A tanú – Baán László útja a csúcs felé

  • Somlyódy Nóra
  • 2016. február 21.

Képzőművészet

Hundertwasser? Klee? Picasso? Ó, dehogy! A Szépművészeti Múzeum 2007-es rendezvényei közül ma már Habony Árpád lagzija a legnagyobb szám. De honnan jött a házigazda? Ezt próbáltuk megfejteni kilenc évvel ezelőtt cikkünkben.

Évtizedek óta az első igazgató, aki a múzeumi szférán kívülről érkezett. Még a ciklus felénél sem jár, de a sajtó jó ideje a múzeumügy első számú sikerembereként szólaltatja meg. Magyar múzeumot még sosem látogattak annyian, mint most a Szépművészetit, Baán tevékenysége mégis megosztja a szakmát.

A kilencvenes években tanítványaival Machiavellit, Kafkát, Shakespeare-t olvastatott, hogy ők is rádöbbenjenek: a hatalomgyakorlás eszközei nem változnak, legfeljebb a megjelenési formájuk. E mechanizmusokat maga is jól ismeri. Rendszerekben gondolkodik, eddig három ízben volt lehetősége komoly szervezetet gründolni. Köztisztviselői feddhetetlenségéhez nem fűződnek kétségek, pedig két kormány négy kulturális minisztere alatt volt pénztárnok.

Egy pesti srác

A Damjanich és a Rottenbiller utca által közrefogott erzsébetvárosi rizikózónában, a Csikágóban nőtt fel, szülei „egyszerű kétkezi emberek„ voltak, mindketten az Ofotértben dolgoztak. Erős volt a humán, különösen a történelem iránti érdeklődése, de matekból is jó volt, így megfogadta a kedvenc Pallagi tanár úr tanácsát, miszerint „kenyere is lesz, és az élete is teljesebb”, ha a közgázra megy, és mellette tanul valami mást is. A nemzetközi kapcsolatok szakot választotta, amely a 80-as évek első felében nem éppen ideológiamentességéről volt híres; Baán inkább a szemléletmódok változatosságára emlékszik vissza. Közben az ELTE filozófia szakára is felvették, és bár a diplomáját sosem használta, ennek köszöni, hogy „megtanulta az élet dolgaihoz a két lépés távolságot tartani”. Hamar eldőlt, hogy nem a diplomáciában, hanem a tudományban folytatja. 1986-tól akadémiai ösztöndíjasként az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetben írta a doktoriját a helyi hatalom témakörében. Amikor a felbomló pártintézmény a Magyar Tudományos Akadémiába olvadt, egy időre még ott maradt tudományos munkatársnak. Élénk, tehetséges, apolitikus kutatónak tartották. Bár intenzíven nem vett részt az intézet belső életében, talán az ott tevékenykedő Fidesz-alapítóknak – Stumpf István, Kövér László – is köszönheti, hogy 90 tavaszán felkeresték a Fideszből, mint az önkormányzatiság szakértőjét. Még ezelőtt – humán érdeklődésétől és vezetői ambícióitól sarkallva – elvégezte a színházi rendezőképzőt az akkori Népművelési Intézetben.

1990 tavaszán az önkormányzati törvény vitáján fideszes tanácsadóként tűnik fel a parlamentben. Szakértelmének nemcsak a törvény kidolgozásában, hanem – immár képviselőként – a fővárosi önkormányzat szervezeti struktúrájának kialakításában is érdemi hasznát vették. Az első ciklusban a városháza SZDSZ-es kisebbségi vezetéssel, fideszes támogatással működött; a Fidesz-frakció változatos emberek színes társasága volt. „Senki sem tudta, hány bizottság kell, hogy működnek, és hogy kell egy előterjesztést megírni” – emlékeznek vissza többen. Míg Demszky ellazulta volna, Ungár Klára és Baán erőltette a szervezeti és működési szabályzatot. Baánt kulturális főpolgármester-helyettesnek szemelték ki, ám minthogy a Fidesz nem lépett koalícióra az SZDSZ-szel, csupán a kulturális bizottság vezetője lett. Mindenki tudta róla, hogy Kövér Lászlóhoz áll közel, de ez csak 92 után számított, amikor az Orbán–Fodor (és Kövér–Ungár) ellentét a budapesti frakcióban is leképeződött.

Baán bizalmas közelségben volt a Fidesz élcsapatával – ennek jele volt az is, hogy 1992-ben felügyelőbizottsági tagnak kérték fel a Millennium Rt.-be, az egyik „Fidesz közeli” cégbe, amelyen keresztülfolyt az MDF-fel közös székház eladásából származó pénz. Baán – mint a Narancsnak elmesélte – nem volt beavatott, nem tudta, mivel foglalkozik a társaság, egyetlen fb-ülésen sem vett részt. De ki sem lépett, amikor az ügylet 93 májusában lelepleződött; utólag úgy értékeli, hogy a székházeladás „politikai értelemben nem bűn, hanem hiba volt. Politikatudományt tanítottam, így tudtam, el kell jönnie egyszer annak a pillanatnak, amikor kiderül: a Fidesz is ugyanúgy politikai gépezet, mint bármelyik másik”. Bár tizenöt év távlatából gyakorlatiasan fogalmaz, akkoriban ő is őrlődött. Egyensúlyozni próbált, kerülni a szócsatákat. Ám mind nyilvánvalóbb lett, hogy a centralizálódó és jobbra tolódó Fideszben állást kell foglalnia. Amikor Orbán Viktor a frakcióvezető Ungár Klára fölé rendelte cenzornak (hivatalosan a helyettese volt), még párbeszédre próbálta bírni őket, de „onnantól postásnak lehetett használni”. Miközben a frakcióban dúlt a kiszorítósdi, az SZDSZ-es városvezetés egyik legjobb szakmai partnere volt, olyannyira, hogy amikor 93-ban megürült Marschall Miklós főpolgármester-helyettesi széke, még az utódjaként is elképzelhette volna magát. Onnan nézve „elfogadhatóan belga” volt; ám a Lendvay utcából egyre inkább flamandnak látszott.

A tanú


Fotó: Kollányi Péter / MTI

 

Az SZDSZ-szel remekül együttműködött, legfeljebb az tűnt fel, hogy gyakran volt elérhetetlen, mert „a pártközpontban kilincselt”. Marschall mellett döntő szerepe volt a fővárosi színházak strukturális reformkísérletében. A sztárszínészek Művész Színháza és Székely Gábor Új Színháza ígéretes – habár működésképtelennek bizonyuló – próbálkozás volt a művészszínházak támogatására a nagyoktól átcsoportosított pénzből. A fővárosi színházi, zenei, képzőművészeti alap működése a későbbi Nemzeti Kulturális Alap (NKA) előtanulmányának bizonyult. Akkori partnerei általában kellemes, együttműködő tárgyalófélként emlékeznek Baánra, mert hallgatott másokra, amikor valamihez nem értett. Tudott a tárgyalófél szája íze szerint beszélni, a súrlódásoknak háttérbeszélgetésekkel igyekezett elejét venni. Ugyanakkor volt, akiben „modortalan taknyosként” hagyott nyomot, aki „lezseren letegezte a húsz évvel idősebbeket” is, és nemegyszer megvárakoztatta őket.

A 1994-es parlamenti választásokon még a meglepően előnyös 18. helyre került (a lista a 16.-ig volt befutó). Bár a bukást követően sem szólalt fel nyilvánosan, többen úgy emlékeznek, hogy „volt véleménye, és ebből nem jött ki jól”. A fővárosi listán már hátrasorolták. „Azt kellett észrevennem, hogy nincs kellő tehetségem ahhoz, hogy igazán jó politikus legyek. Mikor köztisztviselővé váltam, jöttem rá, hogy az alkatomhoz jobban illik a szabályozottabb, szűkebb mező. Van egy pont, amikor mindegy, mi a véleményed, megcsinálod, mert ez a dolgod.” De akkor mindenekelőtt állás kellett. Magyar Bálint – akit a parlamenti önkormányzati bizottságból ismert – járt közben azért, hogy a városházán maradhasson. Ezzel elvben minden szálat elvágott a Fidesz felé. A régi súlya odalett, Marschall helyére Schiffer János került, az ő ajtaján csak a „Dr. Baán László színházi biztos” felirat díszeleghetett – olyan pozíciót talált magának, amit az általa kreált szmsz nem is ismert. Kibekkelhette volna, de ennél nehezebben tűrte az ellaposodó fővárosi kulturális politikát.

További felkészülés

Továbbra is tanított politikatudományt, ahogy 90 óta mindvégig (óraadóként a közgázon, a bölcsészkaron, színművészetin), és 97-ben megjelent egy könyvecskéje a kultúra finanszírozásáról. Bár a szerző nem tudhatta, hogy ezzel a Fidesz kulturális programjának és a leendő kultuszminisztériumnak az alapjait veti meg, az „Érték és szabadság” című tanulmány tartalmazta a későbbi strukturális változtatások többségét, és megelőlegezett számos fideszes kultúrvívmányt (például a később public private partnership néven intézményesült beruházási módszert a kultúra területén). Baán abból a rendkívül pragmatikus (és később is a hasznára váló) megfontolásból indult ki, hogy a kormányzat kulturális politikáját, népszerűségét az általa fenntartott intézmények megerősítése biztosítja, amihez az NKA megnövelt miniszteri kerete is eszköz lehet. A dolgozat – a thatcheri példa alapján, és Nemzeti Örökség Minisztérium munkacímen – önálló kulturális tárcáról vizionált, amely a különböző tárcáknál elfekvő kulturális és örökségi területeket egyesítené.

A kormányváltás azonban még odébb volt. Baán 1997-ben segítségért fordult – életében először és eddig utoljára – gimnáziumi diáktársához, Veres Tiborhoz, a Wallis Rt. elnökéhez. A két Wallis-társaság összevonásával létrejött Land-Walking nevű reklámcégnél (ma Café Reklám Kft.) lett társügyvezető. Alig egy évig: a dolog ugyanis nem vált be. Baán „nagy ügyekhez szokott”, érdeklődését és karriervágyát nem elégítette ki a magánszféra.

Az apparátusi évek

98-ban azon kevesek közé tartozott, akik vissza akartak térni a Fideszbe, és akiknek ezt meg is engedték. Káderhiány volt, de Kövér támogatására is szükség volt. Gazdasági helyettes államtitkárként kezdte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában; bárki soron kívül kért pénzt vagy új terveket szőtt, hozzá küldték. „Úgy nem mehetett ki pénz, hogy ne tudjak róla.” Ebben a „rejtelmes világban” csak ő ismerte ki magát. „Lineáris kódokat” írt belső használatra, hogy más is értse, hogyan változnak évről évre a prioritások a sorok között. „Az igazi kormányprogram a költségvetés” – vallja. Az itt a piros, hol a piros játékban nagyon jó volt: „Ha kellett, be tudtuk mutatni, hogy húszmilliárdot költöttünk el a millennium címén, de amikor ennyivel csökkenteni kellett volna a 2001–2002-es költségvetést, már csak másfél milliárd volt kimutatható” – említ egy, a nyilvánosság előtt is vállalható példát. Kidolgozta a kulturális tárcához tartozó intézmények egységes pénzügyi rendszerét (PIR), amely a minisztérium számára valós időben teszi követhetővé az intézmények gazdálkodását. Baán szerint a PIR hosszú távon a gazdálkodás racionalizálásának elengedhetetlen feltétele volt (csak a reform maradt el). Adaptálásába több mint másfél milliárd forintot öltek, beizzítására és üzemeltetésére több száz milliót; ma a továbbfejlesztése lenne szükséges, de mivel ez drága, a rendszer elvetése is felmerül. Baán 2000–2002 között közigazgatási államtitkár volt, de e minőségében is nála maradt a költségvetés; a gazdasági helyettes államtitkár, Ács Tamás a beruházásokért felelt. A nyilvánosságtól ódzkodott, a balhékat Ács vitte el, ő legfeljebb az éleket reszelte.

