A lecsó (Színház és finanszírozás)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Krétakör Színház éves működése - hozzávetőleges has szám - nyolcvanmillió lehet. Kellene nekik - támogatásként - a fele, mondjuk. Most kapnak tízet - ami az alternatív színházakra jutó kb. húszból pofátlanul sok, viszont nekik meg ahhoz elég, hogy ne húzzák le a rolót.

Most akkor csapjunk bele. Hadd fröcsköljön.

A Krétakör Színház éves működése - hozzávetőleges has szám - nyolcvanmillió lehet. Kellene nekik - támogatásként - a fele, mondjuk. Most kapnak tízet - ami az alternatív színházakra jutó kb. húszból pofátlanul sok, viszont nekik meg ahhoz elég, hogy ne húzzák le a rolót.

Ha megkérdezné valaki, honnan lehetne kigazdálkodni számukra annyi pénzt, hogy évente mondjuk két előadást létrehozzanak és játsszanak, meg tudnám mondani.

Lassan gomolyog egy újabb vihar lomha előszele a Madách Színház fölött. Az egyik fuvallat abból keletkezik, hogy Kerényi Imre az istennek sem hajlandó nekilátni a kht. létrehozásának - amit pedig, ugye, szerződésben ígért meg, de, mint később mondta, csak viccből. Erre a fönntartónak, a fővárosi önkormányzatnak akkor is lépnie kell majd valamit, ha amúgy esze ágában sincsen mártírt gyártani az egyébként szerintem már erre is totálisan alkalmatlan Kerényiből, aki - mint emlékszünk - utcát szeretne söpörni, ha történne valami, persze a szükséges átképzés után, mert helyből nyilván ahhoz sem ért, de a tévéket odahívja majd, hogy meg kelljen a szívnek szakadni, na, ennyi elég ebből a fuvallatból. A másik része ennek az aktuális gomolynak Az operaház fantomjából kerekedik, amely a Madách Színház következő gigaprodukciója lesz, biztosan jó és hosszú életű, mint a jó és hosszú életű Macskák, amelyben több előadóművész fordult már meg, mint a főiskolán. Viszont nincs az az ép elme, amely szerint ezt a tuti Broadway- és Westend-bizniszt állami támogatásból, adóforintokból kellene kiállítani, majd aranyáron műsoron tartani. A jelmezköltsége elég lenne a Krétakörnek egész évre - hogy konkrét ötletet mondjak, és visszanézzek a kiindulópontra.

Persze ezt a parányi pénzátcsoportosítást már csak azért sem lehetne végrehajtani, mert különféle pénztárcák különféle rekeszeiről van szó. Minisztérium, önkormányzat, Nemzeti Kulturális Alap tartja kézben a bukszákat, és nagy-nagy elszánásnak és még nagyobb szakértelemnek kell összeműködnie ahhoz, hogy az elejétől a végéig újra lehessen gondolni és szervezni az egész színházi finanszírozást, ami momentán úgy rossz, ahogy van.

Hiányzik belőle

az értékszemlélet

- mondjuk az, hogy a főváros, a minisztérium, az NKA a színházakat ne a szükségletek és az érdekérvényesítő képességek mentén pénzelje, hanem a megtermelt (és várható) esztétikai érték arányában. A támogatás ilyenformán elsősorban befektetés - és nem járandóság. (Aki most azt mondja, hogy "na de ki mondja meg azt, hogy mi a jó" meg hogy "minek alapján lehet azt eldönteni" és a többi és a többi, annak mondom, hogy lehet az ilyet tudni kristálygömb és tarotkártya nélkül is.)

Hiányzik belőle az ambíció. Az például, hogy legyen nekünk dinamikus, jó, uniókompatibilis színházművészetünk - ne pedig ez a minimálszinten tartott, defenzív kínlódás, amiben akad azért sok jó dolog, tízszeres energiákkal és annak ellenére. (Ha erre most azt mondja valaki, hogy az egész művelt és műveletlen Nyugat a mi társulatos repertoárrendszerünket irigyli, azt emlékeztetném arra, hogy irigyelték már a háromhatvanas kenyeret meg az ingyenes egészségügyi ellátást is.)

Hiányzik belőle a tájékozottság. Annak tudása - vagy e tudás érvényesülése -, hogy hogyan van ez másutt; azon boldogabb helyeken, ahol ugyan szintén állandó panasz a pénzhiány, de jobban van gazdálkodva a meglévővel. (És aki most azzal hozakodik elő, hogy "nekik könnyű", annak csak annyit, hogy most már vagy most sem könnyű, de amikor elkezdték, tuti, hogy nem volt az.)

Hiányzik a bátorság is végül - ennek az aktuálpolitikai okain kívül történelmi háttere is van. Nem is tudom, mihez kellene nagyobb bátorság: jól megfinanszírozni mondjuk a Katonát, vagy jól elzárni a pénzcsapot egy másik színházban (név és cím a szerkesztőségben). Merthogy természetesen lenne olyan színház, amelyik a támogatás hiányában megszűnne - és akkor most gondoljuk végig, mi van akkor.

Újságcikkek, tévéinterjúk, színésztüntetés - és persze politikai hátszél; hiszen ha ekkora kampány folyik jobbról mostanság az uniós csatlakozás következtében beálló nehézségek választási előnnyé fordítása érdekében, lehet tippelni egy ilyen látványos és hangos szakma kihasználhatóságának a mértékét. Nagy, sok.

Lenne aztán néhány üres színházépület - megannyi kiadható, hasznosítható biznisz. Sok próbaterem, néhány bérelhető játszási hely. Jöhetnének mindazon ígéretesnek és értékesnek minősített, tisztességesen pénzelt csapatok, amelyek most nem tudnak hol próbálni meg játszani. Lenne sok színház - épület nélkül. És lenne több épület - állandó színház nélkül.

Megszűnnének a bérfeszültségek. Hogy mást ne mondjak: Hollósi Frigyes nem szomorkodna magányosan a Dunára néző öltözőjében a Soroksári úton, mert ki se tette volna a lábát a Petőfi Sándor utcából, ha ott is annyi pénzt kapna, mint emitt.

Megszűnne a színházi szociálpolitizálás. A műsorterv folytonos átmaszkírozása. A bemutatókényszer, a repertoár túlduzzasztása. Az egyes előadások kijátszhatatlansága, idő előtti szétesése. Megszűnnének az

áltársulatok,

szaporodnának az igaziak.

Igaz, nem lehetne csak Budapesten egyetlen estén nyolcvan produkció közül választani - de azt a harmincat (vagy hármat) tán érdemes lenne megnézni. Erről a mostani nyolcvanról ugyanis bizton tudhatni, hogy a kétharmada egyetlen fillért és percet sem ér... Lenne biztonság - a támogatott színházak nem hónapról hónapra és évadról évadra léteznének, hanem dotációjukra többéves garanciát vállalna a fönntartók hálózata, mégpedig határozottan nem a kormányzati ciklusok ritmusában.

Ülünk az Eckermannban, színházi és zsurnalisztanépség maroknyi csapata, informális világmegváltás a téma. Alternatív lézengők itt is, ott is - közülük a Krétakör olyannyira kikéri ugyan magának a jelzőt, hogy át sem vette a kritikusok díját. Jordán viszont máris megkínálta őket a leendő színházában: csinálnák ők az első stúdió-előadást. Nemet mondtak - tán alulkínált a Jordán, adta volna az egészet tokkal-vonóval, gondolom én. Meg gondolom azt is, hogy a tehetségnek is az agyára tud menni a totális anomália. Baj lesz a Krétakörrel, baj lesz az Artussal, a Baltazárral, a Mozgó Házzal - és baj van, nagy baj, az üzemszerű működés markáns ellehetetlenülése a város egyik legjobb színházában, a Stúdió K-ban. És baj van ezzel az én föntebbi gondolatmenetemmel is nyilván, ha egyszer ennyire nem történik semmi.

Csapjunk a lecsóba: boldog új évet!

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...