Főleg akkor nem, ha egy olyan ország kultúrájának álló-folyó vizébe kell követ dobni, mely ország bokréta Isten kalapján. Eleven szoborként Hunniába bemerészkedni és ott lehetni dicsőség meg roppant felelősség, nem pedig henye szórakozás, legkevésbé pedig máskodás.
Bűnbakságot vállalni hozott anyagként – nos, ez minimum krakélerség.
Már csak azért is, mert a legjobb bűnbak képeket itt csinálják, csak erről G-t és G-t elfelejtették tájékoztatni. Vagy, de lehet, épp ellenkezőleg: versenyre hívták őket ki. Hát: vesztettek; a bűnbakképzés professzionális protagonistáinak földjén nem álltak helyt, mivelhogy a magyar – egészséges ösztönétől vezettetve – megtalálta minden sebének megmetszőjét. A brit eleven szobroknak nem kellett volna belekontárkodni globalizált bűnbakaikkal a magyarok áldozati kultúrájába.
De félre bánat, félre bú, bolond, aki szomorú! G és G majdnem napra pontosan 25 év múltán ismét Budapesten állítódik ki, most az Ernst helyett a Ludwig Múzeumban, s bár az idő nem kímélte őket sem, gesztusaik épp olyanok voltak a sajtótájékoztatón, majd a megnyitón, mint hajdan: Gilbert Proesch és George Passmore most is megfontoltan ment föl az emeletre, kedves, de üres arccal üdvözölt néhány ismerőst és ismeretlent, majd másokkal együtt és másokkal szemben helyet foglalt egy hosszú asztalnál. Abban a pillanatban, amelyben egyikük barna, másikuk szürke kockás nadrágjának ülepe a szék lapjához ért, az urak anyaga megváltozott, spiritualizálódott, s művészetté, egészen pontosan: szobrokká lettek, mint 1967 óta szinte folyamatosan. Vagyis G és G önmagát deklarálja művészete eszközének, de a befogadó és a saját gondolataik közé ékelődő médiumot, a műtárgyat sem akarja megszüntetni ezzel. Kortársaik közül a francia Ben Vautier 1962–63-ban még vagy már a következő feliratú táblákkal fényképeztette magát: „Nézzetek rám, s ez elég!”, „Nézzetek rám, én vagyok a Művészet!”, majd 1965-ben Public című akcióján négy órán keresztül ült a színpadon, s a meghívottak cédulát kaptak, melyen ez állt: „Ben négy órán keresztül itt marad, Önök nézhetik. Önök nézhetik, de ne bosszantsák”. Azután az ő magatartását alakította tovább saját képére a német Timm Ulrichs, aki 1968-ban elfogadtatta a „Timm Ulrichs, az első élő műtárgy” márkavédjegyet a hannoveri bírósággal. A kijelentést később így bővítette: „I. művészet az, ami én vagyok! II. életmegnyilvánulásaim = művészi megnyilvánulásaim: művészet, amit látok: festészet; művészet testem formája: szobrászat; művészet a mozgásban: tánc; művészet a hangom: zene; művészet a szavaim: költészet”. (Talán fölösleges is hozzátenni: mindezek miatt nem tartoznak ide a turisták által évtizedek óta kedvelt, mozdulatlankodó, jelmezes, festett testű figurák és figurinák a műemléki tereken.)
G és G korai gesztusai, performanszai, fényképeik és rajzaik, de elsősorban önnön maguk mint tárgyak a harmincas és a hatvanas évek sajátos vizuális és habituális elemeit ötvözték, s úgy tetszik, ezen csak a számukra is megadatott szép és jó idő tejfoga módosított tagadhatatlaul valamicskét. A figurák sugallta szolid kishivatalnok stellung középvezetőivé avanzsált, de megmaradt a tradicionálisra konfekcionált külső, a tragikus bohócpillantás, melyet az elmúlt évtizedek – a londoni bombák, repeszek – sem törtek meg, legfeljebb kuszáltabbra, riadtabbra borzoltak, amint magukat a képeket is a kataklizmák tükrévé tették. De nem változtak a róluk készült fényképek lényegüket tekintve: ugyanúgy a két háború közötti angol portréfényképezés legjobb és legszebb hagyományait folytatják, mint korábban, még a hetvenes-nyolcvanas években. Vagyis a jelmez és póz állandó, melynek mozdíthatatlanságát a világ gazságai pusztán ornamentika gyanánt „illetnek”, vesznek körül, de meg nem változtathatják. Mindebben van valami metafizikai, időtlen és majdnem bájos szelídség, álnaivitás és ironikus kvázidilettantizmus, még akkor is, ha a befoglaló forma, a világ rémisztően kegyetlen. Némi túlzással és enyhe anakronizmussal szocialista realistának is mondhatnánk-láthatnánk G és G életművészéletét, s ehhez jó adalékként szolgál régi, most a katalógusban ismét olvasható hitvallásuk, miszerint: „Azt szeretnénk, hogy a Művészetünk a tudás korlátain átlépve az Embereknek szóljon az Életükről, ne pedig a művészetről alkotott tudásukról. A 20. század átka az érthetetlen művészet. A dekadens művészek magukat és kevés kiválasztottjukat képviselik, miközben kinevetik és eltaszítják az átlagos kívülállót. Mi azt mondjuk, hogy a fejtörést okozó, homályos és formafüggő művészet az Emberek életének kegyetlen és dekadens elutasítása.”
A Ludwigban most látható hatalmas, sok-sok négyzetméteres, roppant hatásos fekete-fehér fényképekre alapozó, vegyes technikájú tablóik a kortárs népművészet legszebb hagyományait illesztik a harsányan dekoratív luxus kirakatrendezési eljárások és technikák arzenáljába a szimmetriára alapozott ornamentalizmus jegyében, s kerülve a fejtörettetést, mindannyiunkhoz szólnak.
Ludwig Múzeum, szeptember 24-ig