Míg Várhegyi Attilával elszabadult a kulturális propagandagépezet – Bánk bán, Honfoglalás, Nemzeti Színház, 4M (a későbbi Művészetek Palotája), Terror Háza –, addig mindkét miniszter, Hámori József és Rockenbauer Zoltán szűk pályán mozgott. Jellemző, hogy Rockenbauer baráti körben amiatt sopánkodott, hogy harminc nap alatt sem jutna be Orbán Viktorhoz. Baánnak továbbra sem voltak személyes preferenciái, de volt mozgástere. Akárcsak a fővárosban, itt is egyengethetett ügyeket, csepegtethetett jobbra is, balra is. Mondják, a Terror Háza ügyét például a szívén viselte. A Nemzeti Színház helyszínének ötletét magának tulajdonítja, de ezt senki más nem támasztja alá (a sztenderd változat szerint Demján Sándor kereste fel Rockenbauert a gondolattal). Baán büszkesége a mai Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elődjének a létrehozása: az Országos Műemlékvédelmi Hivatalba az ingó és ingatlan örökséggel kapcsolatos államigazgatási feladatokat terelték össze. Az azóta továbbfoltozott megahivatal élére Cselovszki Zoltán került.

Az NKA miniszteri keretének tízről ötven százalékra dagasztása nemcsak a Fidesz központosító, osztogató szemléletéhez passzolt, de Baánt is megóvta a személyes konfrontációktól a kéregetők hadával. Ez a mozzanat nem jelentett számára ellentmondást a fővárosi pályázati rendszer szemléletével és saját korábbi nézeteivel a tovább élő kádári struktúrák káráról. Mint akkoriban a Narancsnak elmagyarázta („A kultúrának is meg kellett húznia magát”, Magyar Narancs, 2000. március 9.), a miniszteri keret korrigálja a kuratóriumi döntések nyomán elaprózódó finanszírozást, és legitim formát ad a létező gyakorlatnak, miszerint az NKA-ból egyébként is kisajtolták a pénzt a nagy projektekre.

A 2002-es kormányváltás után a minisztériumban maradhatott, még ha eggyel alacsonyabb polcon is, gazdasági helyettes államtitkárként. A bizalmi pozícióhoz elismert szakmai teljesítménye mellett a jó kapcsolataira, meg talán Medgyessy Péter árokbetemetési politikájára is szükség volt; de a Wallishoz végszükség esetén ekkor is átigazolhatott volna. Ám Görgey röpke egy éve után Baán körül elfogyott a levegő. A pártelnök-miniszter Hiller István és Szilvásy György – aki átmenetileg közigazgatási államtitkárként vackolta be magát a NKÖM-be – feltehetőleg inkább fideszesnek tartotta, mint a pártsemleges író, akivel még a fővárosi korszakból ismerték egymást. Gazdasági szakemberből is sok lett a kulturális tárcánál (Ács Tamás is maradt), a pórázt is szorosabbra húzták. A szocialista vezetésnek épp annyira kapóra jöhetett, mint Baánnak, hogy Mojzer Miklós mandátuma 2004-ben járt le a Szépművészeti Múzeum élén.

A kiugrásra Baán már 2001 óta készült. „Negyvenéves voltam, elgondolkodtam rajta, hogy még húsz évig az államigazgatásban szeretnék-e maradni.” Az intézményi munka és a múzeum érdekelte, felismerte a „nemzetközi potenciált” a Szépművészetiben, amely akkor „messze a lehetőségei alatt teljesített”. Külföldi útjain a nagy intézmények működését tanulmányozta – és sokat olvasott. Mint a pénzek őre, elő is készíthette az ugrást. Medgyessy bérintézkedéseinek köszönhetően minden múzeum költségvetése nőtt, de két kis múzeum kivételével egyik sem mondhatja el magáról, hogy három év alatt a duplájára emelkedett volna a központi támogatása. A Szépművészeti 1989-ben elindított, tizenhét évre tervezett rekonstrukciós programja történetesen 2002 őszén, a közbeszerzési eljárás értékelési napján szakadt meg egy minisztériumi leirat következtében, így a befejezés dicsőségét már Mojzer utóda élvezhette. Ahhoz, hogy Baánból főigazgató legyen, a „legmagasabb szinten” kellett támogatást szereznie. Azt a kormányrendelet-módosítást, amely szakirányú felsőfokú végzettség helyett a jogász vagy közgazdász diplomát is elfogadja a kulturális közintézmények élére pályázóknál, és lehetővé teszi, hogy a minimum ötéves szakmai gyakorlat követelménye alól a miniszter felmentést adjon, éppen Orbán Viktor jegyezte 2001 júniusában. A lámpa tehát zöldet mutatott: Baánon és a tizenöt éve regnáló Mojzer Miklóson kívül csak Barkóczi István, Mojzer egykori munkatársa indult. A zsűribe nem hívtak vehemens ellenzőket, zömében támogatókat és néhány hezitálót.

A Szépművészeti régóta szunnyadt; a hat gyűjtemény hat kis királyságként működgetett a házon belül. Az intézmény gazdálkodása – a többi múzeuméhoz hasonlóan – mindenekelőtt a központi költségvetésre támaszkodott; a Monet-kiállítás, a sztárkiállítások alfája nem minden belső ellenállás nélkül valósult meg 2003-ban. Megérett tehát az idő a változásra.

Mi az, hogy múzeum?!

A kapcsolatait ügyesen mozgató új menedzser-főigazgató skrupulusok nélkül formálta a múzeumot a saját képére (a múzeum átalakításáról és gazdálkodásáról lásd keretes anyagunkat), és hallgattatta el a belső ellenzék hangjait. Ahogy korábban másutt, úgy egy idő után itt is minden út rajta keresztül vezetett: „Nem történik mindig az, amit én szeretnék, de olyan nem történhet, amit nem szeretnék.” Házon kívül sok mindenkivel egyeztet (nemzetközi műtárgyvásárokra például Kieselbach Tamás műgyűjtővel jár).

Baán múzeumpolitikát faragott a korábbi nagy kiállításokkal (Monet, Munkácsy, Mednyánszky) felcsillant lehetőségből, vagyis a kanonizált művészekre, a sztárkultuszra, a „kincsekre” nyitott fogyasztói piacból. Míg a magyar múzeumok többsége a hagyományos hármas feladatának igyekszik eleget tenni (gyűjtés, kutatás, kiállítás), Baán a látogatószámok növelésére koncentrál, és a megtérülő kiállításokat preferálja. A látogatókat hatalmas apparátus szolgálja ki múzeumpedagógiai programokkal, rendezvényekkel, szuvenírekkel. Csinos eredmény, hogy 2006-ra a látogatószám az elmúlt tizenhét év átlagának háromszorosára szökött fel. Kiállításpolitikájának gerince az évi legalább egy „sztárkiállítás”, ami mellett vándorkiállítások, válogatások éppúgy megjelennek, mint a saját gyűjteményt megmozdító tárlatok. A spanyol mesterektől az inka kincseken át Hundertwasserig terjedő választék egy hatékony és ügyes üzletember taktikus mozgolódási irányait tükrözi a kiállítási piacon. Karakteres vonalat, távlatos szakmai koncepciót Baán azonban csak anynyit vázolt fel, hogy az általa vezetett intézmény „kerüljön be Európa fontos, vezető művészeti múzeumai közé”.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

