„Ezek a fehér ruhás, arctalan figurák” – Vojnich Erzsébet festőművész

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2017/43. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Új festői korszaka nagy meglepetés: több évtizednyi jellegzetes karakterű enteriőrképeit követően váratlanul figurális művekkel rukkolt elő. Nem tudja még, ez lesz-e a Vojnich-képek új iránya, de nem táncol vissza, majd kialakul. A Széchenyi Akadémia legújabb tagjával ellenakadémiáról, izgató, fehér ruhás alakokról és zsigeri választásokról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Helyszínelők címmel nyílt székfoglaló kiállítása, merthogy tagjai közé választotta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Mit szólt?

Vojnich Erzsébet: Megtiszteltetés, hogy bevettek maguk közé. Jólesik nagyon, de, mint tudjuk, a Széchenyi Akadémia tagjának lenni csak dicsőség, semmi konkrét előnnyel nem jár.

MN: Kultúrpolitikai állásfoglalás, hogy ennek az akadémiának lett a tagja, nem pedig a másiknak?

VE: Kizárt, hogy az MMA tagja legyek. Kezdettől fogva úgy gondolom, hogy nincs létjogosultsága. Összejött egy baráti társaság, és kitalálta, hogy csinál kvázi egy ellenakadémiát. Lelkük rajta. De az, hogy ezt beemelik az Alaptörvénybe a Magyar Tudományos Akadémiával azonos rangban, az egyszerűen elfogadhatatlan. Ilyet nem lehet csinálni. Nem véletlen, hogy a hatalom teletömi pénzzel, ezzel tudják csábítgatni a művészeket. Sajnos sok olyan kollégám elfogadta a tagságot, akikről nem gondoltam volna. Nagy úr ám a könnyebb megélhetés. De ez legyen az ő gondjuk.

MN: Hívták egyébként?

VE: Nem. Fel sem merülhet, hogy engem oda hívjanak.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Nagy váltás következett be az elmúlt pár évben a művészetében. Utoljára a pályája elején festett olyan képeket, amelyeken alakok jelentek meg. Mi történt, hogy most visszatért a figurális ábrázoláshoz?

VE: Hogy az ember mikor, mit, miért fest, nehéz megmagyarázni. Nem azért tűntek el a figurák a képeimről, mert így döntöttem, hanem, mert így alakult. Kezdettől fogva a tér izgatott. Már az utolsó főiskolás éveimben is egyre kisebbek lettek az emberek és egyre nagyobb a tér. Aztán a főiskola után eltűntek az emberek a képeimről, talán mert a fény és a tér viszonya volt a legfontosabb. Így alakult ki az a képi világ, amiről azt mondják, hogy Vojnich-karakterű képek. Ez ment 20–25 éven keresztül, és időnként persze éreztem, hogy talán váltani kellene. Az évek során változtattam a technikán, a képek méretén, más felületekbe kényszerítettem magam, hogy elkerüljem az önismétlés veszélyét. Mert az nagyon unalmas tud lenni, amikor valaki ugyanazt ismétli évtizedeken keresztül. Volt, hogy alapozatlan vászonra festettem, volt, hogy rizspapírra dolgoztam, akrilt használtam, vagy más anyagokkal kísérleteztem. Nagyon izgalmas kísérletek voltak.

MN: Honnan jön az ihlet a képekhez?

VE: Fényképek alapján dolgozom. Néha saját, de többnyire innen-onnan összeszedett, ma már főleg a neten talált fotók alapján. Régen előfordult, hogy például vendégségben kitéptem egy képet egy folyóiratból, mert annyira érdekesnek találtam. Ezt röstellem, de szükség volt rá. Pár éve találtam egy fotót, egy 18–19. századi japán vívójelenetet, amely valamiért – nagyon nehéz megmagyarázni, miért – annyira izgatott, hogy azt gondoltam, ezzel muszáj valamit kezdenem. Festmény lett belőle, azt hiszem jó, fontos kép, és akkor festettem hozzá még testvéreket. Egyik lányom éles szemmel meg is jegyezte, hogy „mama, eddig tereket festettél ember nélkül, most embert festesz tér nélkül”. Mert valóban nem volt semmi a képeken, csak az üres vászon és a figura. Ezeket a képeket 2016-ban kiállítottam az Artus Galériá­ban, ami érdekes helyzet volt, mert az egy nagy, üres gyárépület, pont olyan enteriőr, mint amilyeneket korábban festettem. De ezúttal csak figurális képek kerültek a falakra.

MN: Mit szólt a váltáshoz a közönség?

VE: A nézők többsége meglepődött. Volt, akinek nagyon tetszett az új irány, volt, aki azt mondta, hogy a korábbiak jobban bejöttek neki. De az ember nem kezd el visszafelé táncolni. Majd kialakul, mi lesz ebből. Telt az idő, dolgoztam, festettem ilyet, olyat, amolyat, és aztán jött ez a mostani sorozat, a Helyszínelők. Nagyon megragadtak ezek a fehér ruhás, arctalan figurák. Ezek az emberek nemcsak helyszínelnek, hanem takarítanak is. Terrortámadás, járvány, tömegkatasztrófa vagy hasonló szörnyűségek után.

