Kiállítás: Mese a kis és a nagy és a végső szomorúságról (Tamás Noémi kiállítása elé)

publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szomorúság.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szomorúság.

Eleinte egész nap ült az asztal alatt, és azon gondolkodott, hogy miért van ennyire egyedül, mért nem foglalkozik vele senki. ´ nem akart lenni, de ha esetleg mégis, tudtán kívül, esetleg - hát akkor se szomorúság! Hanem például valami szép piros, gondolta, amilyen a haragos szél hírnöke: az ég alja néha-néha, vagy hibátlan kék, amilyen a tó, igen, a tiszta tó, melyből az élet vize árad, vagy vadnefelejcsekkel borított, forró nyári rét szeretne lenni, szóval, valami (a kis szomorúság szerint) szebb, mint ő, okosabb is, mint ő, és sikeresebb, mint ő. De... erre nem látszott esély. Így aztán csak ücsörgött elszontyolodva az asztal alatt. Meg is volt ijedve, mondom, hogy ugyan mit követett el, miért kellett néki a világra jönni, ha egyszer senki sem kíváncsi rá.

Mert bizony senki sem kíváncsi a szomorúságra.

- Hát én most már mit csináljak? - sóhajtott.

- Festegessél, rajzolgassál - szólt egy meglepett hang odafentről, s le is dobott néki mindjárt némi papírt, ceruzát, krétát, tintát, vízfestéket, később temperát meg ecsetet is, sőt szórópisztolyt és mindent, ami csak kellhet egy bizonyos komolyabb, nagyobbfajta szomorúsághoz.

És ez a szomorúság dolgozni kezdett!

Pontosabban szólva nem is dolgozni, hanem gondolkodni, bambulni, kaparászni, vakarászni, kenegetni és pöttyözni, és közben, csak úgy fél füllel, hallgatni a rádiót, hallgatni a rádiót, hallgatni abban nemcsak a jó klasszikus zenéket, de a nagy, szőrös politikai hazugságokat is, mik e világon - hajha! - rendre s fondorlatosan közbeékelődnek a rádiómuzsikának, mi több, még a másokat ellenállhatatlanul alvásba döntő rádiójátékokat és részletes vízállásjelentéseket is végighallgatta a mi egyre felnőttebbé cseperedő és egyre jobban festő szomorúságunk, még a nyelve hegyét is ki-kidugta nagy igyekezetében, ahogy ott szorgoskodott, festegetett az asztal alatt egyedül, évtizedeken át.

Mert bizony egy szál magában volt ő mindig, akkor is, ha látszólag nem volt egyedül. Persze s természetesen idővel jöttek pompás dali ifjak, csupa művészek, selymes szakállú, örökkön énekelve beszélő tudós hercegek, továbbá légkalapács-tapintatú, hegedülési válságban szenvedő disszidens tücskök, meg kissé bumbus, a nagy érzésektől nyitva felejtett szájú, mert magukba is nagyon szerelmes, langaléta költők, de bárcsak ne jöttek volna!

Mind leült a szomorúság asztala mellé, és azt mondták, ők nem kérnek semmit, ha csak nem egy kis bánatot és teát, meg egy kis szeretetet, meg hát persze tetőt a fejük fölé, esetleg egy kolbászos-hagymás rántottát is, vagy pedig - mit bánják ők! - akár egy ötfogásos kínai vacsorát, hozzá valami csöndes szigligeti panorámát, de csak úgy mellesleg igazán, mert hát ez mind nem olyan fontos, hanem csak a tehetség és a szeretet, amit ők kapnak és adnak is, az a fontos, amit ennek a tehetséges szomorúságnak a közelében ők mindjárt éreznek és persze viszonozni is akarnak, már csak azért is, mivel az ekképp támadó életörömnek ugyanaz a természete, ami a szeretetnek, hogy minél többet ajándékozunk belőle másnak, annál több marad belőle mi magunknak.

Mondták e pompás, dali ifjak, és azzal továbbálltak.

De nem tudtak ám olyan gyorsan szaladni, hogy a mi szomorúságunk le ne fösse őket! Vagy legalább le ne rajzolja... Vagy ha már le se festhette, de még csak le sem rajzolhatta, hát legalább megjegyezze magának a bánatnak ezeket a nyúlszívű vőlegényeit, de olyan pontosan, hogy azután már akármikor akárminek is ábrázolhatta őket, vérszomjas fekete párducoknak éppúgy, mint hátborzongató, hátsó udvari naplementéknek, úgy is, akkor is, még a legtávolabbi formájában is magára ismert, ha akart, minden vőlegény.

Csak hát lassacskán a kis szomorúságból nagy szomorúság lett.

Még mindig ott ült az asztal alatt egyedül, pedig már megfestett vagy ötven képet. Ötven év alatt legfeljebb ötvenet. Úgy érezte, de mondta is neki mindenki, hogy egyik borzasztóbb, mint a másik, mert egyik félelmetesebb, mint a másik, és egyik furcsábban van megfestve, mint a másik. Nem is kell senkinek! Félnek az emberek ezektől a képektől, mivel valahogy más és több van bennük, mint azokban, amiket manapság a nézőknek az orrára köt a világ, a Nonstop Televilág, illetve a Hazai Császári és Királyi Képmutogató, illetve a Fashion und Bajsz Színes-Undorító Kanálja továbbá a Nemzetközi Báj House Trend és Oszkár Fesztivál.

- Hát én most már mit csináljak? - sóhajtott. - Megfestettem ötven képet, és mégse tudom, miért vagyok ennyire egyedül, hogy valójában miért nem foglalkozik velem senki. És ha megfesteni képes is vagyok, mégsem lehetek én a haragos szél hírnöke, szépséges ég-alja pirosság, sem tó, tiszta tó, mint a János vitézben, a hibátlan kék, igen, melyből az élet vize árad, pedig meg tudom festeni, sőt, ha vadnefelejcsekkel borított, meleg nyári rét se lehetek sose, akkor inkább nem is akarok én lenni! - dadogta, suttogta, vagy tán már kiabálta is magában ez a nagy és tökéletesen festő szomorúság ott, az asztal alatt, s már éppen, hajszál híján talán el is tört volna a mécses, keserűségében sírva fakadt volna, mikor egy előtte eddig ismeretlen, vidám hangot hallott.

Aki így szólt:

- Hé! Kislány, hallod-e? Kis szentem: tudod te jól, azért voltál egyedül az első ötven évben, hogy legyen időd megfesteni az első ötven képedet. Hát mit gondolsz? Nem volt az olyan könnyű, nem is volt egyszerű, de főként nem volt mindegy. A világ sorsa múlt rajta, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. Vagyis amilyen lett. Másodszor: nem igaz, hogy nem foglalkozik, avagy nem foglalkozott teveled a világon senki. Vedd tudomásul, attól a pillanattól kezdve, hogy te először a szép, karcsú kezedbe vetted első ceruzádat, krétádat, festőecsetedet, odafenn az Úr, legyen a Neve áldott, s összes hatalmai, trónusai, kerubjai és kisangyalai a lélegzetüket visszafojtva figyeltek, hogy sikerüljön néked valóvá tenni azt, amire vágytál. Ne áltasd magad, épp azért történt veled mindaz, ami történt, de kivétel nélkül minden, hogy megtegyed a dolgod. Harmadszor és éppen ezért: ne mondd, hogy egyedül vagy itt az asztal alatt, hiszen körbevesznek - és most már körbevesznek a világ végezetéig - a Te képeid. Hogy aztán milyenek ezek a képek, ki mit mond róluk, és miért, meg aztán, hogy mennyi pénzt hajlandó adni értük - fütyülj rá magasról, mint eddig, ezután is. De ne tégy úgy sem, mintha ezek a képek nem volnának. Mert vannak. Bízz az erejükben! Annyi erős Napot festettél meg, tüzes Napot, gyógyító Napot, igazsággal lüktető napot - Ábel utat vág a réten! -, miért nem ülsz alá végre? Ülj alá, nevess! Te már nevethetsz, itt vannak műveid.

Akkor aztán nem volt már se kis szomorúság, se nagy szomorúság sehol. A végső szomorúság ugyanis nevet! ´ tudja, miért. Ült hát Noémi a Napja alatt, a kék erdei mentén, fényes ragyogásban - egyszer s mindenkorra kimászott az asztal alól! S akárhányszor eszébe jutottam, csak nevetett, nevetett... Azután meg hozzáfogott, hogy felfeszítse a keretre a következő vásznat.

Kornis Mihály

(A kiállítás megtekinthető a K. Bazovsky Házban 2002. január 22-től február 22-ig, hétköznap 10-től 18 óráig, bejelentkezéssel is; Bp. VIII., Horánszky u. 13. II. e., 267-4491, galeria@bazovsky.hu)

publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...