Interjú

„Készítettem színes képeket is”

Benkő Imre fotográfus
szerző
Legát Tibor
publikálva
2017/32. (08. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Majdnem ötvenéves volt, amikor 1993-ban az első Sziget Fesztivált rendezték, azóta egyetlen alkalmat sem hagyott ki. 25 év alatt készült Sziget-képeiből a Capa Központban nyílt kiállítás.

Magyar Narancs: Magánemberként vagy megbízásból mentél ki először?

Benkő Imre: Puszta kíváncsiságból. Akkor még javában dolgoztam az ózdi történeten (Benkő Imre a város 1987–1995 közötti időszakát dolgozta fel Acélváros című fotóesszéjében – a szerk.), leginkább a fiatalkori élményeim felidézése, például a Tabán-koncertek miatt érdekelt az egész. De ez nálam nem zenerajongást jelentett elsősorban; a régi nagy koncertek idején is a fotográfián keresztül igyekeztem megélni az élményt, úgyhogy vittem magammal a gépemet is.

MN: Mikor érezted azt, hogy a Sziget-fotózás nagyobb lélegzetű munka lesz?

BI: Noha az első alkalommal sokkal szerényebb körülmények között zajlott az egész, érezni lehetett – és az elkészült képek is azt igazolták –, hogy a Sziget páratlan esemény. Amikor egy évvel később újra megrendezték, nem volt kérdés, hogy ott van-e a helyem, bár azt nem gondoltam, hogy negyedszázaddal később is ezzel fogok foglalkozni.

MN: Mindig csak a közönséget fotóztad?

BI: Igen. A zenekarokat meghagytam a hivatalos fotósoknak, engem elsősorban a fiatal generációnak az a nagy önbizalma izgatott, amivel nekirontanak az életnek. Ez a Szigeten különösen tetten érhető, mert itt még annál is nyitottabbak a fiatalok, mint egy hagyományos ifjúsági rendezvényen. Ráadásul akkoriban ez a nyitottság jócskán megkönnyítette a munkámat, ugyanis a kilencvenes évektől – elsősorban a bulvár megjelenése miatt – a street fotó területén egyre nagyobb lett a bizalmatlanság a fotóriporterekkel szemben. A Szigeten ezt egyáltalán nem tapasztaltam.

MN: Ezzel vissza is lehet élni.

BI: Ha valaki ezt tisztességgel csinálja, ilyesmi fel sem merül. Persze mindig van bennem némi feszültség, hogy mi az, amit még megmutathatok, és mi az, amit már nem. Eleinte olyan baráti társaságokkal töltöttem együtt az egy hetet, akik megengedték, hogy végig a közelükben legyek, és fotózzam őket. De elég hamar átfordult ez az egész, mert szinte mindenki szerepelni akart, ha meglátta a kezemben a fényképezőgépet.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: És mikor érzed, hogy exponálnod is kell?

BI: Azokat a végletes pillanatokat keresem, amelyek vagy a feldobott állapotot, vagy a csendes magányt mutatják meg, elsősorban az arcokon keresztül.

MN: A egész hetet ott töltötted?

BI: A kilencvenes évek elején még sátoroztam, ami azért volt érdekes, mert akkor még nem volt a mostanihoz hasonló nonstop műsor, a sátrak közvetlenül a színpadok mellett voltak. Régebben – Tarlós kerületi polgármestersége idején – úgy volt, hogy 11 után már inkább csendesebb kis bulizások voltak, vagy például szabadtéri mozi működött. Nos, például hajnalban nagyon nagy élmény volt megnézni ezt a sövénnyel körbevett moziteret, olyan volt, mint egy csatamező – ütközet után. Amikor tavaly kimentem egy ilyen hajnali fotózásra, ehhez hasonló élményt már nem találtam. Most már reggelig tartó féktelen mulatozás van a partisátrakban.

MN: Hogyan érzékelted, hogy a Sziget világraszóló gigantikus szenzációvá nőtte ki magát?

BI: Nyilvánvaló volt, ahogy évről évre változik, huszonöt év alatt szinte teljesen elveszítette a régi „arcát”. Nekem az volt ebben a legérdekesebb, hogy a zenei kínálat változásával, bővülésével újabb csoportok, szubkultúrák bukkantak fel, mások teljesen eltűntek. A magam részéről ezt az európai forgatagot, ami most már évek óta jellemző, nem érzem annyira karakteresnek, mint a korábbiakat.

MN: Az utóbbi években csak „kinéztél” pár alkalommal?

