyűjtő volt, kortársakat gyűjtött. Úgy véltem, a leggyorsabb útja, hogy a kedvében járjak, ha művész leszek. A diplomát soha életemben nem használtam. Át sem vettem.

MN: Az Exquisite Pain és a Take Care of Yourself című munkái egy-egy szakításának állítanak emléket. Az exei nem ellenkeztek? Nem vették valamiféle bosszúnak?

SC: Nem bosszúból tettem, amit tettem, hanem művészi indíttatásból.

MN: Nem tart attól, hogy a partnere esetleg attól retteg, hogy majd ő is egy műalkotásban találja magát?

SC: Szerencsére a partnerem olyan férfi, aki nincs tele félelemmel.

MN: Híres arról, hogy kitömött állatokat tart az otthonában. Ezek dekorációk csupán, vagy ennél azért nagyobb jelentőséggel bírnak?

SC: Dekorációként kezdték, és még mindig azok, de idővel egy kis élettel ruháztam fel őket. Megláttam bennük a szeretteimet, élőket és halottakat. Így aztán nevet kaptak. Anyám és apám is egy-egy kitömött állat. Anyám egy zsiráf. A magasból néz le rám szomorú szemekkel. Apám egy tigris, ő a legnagyobb állat a házban. A barátom pedig egy kis majom. Mert pont olyan sovány és jóképű, mint a kitömött majmom. Van vagy száz álla­tom. Sok barátom él velem kitömött állatként.

false

MN: És ön hogyan él? Hogy érinti például Marine Le Pen és a szélsőjobb látványos megerősödése?

SC: Nagyon ijesztő, de nem szeretnék banalitásokba bocsátkozni.

MN: Nem zavarja, hogy a politika beköltözött a mindennapokba?

SC: Számomra mindig is ott volt. A hetvenes években voltam fiatal, nekem ez nem újdonság. Anno pasit is úgy választottam, hogy először leellenőriztem, a megfelelő politikai csoporthoz tartozik-e. Maoista? Trockista? Tudnom kellett. Militáns voltam ekkoriban: maoista, feminista, mindenféle. Akkor volt abortuszom, amikor még tilos volt. Nem volt olyan nap, hogy ne lett volna valamilyen tüntetés. Mennyire banális! Mindenki, aki 17 vagy 18 volt, valamilyen politikai csoporthoz tartozott.

MN: Ma milyen csoporthoz tartozik?

SC: Amióta a művészetet választottam, megszűntem militánsnak lenni. Azóta semmilyen csoporthoz sem tartozom. Persze érdekel a politika, olvasom a lapokat, elmegyek szavazni.

MN: Hová szavaz?

SC: Nem a szélsőjobbra, de ez nyilvánvaló.

Névjegy

„El akartam csábítani apámat” – az 1953-as születésű Sophie Calle ars poeticája éppúgy bejárta a világot, miként a művei, amelyekkel a párizsi Centre Pompidou-tól a New York-i MoMA-n át a Velencei Biennáléig sok rangos helyen találkozhattak a rajongók, így a Ludwig Múzeumban is. Fotói elnyerték a Hasselblad Alapítvány díját, de a mozgókép sem idegen tőle: kísérleti filmje, a No Sex Last Night road movie-ba oltott vizuális napló Greg Sheparddal közös, Amerikát átszelő útjáról. Földényi F. László Légy az árnyékom címmel szentelt könyvet a detektívszerephez vonzódó „nyomozóművésznek”. A hivatalos besorolás szerint Calle konceptuális művész, de nevezték már fotóművésznek, exhibicionistának, voyeurnek és nemes egyszerűséggel zaklatónak is.

 

szerző
Köves Gábor
publikálva
2017/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény