Az ajtó rácsát fürge öregasszonyok nyitják, akiket elfelejtettek kitanítani az őrzés aktuális tárgyáról, ezért korukból fakadó eleganciával legyintenek az angol és a latin nyelv közötti látszólagos különbségekre, amikor megkérnek, fordítsam le a feliratot. Vidéki helytörténeti múzeumok és emlékházak hatnak így a tudatra Velencétől Érmindszentig: a kultúra valamely régi lemezkéje réges-rég elsüllyedt volna, ha nem tartanánk fönn mesterségesen az emlékezés lehetőségét. Ezekben a kis szobákban földgömbök, páncélok, hajfürtök, frissen restaurált portrék várják, hogy a jelenkori kultúra kézbe vegye őket. A Lajos utcában Pátzay Pál emlékkiállítása tölti be ezt a szerepet, és gyanítom, hamarosan eljön az ő ideje.
Meg lehet érteni a bódulatot és az időzavart, amely elfogja az embert ilyen helyeken. Régi ismerősöm - gondolom, a noszogatás és a szórakozottság együttes következményeként - a vendégkönyvben gratulált, majd sok sikert kívánt a szobrásznak. Elég abszurd, ha pusztán azt a tényt vesszük figyelembe, hogy Pátzay, bár nagyon sokat élt, 1979-ben mégis meghalt. Nem annyira abszurd viszont, ha csak a műveket nézzük: Pátzay konformista klasszicizmusa épp azért lehetett olyan sikeres, mert a konzervatív szobrászi igényt bármikor ki tudta elégíteni, márpedig a jelenkori köztéri szobrászat épp ezt a tradíciót viszi tovább. Elég cinikus olvasat, de a vendégnek talán mégis ördöge van.
Csákány István és Szörényi Beatrix tehát megtalálta ezt a bejegyzést a vendégkönyvben, és létrehozta a helyhez kötődő, összes termet manipuláló installációját. Az installáció mint műforma jelen van a tevékenységükben együtt és külön-külön is, de úgy tűnik, hogy a helyszínnek mint kulturális befogadó térnek a kritikai reflexiója Csákány 2007-es Trafó-beli Provincia-adójával kezdődött el. Az ott kialakult módszer bővül konzekvensen tovább a Szörényi Beatrixszal, máskor Kaszás Tamással végzett közös munka során. Közös elemnek számít, hogy a végső műforma festészeti és szobrászati fragmentumokból áll össze, és ezek a fragmentumok alárendelt fázisszerepeket töltenek be, miközben fölvetik a tradicionális alkotó módszerek jelenkori létjogosultságának kérdését.
A megközelítés tehát konceptuális jellegű, és a tér lehetőségeihez viszonyítva minimálisra csökkenti a tárgyi igényt. A földszinti teremsor első szobájában elhelyezték a vendégkönyvet, majd egy fehér kábelből csavart, "Biography" felirat és két emlékmű, egy dombormű és egy rajz következik. Van egyszer tehát az életmű, amely magába foglal minden eseményt és műtárgyat az elejétől a végéig, és van az utókor, amely vagy tudomást vesz a (koncept előtti) művész halhatatlansági törekvéséről, vagy nem. A siker nem ellenszere a felejtésnek, inkább az idő hullámgörbéjével van összefüggésben. A szobor, amelynek a siker logikája szerint állnia kellene és koszorút viselnie, a padlón hever, a szobrász nevét rég elfelejtettük. Ez a hason fekvő munkásra vonatkozik a másik teremben, amely érintkezik a padlón, és osztozkodik a felejtésben Stróbl Alajos rossz állapotú, fölemelt karú figurájával, hiába egy másik korszakból való. A szobrok a kiállítóhely raktárából származnak, ahová a rongálás elől menekítették őket, akárcsak László Péter őzbakját. A három szobrot elnézve, ha másban nem, hinnünk kéne legalább a klasszicizáló figurális szobrászat örökérvényűségében, mert végső soron száz éven át volt úgyszólván egyeduralkodó. A bak azonban egy temetőt ábrázoló festmény felé fordul. A didaxis itt tetten érhető egy pillanatra, de az összefüggések festészet és szobrászat, táblakép és installáció, tradíció és modernség között finomabbak ennél, ezért a két művész nem is túlozza el jobban a magyarázatot.
Az nem mindenki számára evidens, hogy László Péternek Pátzay Pál volt a mestere. Az viszont eléggé ismert tény, hogy Pátzay, akinek a jelentősége festészeti és művészetpolitikai szempontból Bernáth Auréléhoz hasonló, úgy maradt a mai köztudat számára is "sikeres" művész, hogy közben csak a modernizmussal szembeni gyűlölete maradt állandó. Ennek a kiállításnak a legfontosabb hozadéka nem a jelenkori művészi siker kritériumainak és élettartamának a kritikai vizsgálata lesz, bár a művészeket ez a kérdés praktikusan mindig foglalkoztatja, hanem egy újabb átértékelésre váró életmű kerülhet általa fókuszba. Ez a munka az utóbbi idők dekonstrukciós kiállítástípusait - az Amerigo Tot- és a BBS-kiállítást - figyelembe véve nem végezhető el a kortárs művészek részvétele nélkül.
Amikor tehát Csákány és Szörényi előveszi Pátzay Pál és rajta keresztül a művészi munka élettartamának kérdését, nagyon fontos feladatot vállal. A maguk nézőpontja szerint az a sok ide-oda hajladozás, megtérés és profanizálódás Kassák körétől a Római Iskolán keresztül a szocreálig, amelybe még a második világháborús mentés is belefért, szóval mindaz, amire egy művész az elismerés érdekében hajlandó, tökéletesen elavult és hiábavaló. A konzervatív művészi gyakorlat fönntartása nem kevésbé. Az emelet fekete betűsorai nemcsak a felejtésről szólnak, hanem eleve olvashatatlanná vannak téve. Az üres szobák padlóján a fehér alaprajzok mégis kicsit elbizonytalanítanak, mert mit akarhat itt két fiatal művész egy fiktív otthon ötletével, Pátzay robusztus büsztjeinek, makettszentjeinek és csiszolt lányaktjainak szomszédságában? Saját szobát? Saját sikert?
Budapest Galéria Kiállítóháza, megtekinthető március 28-ig.