BI: Nem, annak nem lenne semmi értelme. Továbbra is úgy vélem, hogy időt kell szánni ezekre a dolgokra. Az első napokban inkább csak járok-kelek, hogy átszűrjem magamban az élményeket, fényképezni csak azután kezdek, ha már nagyjából összeállt a fejemben az, hogy mit szeretnék. Hál’ istennek, nem úgy kell dolgoznom, mint egy riporternek, hogy odarohanok, kattintok párat, és leadom.

MN: 1993 óta fekete-fehér fotókat készítesz, ráadásul hagyományos nyersanyagra. Teljesen hidegen hagyott, hogy közben végbement a fényképezés történetének talán legnagyobb változása?

BI: Készítettem színes képeket, sőt dolgoztam digitálisra is, de ezek inkább amolyan vázlatok voltak. Alapvető a számomra, hogy ha elkezdek egy sorozatot – még ha 25 évig is tart –, akkor az egy egységes képi világot testesítsen meg. Mivel én ebben a fekete-fehér világban éreztem rá a fotográfiára, ebben érzem jól magam – ráadásul 1993-ban még magától értetődő volt, hogy ezzel dolgozom –, nem akarok, de nem is nagyon tudnék eltérni ettől. A fotográfia a története során mindig a képzőművészethez akart idomulni, és a mai napig leginkább azon dolgozik a fotósok többsége, hogy hogyan tudná az objektív látványt kiszínezni valahogy. Én nem ezt az utat járom, azt próbálom meg, hogy hogyan lehet úgy ábrázolni hitelesen a világot, hogy az mégis egy víziót mutasson, a valóság és az álom közötti állapotot. Persze csak ritkán sikerül ilyen képet készíteni, de számomra ez a fotográfia lényege.

Benkő Imre: Hajógyári-sziget. Budapest, 2015

Benkő Imre: Hajógyári-sziget. Budapest, 2015

 

MN: Ezt digitális fotókkal is el lehet érni.

BI: Természetesen, sőt tisztában vagyok azzal is, hogy a mai világban sokan valamiféle mesebeli világként tekintenek az analóg fotózásra. De én ebben érzem otthon magam. Nem tudok nem gondolni arra, hogy a digitális felvételek csupán virtuálisan léteznek mindenféle tárhelyeken, és elég egy gombnyomás, hogy mindörökre eltűnjenek. Tudom persze, hogy semmi nem tart az idők végezetéig, így a papírképek és a negatívok sem, nekem azonban nagyon fontos, hogy megvannak a filmek, hogy kézbe tudom venni őket; csak ilyenkor érzem, hogy minden képnek van egy „személy­azonossága”.

MN: Hány fotót készítettél a Szigeten?

BI: Nemrég számoltam össze: 456 tekercs filmet lőttem el eddig, ez több mint 16 ezer kép, és mint mondtam, digitális képeket is csináltam, bár ezeknek a többségét letöröltem.

MN: Hogyan állt ebből össze a mostani kiállítás anyaga?

BI: Eleve van egy pár száz darabos előválogatott anyagom, ezt néztem át, s választottam ki 140 képet, aztán a kiállítás kurátora, Csizek Gabriella ezekből állította össze a 44-et, amit láthatunk. Emellett készült egy ún. idővonal is, amelyen minden évből csak egy kép szerepel. Ezt én válogattam.

MN: A mostani kiállításodon nem papírképek vannak, a fotókat digitális eljárással ún. lightboxokra nagyították fel, ennek köszönhetően a felvételek a sötét kiállítótérben tulajdonképpen „világítanak”. Nem zavart ez a megoldás?

BI: Gabriella koncepciójának az volt a lényege, hogy a képeimből egyfajta installáció szülessen. Kétségtelen, hogy közelebb áll hozzám az analóg technikával készült nagyítás, és természetesen az eddigi Sziget-kiállításaimon ilyen formában is állítottuk ki a képeket maximum 50×60 centis méretekben. Most nemcsak a fotók kidolgozása, de a mérete is eltér a szokásostól, hiszen ezek a lightboxok 120×85 centisek. Én is kíváncsi voltam, hogy ez a viszonylag modern eljárás mennyiben befolyásolja a képeket. Összességében érdekesnek és hatásosnak találom ezt a számomra szokatlan technikai közeget, bár néhány kép esetében úgy érzem, akkor lenne tökéletes, ha egy potméterrel még tudtam volna szabályozni a fényerőt.

(A Sziget 25 – Fesztiváltörténelem fényképeken című kiállítás augusztus 31-ig tart nyitva a Capa Központban; Sziget 2017 karszalaggal a belépés ingyenes.)

szerző
Legát Tibor
publikálva
2017/32. (08. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...