Baán kihasználja a pompás ingatlanban rejlő lehetőségeket: az év minden harmadik-negyedik napján bérbe adott termek bevételei fedezik a kiadások jelentős részét (a „régimódi” múzeumiak itt szembesültek azzal, hogy velencei kútkáván is lehet vacsorát tálalni). Az igazgató érti a szponzorok nyelvét is; a több százezres látogatószámmal kecsegtető kiállítások mobilizálták a nagy bankok többségét. Ugyanakkor a Szépművészeti nem lehetne a szakma sikerágazata, ha nem őrizné a tárca kedvencének járó kiváltságokat – mind a politikai, mind a pénzügyi támogatottságát tekintve élenjár a múzeumok között. Noha a múzeumi intézményrendszer működése elavult és pazarló, a kormányzattól csak eleve kudarcra ítélt racionalizálási ötletekre futja – s eközben nem merül fel, hogy vajon a legsikeresebbet kell-e további előnyökhöz juttatni, vagy érdemes alternatíváknak is teret adni.

Baán munkálkodását minden szakmai fanyalgás dacára nyilvánosan nem érte komoly kritika. Csak a közelmúltban támadták, amikor az Iparművészeti Múzeum éléről mondvacsinált okból leváltották a korábban a Szépművészetiben dolgozó Takács Imrét – akivel az ott megrendezett, Luxemburgi Zsigmond és kora című kiállítása kapcsán összerúgták a port. Baán rossz fát tett a tűzre akkor is, amikor az év elején a londoni Art Newspaper hasábjairól üzente: elképzelhetőnek tartja a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti összevonását, ha az előbbi főigazgatója, Bereczky Loránd nyugdíjba vonul – és érzékeltette, hogy a minisztérium is nyitott erre az elképzelésre.

A jellemzően a háttérben megfogalmazódó fenntartások egyrészt az önjáró kultúrpolitikus-főigazgatónak, másrészt pedig annak a tendenciának szólnak, amely a múzeumi munkát a látványos kiállítási ipar és a látogató sznobizmusára apelláló (Baán szerint: a látogatót behálózó) kommunikáció felé tolja. Mindennek nem lenne oly nagy jelentősége, ha a szakmát a nyílt (pár)beszéd jellemezné, ha téma lenne, mi is a feladata egy múzeumnak a huszonegyedik század elején, hogyan hozható egyensúlyba a tudományos munka és a nagy bevételigény, az innováció és a kánon. Baán úgy érzi, már felmutatta a mintát: „nagyjából egyensúlyosnak„ tartja a jelenlegi kiállításszerkezetet, elégedett a prognosztizált évi hat-nyolcszázezres látogatószámmal és a 2010-ig megvalósuló múzeumbővítéssel. A kulturális intézményrendszer szempontjából azonban fontos kérdés, hogy a példaképként beállított Szépművészeti elmozdul-e egy olyan működőképes modell felé, amely fenti sikerei mellett a múzeum saját szellemi munkájában rejlő lehetőségeket is kihasználja. Ilyen komoly, önálló teljesítmények sokéves előkészítést és komoly költségeket igényelnek.

*

Hogy Baán merre tart ezután, egy ideig még az ő titka marad; annyi sejthető csak, hogy hosszú távon nem a múzeumban gondolkodik. „A rendszerváltás kegyes volt egy teljes generációhoz, lerövidített karrierfolyamatokat. Nyertünk tíz évet, ezzel lehet gazdálkodni. Egy új lehetőség valószínűleg még áll előttem.”

Figyelmébe ajánljuk