A Herskó: Micsoda mázlista!

szerző
Pálos György Ali
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mert ugye, micsoda adomány 1926-ban születni, kitűnő tanulónak lenni, 1944-ben érettségizni, sárga csillagot hordani, iskolapadból munkaszolgálatba, onnan Németország felé tartó konvojba kerülni, innen női ruhában megszökni, ostrom alatt bujkálni, háborút túlélni, filmes iskolába járni, az 50-es években filmrendezővé válni, majd stúdióvezetővé és főiskolai tanárrá, "Herskó-osztályokat" indítani, a 60-as években a magyar filmszakma tótumfaktumánál, azaz Aczél elvtársnál a filmes szakma kijárójának lenni, a sikerek csúcsán, 1970-ben Svédországba emigrálni, s ezzel a magyar filmes és nem filmes társadalmat megdöbbenteni, "ellenséggé, árulóvá" válni, 44 évesen svédül megtanulni, svéd filmfőiskolai tanárrá, rektorrá előlépni, a 90-es évektől rendszeresen haza-hazajárogatni, az itteni főiskolán ismét tanítani, közben mások filmjében emblematikusan feltűnni?

Mert ugye, micsoda adomány 1926-ban születni, kitűnő tanulónak lenni, 1944-ben érettségizni, sárga csillagot hordani, iskolapadból munkaszolgálatba, onnan Németország felé tartó konvojba kerülni, innen női ruhában megszökni, ostrom alatt bujkálni, háborút túlélni, filmes iskolába járni, az 50-es években filmrendezővé válni, majd stúdióvezetővé és főiskolai tanárrá, "Herskó-osztályokat" indítani, a 60-as években a magyar filmszakma tótumfaktumánál, azaz Aczél elvtársnál a filmes szakma kijárójának lenni, a sikerek csúcsán, 1970-ben Svédországba emigrálni, s ezzel a magyar filmes és nem filmes társadalmat megdöbbenteni, "ellenséggé, árulóvá" válni, 44 évesen svédül megtanulni, svéd filmfőiskolai tanárrá, rektorrá előlépni, a 90-es évektől rendszeresen haza-hazajárogatni, az itteni főiskolán ismét tanítani, közben mások filmjében emblematikusan feltűnni?

Herskó János, aki 1970-es távozásáig

hat nagyjátékfilmet

rendezett, még annak a filmes generációnak az egyik utolsó mohikánja, akik a 60-as évek "új hullámai", a "szerzői filmek" térhódítása előtt tanulták és kezdték gyakorolni a szakmát. Filmrendezői életpályája nagyszerűen példázza, hogyan jut el valaki a klasszikus, stúdióvilágos kis "hollywood"-i produkcióktól - A város alatt (1953), Vasvirág (1958) - az új hullámok formai és tartalmi újításait is felhasználó személyesebb hangvételű filmekig (Párbeszéd, 1964; Szevasz, Vera, 1967; N. N., a halál angyala, 1970).

Amíg A város alatt történetének díszletéül az ötvenes évek metróépítése szolgált (a szemfülesek így 2001 táján előkészíthetnék A város alatt 2-t...) addig a Vasvirág az egyetlen olyan Herskó-film, melynek cselekménye a múltban játszódik. Ez az egyik kedvencem, mert ennek a stilizált filmes világnak (beleértve történetet, díszleteket, világítást és színészvezetést) oly hihetetlenül könnyed, szinte franciás a hangneme. Ezen túl szeretném még halkan megjegyezni, hogy Törőcsik Mari az összes szerepe közül talán ebben a legszebb. A Két emelet boldogság (1960) vígjáték arról, milyen nagyszerű új lakónak lenni, s új szomszédokat kapni egy új szocialista panelházban, az új szocialista Magyarországon.

1964-ben fejezi be a Párbeszédet, mely az egyik legjelentősebb vallomás a 60-as évekből. A film megtekintését csak azoknak a felnőtt, illetve felnövésre törekvő (állam)polgároknak ajánlom, akiken mindig keresztülmegy a történelem, akik mindig mindent pult alól vettek az ország legnagyobb választékkal bíró áruházában, akik soha nem jósolnak meg pontosan mindig mindent előre, akik éjszaka kimennek a konyhába nassolni, akik nem nevetnek fel cinikusan a meggyőződés szó hallatán, akik nem gondolják, hogy a különböző diktatúrák időszakában kizárólag

tízmillió partizán

és/vagy tízmillió, a rendszerrel szembeszegülő hős ellenálló élt, s akik szeretnek színészóriásokat látni egy megejtően szép szerelmi-politikai történetben.

A Szevasz, Vera című filmben jelenik meg talán legmarkánsabban a cseh vagy a francia új hullám felvetése arról, hogy a fikció és a dokumentum békés egymás mellett élése sikeresen gazdagíthatja a filmnyelvet. (Ki tudja, talán Herskó tanár úr is szerepet játszott a később híressé vált budapesti iskola elindításában...)

Egyelőre utolsó magyarországi rendezése, az N. N., a halál angyala a rendező-tanár filmes végrendelete. Herskó alteregója, Korin György-Gábor Miklós abban a szerencsés helyzetben találja magát, hogy még életében megtudhatja, mit gondolnak róla barátai, tanítványai, kollégái halála után. A történet (forgatókönyvíró a régi társ, Bíró Zsuzsa) fekete humorával, fordulataival, melankolikus hangvételével pontos látleletet ad a 60-as évek végi értelmiség életérzéséről. Fölfoghatjuk úgy is, mint egy kacagtató testámentumot a középgenerációs filmestől: Herskó János azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni... A filmet csak azok a kötélidegzetűek nézzék meg újra, akik szeretnének megismerkedni azzal a különös szituációval, amikor az értelmiségnek még gondolnia kell valamit a hatalomhoz, a társadalomhoz, a szakmájához-hivatásához, a barátaihoz fűződő viszonyáról. Vagy bármiről. A film elkészültének évében Herskó filmrendező-stúdióvezető-tanár úr vette a kalapját és a családját, s angolosan távozott a hűvös Skandináviába. Most az egyszer tekintsünk el attól a kézenfekvő és a mai napig csak részben megválaszolt kérdéstől (lehet-e egyáltalán megválaszolni a megválaszolhatatlant), hogy mi a búbánatért hagyta itt (ha csak átmenetileg is) ezt a helyes kis országot, s vele a jólétet, karriert, barátokat és ellenségeket?! Ha nincs válasz, hát nincs válasz, mindenesetre Herskó János ekkor is, akárcsak a női ruhában kivitelezett szökésekor, jól számolt: az időzítés profi dramaturghoz és Korin Györgyhöz méltóan tökéletesre sikeredett.

A svédországi

újrakezdésről,

beilleszkedésről először stílusosan egy filmes "kolléga", bizonyos Ingmar Bergman tudósított, a Varázsfuvola című operafilm nézői között fölfedezhetjük Herskó Jánost is, talán nem véletlenül. Új lakó- és adófizetőhelyén mint filmpedagógus jut el ismét a csúcsra, számos tanítványa közül az egyiket biztosan ismerik idehaza is: úgy hívják, Lars von Trier.

A 80-as vége óta rendszeres hazajáró, kettős állampolgárságú filmes személyiség, a rendszerváltás első időszakában még deviza-idegen, azóta, gondolom, deviza-hazafi. Eleinte úgy tűnt, minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt: kis- és oktatófilmek, főiskola, tanítványok stb. De nem vállal többé funkciót, úgy látszik, Korin-Herskó nem olyan naiv, hogy még egyszer ringbe szálljon. A főiskolán még kiverekszi, hogy a végzős osztály filmhez jusson, majd távozik, mikor úgy érzi, méltatlan helyzetbe kényszerül.

Herskó Jánossal szerencsére számos alkalommal nyílt lehetőségem együtt dolgozni. A legemlékezetesebb A kenyereslány balladája című filmünk (Czabán-Herskó- Pálos), melyben a magyar kulturális hagyományokhoz képest szokatlan egyszerűséggel, iróniával és nem kevés önkritikával tekint vissza életének 1944-45-ös időszakára. A fiatal, ekkor még nem "Korin" Herskó e bonyodalmas és veszélyes korban válik először túlélővé, majd felnőtté, később filmessé. Micsoda mázlista! - gondolhatják az irigyek, akiknek egész életükben semmi nem jutott az eszükbe.

Herskó János a lexikonok tanúsága szerint 2001-ben tölti be 75. életévét.

Boldog születésnapot, János!

Pálos György Ali

szerző
Pálos György Ali
publikálva
2001/16. (04. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...