A világhírű fotós dolgozott a mexikói határvidéken, Haitin és Isztambulban, képei olyan orgánumokban jelentek meg, mint a New York Times vagy a National Geographic, és számos művészeti gyűjteményben is megtalálhatók. Alex Webb-bel A fény szenvedése című kiállításán beszélgettünk, amely a Budapest Fotófesztivál fő attrakciója.
Magyar Narancs: A hátán az egy fotós hátizsák?
Alex Webb: Az.
MN: Mindig magánál hordja?
AW: Dehogy, otthon, New Yorkban általában nincs nálam. Ha elhagyom New Yorkot, viszem, még ha nem is kattintgatok mindig. De ha nálam van a kamera, készenlétben állok, mert bármikor történhet valami szokatlan. Mindig résen kell lenni. Ha olyan városba utazom dolgozni, ahol még soha nem jártam azelőtt, előfordul, hogy már az első nap elkészítem a legjobb képeimet.
| ||
MN: Ezek szerint nincsenek segédei?
AW: Kint a terepen soha nem dolgoztam állandó asszisztensekkel. Néha, bizonyos melóknál a megbízó küld tolmácsot, de a saját projektjeimnél egyedül dolgozom, másképpen nem is lehetne olyan szabadon lődörögni. A kezdetleges spanyoltudásommal elboldogultam Mexikóban, a franciámmal Haitin. Isztambulban viszont néha tényleg rá voltam utalva arra, hogy segítsen valaki a kommunikációban.
MN: Mennyire fontos a munkájában, hogy kapcsolatot teremtsen, beszélgessen az emberekkel?
AW: Nincs módszerem, úgy dolgozom, ahogy a környezet engedi. Ha az élet nem hoz olyan helyzetet, magamtól nem kezdeményezek beszélgetést. Ha hozzám szól vagy jelez nekem valaki, akkor beszélgetek. Természetesen sok olyan helyzet adódik egy utcán, amibe nem lehet csak úgy berontani fotósként, el kell mondani, ki vagy és mit miért csinálsz. De nincs semmilyen szabály, amit követek.
MN: Fekete trikó, fekete farmer – meglehetősen jellegtelen ruhát visel tetőtől talpig. Ez szándékos?
AW: Mindig fekete pólót hordok, mert a fényképezőgépem is fekete, és így kevésbé tűnik fel, ha a nyakamban lóg. Beleolvad. Szeretek annyira észrevétlen maradni, amennyire csak lehet. Aki piros ingben belép egy szobába, mindenképp felhívja magára a figyelmet. Én ezt elkerülöm. A fekete viselet megkönnyíti a reggeleket is, mert nem kell eldönteni, mit vegyen fel aznap az ember.
MN: Nehezebb egyedi stílusú képeket készíteni a digitális képek és az amatőr fotózás robbanása után, az okostelefon és az Instagram korában?
AW: Bizonyos értelemben igen, egy szint után viszont nem ezen múlik. Igazán különleges képeket készíteni borzasztó nehéz, és elképzelhetetlenül sok erőfeszítés árán sikerülhet csak. Nézzünk körül ezen a kiállításon! A könyvben, aminek az alapján készült, 120 fotó van. Ez 30 év termése. Négy kép évente.
MN: Mennyi rossz képet készít?
AW: Sokat, és még annál is többet. Persze az igaz, hogy sok olyan képet készítettem, ami egy magazinban egy adott témáról szóló cikk mellett vagy egy képsorozat részeként nagyon jól működik. Hatásos és sikeres képek, mégsem válogatnám be ezeket életem 120 legjobb képe köze. Abból a fotóból, ami a falra kifüggesztve rögtön elkezd műalkotásként működni mindenféle magyarázat vagy leírás nélkül, ilyenből tényleg iszonyú kevés van. Ennek a munkának a 99,9 százaléka kudarc. Az arány durvább, mint a filmkészítésnél, ott is a leforgatott anyag jó részét a vágószoba padlóján kell hagynod.
MN: Hogyan válogat a képei között? Azonnal látja, melyik a legjobb?
AW: Van olyan, hogy első ránézésre látszik, máskor évekbe telik. Az első és legfontosabb segítség a szelekciónál: az idő. Már az is rengeteget segít, ha egy napot pihenteti az ember az anyagot. Három héttel később már egészen más arcukat mutatják a képek. Hát még három év elteltével! Nagyon sokat segít a feleségem, aki alkotótársam is: az első válogatás után bevonom a folyamatba, elkezdünk beszélgetni a képekről. Ez hosszú és fáradságos út.
| ||
MN: Hogyan viszonyul a digitális fotótechnikához?
AW: Csak nemrég hagytam fel a film használatával. Ezen a kiállításon egyetlen digitális kép látható, 2010-ből, nagyjából akkoriban kezdtem el kísérletezni a digitális fotózással. Nem volt könnyű menet. Két szinten merül fel probléma a digitális fotótechnikával. Az első inkább filozófiai: a digitális képnek nincs igazi, fizikai kapcsolata a valósággal. Maga a kép sem létezik, a fájlnak nincs kiterjedése, nem lehet megfogni. Ez nagyon zavar, és úgy küszöbölöm ki, hogy hiába dolgozom digitálisan, minden érdekes képből munkanyomatot készítek. A másik probléma gyakorlati: a digitális kép természetellenesen éles, steril. Olyasmi ez, mint a bakelit és a CD közötti különbség: a lemeznek lelke van, a CD viszont iszonyú precíz. Az elmúlt években kikísérleteztem, hogyan lehet a digitális fájlokból kihozni azt, amit szeretnék: a megfelelő szemcsésséget, textúrát. Mostanra nagyjából elégedett vagyok. Elfogadtam a sorsomat, itt az ideje, hogy átlépjek a 21. századba.
MN: Évek óta tart szakmai műhelyeket fotósoknak világszerte. Mit mond az első órán?
AW: Tulajdonképpen egy tanácsot adok mindig mindenhol: azt kell csinálnia mindenkinek, amiben hisz, más nem találhatja meg helyette az ő útját, szenvedélyét. Ha az ember eljut oda, hogy elkezd a tudattalanjára hagyatkozni az alkotás során, az eredmény mindenképpen különböző lesz mindentől, amit valaha valaki csinált. Olyan társadalomban élünk, ahol a képek áradata minden nap minden percében erőszakot tesz rajtunk, nagyon nehéz eljutni oda, ahol már csak egyedül vagy önmagaddal és a világgal. A feladat pedig az, hogy olyat közölj a világgal, amit csak te tudsz.
MN: A képeit gyakran meglepő véletlenek szervezik. Hogy lehet az ilyen furcsa véletlenek előfordulását előidézni?
AW: Sehogy, annyit tudsz tenni, hogy vársz és figyelsz. Amikor kint lófrálok az utcákon fényképezőgéppel a nyakamban, néha megérzem, hogy a jó kép benne van a levegőben. Van valami, ami vonzza a tekintetemet: egy érdekes figura vagy egy szokatlan folt a falon. Olyankor elkezdek ődöngeni körülötte, megközelítem több irányból. Általában semmi sem történik, az egészből nem sül ki semmi érdekes, és továbbsétálok. Nagy ritkán viszont megtörténik, amire vártam, és az elemek összeállnak egy képpé. A legizgalmasabb mégis az, amikor valami számomra is teljesen váratlan következik be: ott állok, és reménykedem benne, hogy kijön valaki a ház mögül, de ehelyett kigurul egy labda az udvarról, odafordítom a gépet, gondolkodás nélkül kattintok, és ez lesz a nap legjobb képe. Csakhogy ahhoz, hogy elkészülhessen, végig kellett járni az egész kacskaringós és kudarcokkal teli utat. El kellett jutni odáig, hogy észrevegyem azt, ami a hátam mögött van. Ahogyan én látom ezt, az már-már misztikus. Kint vagy az utcán és fotózol, és sohasem tudod, a világ mit hoz, néha mégis megtörténik, hogy minden egyensúlyba kerül.
| ||
MN: Sokszor mondják önről, hogy a megközelítése nem fotóriporteri, hanem inkább irodalmi, és az kétségtelen, hogy irodalmat tanult a Harvardon. Valóban ilyen fontos inspirációs forrás az irodalom?
AW: A pályám elején fontos szerep jutott az irodalomnak, főleg Graham Greene-nek és Márqueznek. Mivel regények és novellák alapján döntöttem el, hova szeretnék menni fotózni, a legelső ismereteimet egy adott térségről irodalmi művekből szereztem meg. De a képzőművészet hatása is fontos: művészcsaládból származom, anyám szobrász, a bátyám festő, apám írt, igaz, főleg a fióknak.
MN: Jól ismeri az Egyesült Államok és Mexikó határvidékét, több emblematikus képet készített ott az elmúlt évtizedekben. Mit gondol Donald Trump lázálmáról, a nagy falról?
AW: Azt, hogy totálisan abszurd már az elgondolás is. Amerikát a bevándorlók és a kultúrájuk keveredése tette sikeres és izgalmas országgá. Nem állítom, hogy bevándorlók ezreit szabadon kellene átengednünk minden határon. Nem vagyok politikus, nem tudom, mi lenne a megoldás a helyzetre. De az biztos, hogy a falépítés őrült ötlet, és nem is fog semmit megoldani.
Alex Webb kiállítása április 9-ig látható a Műcsarnokban.