Vojnich Erzsébet: Vonatajtóban

Vojnich Erzsébet: Vonatajtóban, 2017

 

MN: Miért találta őket annyira érdekesnek?

VE: Izgatott a helyzet, a látvány. Elképesztően gyönyörűek ezek a figurák ezekben a fehér ruhákban, miközben tudjuk, hogy amikor ezek az emberek megjelennek, az valami borzalom utójátéka. Ez a kontraszt nem hagyott nyugodni. Mindenképpen el akartam hagyni a naturális háttereket, ki kellett emelnem őket a konkrét helyzetből. Míg a korábbi képeimen mindig fehér volt a háttér, itt a fehér alakok miatt valami mást kellett találni. Semleges színt kerestem, így találtam rá erre a szürkére. Ebben a szürke alig-térben még jelképszerűbbé válnak a figurák. Ki vannak emelve az időből és a konkrét történetből. Ugyanakkor a kép nézői számára sajnos nagyon is ismerősek, nap mint nap találkoznak velük a médiumokban. Mégis ezek a képek – szándékom szerint – szelídek és esztétikusak.

MN: Volt egy képe 1997-ben, a Tánc, ott is megjelentek az alakok. Pedig hosszú ideig sem előtte, sem utána nem volt ilyen az enteriőrképei között. Volt ennek valami jelentősége?

Vojnich Erzsébet: Tánc

Vojnich Erzsébet: Tánc, 1997

 

VE: Nem igazán. Az ember ösztönösen választ témát. Beleszerettem egy fotóba – Pina Bausch és Dominique Mercy kettőse, egyikőjük angyaljelmezben –, és megfestettem. Amikor a Kiscelli Múzeum templomterében több más képemmel együtt kiállították, mindenki izgatottan kérdezte: „ez akkor most azt jelenti, hogy jönnek a figurák?”

MN: Még nem.

VE: Valóban nem jöttek. El kellett még telnie húsz évnek, hogy a figurák megint előjöjjenek.

MN: Az Artusban kiállított képekhez mi alapján választotta a figurákat? Volt ott Pina Bausch, egy szinte beazonosítható pár, szumózók...

VE: Párbaj volt a kiállítás címe, az a bizonyos japán kép volt az ihletője. A párbaj mindig két ember között lezajló, koreografált küzdelem. De a tánc is ilyesmi, általában férfi és nő között játszódó, koreografált dominanciaharc. Mint ahogy azt az 1997-es kép is mutatja, Pina Bausch nekem mindig nagyon fontos volt, így aztán magától értetődően került be a táncos-vívós sorozatba. De Nyizsinszkij is ikonikus figura számomra évtizedek óta.

MN: Az, hogy a Helyszínelők alakjai arc nélküli, hideg figurák, adódik a témaválasztásból. De a Párbaj képein is inkább semlegesek a figurák, még ha konkrétak is.

VE: A véletlen hozta így, mert vagy maszkban vannak például a vívók, vagy az egyik figurán kalap van. A Pina Bausch- és Nyizsinszkijképeken van arca az alakoknak, de le van csukva a szemük. Igyekeztem kevéssé személyessé formálni a szereplőimet. Érdekes volt, hogy Tarr Béla a kiállítás megnyitóján azt mondta, a régebbi képeim sokkal melegebbek voltak, a mostaniak keményebbek és hidegebbek. Nem tudom, ezt ítéljék meg a nézők.

MN: Kísérletezett azzal, hogy működik-e együtt a már jó bevált térábrázolás és a figura?

VE: Ezt még nem tudom. Ki tudja, mit hoz a jövő.

MN: Érdekesen tűzi a vásznat a keretre, ami talán a mostani képein vált igazán feltűnővé.

VE: Pedig ez mindig így volt. Folyóméterben veszem a vásznat, magam vágom méretre. Azért találtam ki még anno, amikor tereket festettem, ezt a fölfeszítési módot, mert a kép valamilyen módon illúzió. A térábrázolás során két dimenzióban hozzuk létre a három dimenzió illúzióját, de én ennek ellenében akartam dolgozni. Ha körbefeszítem, és bekeretezem, az olyan, mint a kvázi – én úgy hívom kukucskáló – kép. Mint a valóság egy kis szelete. Azzal, hogy látjuk a takkerrel durván körbeszögelt vásznat, arra hívom fel a figyelmet, hogy ez két dimenzió, ne vesszünk el az illúzióban. A helyszínelőképeknél talán még fontosabb a keret nélküli, „natúr” megjelenítés, hiszen a semleges háttér a végtelenbe fut. Körülveszi a nézőt, aki így része lesz valamilyen módon a képnek. Nem akarom egy szép kerettel megnyugtatni a nézőket, hogy ez csak egy kép, itt a vége, lehet szépen hazamenni lecsót enni.

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2017/43. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 yoyo
    yoyo
    2017. november 19., 19:13
    Többen csóválták a fejüket Vojnich új képeire. Volt, ki egyenesen a giccset emlegette.
    Még nem láttam belőlük, nem tudom.
    Remélem, csak tanácstalanságot váltott ki, hogy szakított a kultikus hagyományával.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Szanyi Tiborral
„Ha felszámolnánk az MSZP-t”
Népesedési intézet az Uránia helyén
Bezárt a csillagvizsgáló
Interjú
Gálvölgyi János 70 éves
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény