Kommunizmus-konferencia: Vörösök, proletárok

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2000/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Értesüléseink szerint néhány héten belül nálunk is megjelenik A kommunizmus fekete könyve, amely eddig nem egy vihart kavart. Az esemény alkalmából történészkonferenciát rendezett a XX. Század Intézet: számos, feltűnően decens és informatív (sok esetben a már eddig ismert részleteket összefoglaló) előadás mellett meghallgathattuk a főigazgató asszony tárgyhoz kevéssé kapcsolódó önapológiáját is, de hát ezt már úgyis.

Értesüléseink szerint néhány héten belül nálunk is megjelenik A kommunizmus fekete könyve, amely eddig nem egy vihart kavart. Az esemény alkalmából történészkonferenciát rendezett a XX. Század Intézet: számos, feltűnően decens és informatív (sok esetben a már eddig ismert részleteket összefoglaló) előadás mellett meghallgathattuk a főigazgató asszony tárgyhoz kevéssé kapcsolódó önapológiáját is, de hát ezt már úgyis.

Nevezett mű három éve jelent meg (hat szerző, minimum három náció), talán nem véletlenül éppen Franciaországban, ahol mindig is erős volt a kommunizmus hatása, s ahol még néhány évtizede is a vezető írástudók és értelmiségiek mély megvetését váltotta ki minden, a kommunizmus bűneit firtató vélekedés. A vita persze most sem maradt el, többek között a mű több szerzője elhatárolódott a könyv előszavától, jobboldali képviselők interpelláltak a műre hivatkozva, ismert baloldaliak pedig a történelem relativizálásával, illetve a történelmi revizionizmusnak való behódolással vádolták meg a szerzőket.

Tekintve, hogy a könyv megismeréséig még várnunk kell, kénytelenek vagyunk a konferenciára hagyatkozni, ahol részt vett a könyv szerzőinek többsége (az előszót jegyző Alain Besancon, Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Andrzej Paczkowski, Jean-Louis Panné) s rangos magyar történészek is.

Az előadások

legfőbb tanulsága talán abban fogalmazható meg, hogy a kutatómunka oroszlánrésze még előttünk áll, ugyanakkor az is biztos, hogy az orosz levéltárak a korábbinál jóval készségesebben bocsátják a kutatók rendelkezésére a kért forrásokat. Mindez kevéssé vonatkozik a posztsztálinista- brezsnyevista periódusra, az erre vonatkozó levéltári anyagokat ugyanis az orosz parlament vagy hetven évre zárolta, s ha még a kilencvenes évek elején Vlagyimir Bukovszkij, az ismert egykori ellenzéki, majd disszidens nem másol ki több ezer oldalt a később újra titkosított iratokból, úgy e kevéssé feltárt késő szovjet korszakról még a mostaninál is kevesebbet tudnánk. Apropó, Bukovszkij: őt némi megszakításokkal több mint egy évtizedig tartották börtönben, illetve állt kényszerpszichiátriai kezelés alatt, s végül a hidegháború ún. enyhülési periódusának egyik legkülönösebb epizódjaként cseréltek ki Luis Corvalanra, a Chilei KP vezetőjére, a honi szolidaritási rockfesztiválok örökös sztárjára, aki később hazatért, miután újra emigrált, immár ezek elől. Bukovszkij a maga előadásában hangsúlyosan foglalkozott a mostani orosz hatalomváltással is: a KGB egyik legismertebb áldozata s egyben a szerv működésének állhatatos tanulmányozója természetesen aligha mehet el szó nélkül egy volt KGB-tiszt (Oroszországban korántsem) példátlan karrierje mellett, s a konferencián elhangzottak alapján mindenkinek lehetnek aggodalmai amiatt, hogy a világ második számú atomhatalmát éppen egy volt csekista irányítja majd a továbbiakban.

A konferencia legérdekesebb előadásainak központi témája volt a Nagy Terror kronologizálása, a genezis feltárása s a későbbi szakaszhatárok megállapítása. Nicolas Werth előadásából (a francia szerzők közül talán ő ismeri a legbehatóbban a sztálinista terror működését) például megtudhattuk, hogy az első, tömeges repressziókra vonatkozó rendeletek 1917 végéről datálhatók, hogy a terror beindulása hónapokkal előzte meg az amúgy kegyetlenségében párját ritkító polgárháborút is, hogy az egyes ellenségesnek tekintett társadalmi csoportok módszeres kiirtása már 1919-ben megkezdődött (doni, kubáni kozákok), hogy a terror a húszas években sem szünetelt, hogy ekkor kezdődtek az első koncepciós perek, s már gőzerővel működtek a még korábban létrehozott lágerek (Kun Miklós szerint a koncentrációs tábor kifejezés először egy Lenin-Trockij-levélváltásban bukkan elő), s azután a húszas évek végén a kollektivizálással, a kuláküldözéssel beindul a sztálinista emberirtás újabb, némiképp jobban ismert szakasza. Több felszólaló (például Werth és különösen Kun Miklós) is felhívta a figyelmet arra, hogy a terror nem valamiféle szűk körű klikk műve volt, hanem széles társadalmi csoportok vettek benne részt (feljelentőktől és ügynököktől kezdve a kivégzőemberekig), s hogy nem volt csekély a terror haszonélvezőinek száma sem - más kérdés, hogy belőlük is könnyedén válhatott áldozat.

Werth s nyomában mások is felvetették, hogy

a szovjet típusú

s általában a kommunista (például a maoista) terror egyik újítása a lakosság jelentős csoportjainak tervszerű kiéheztetése (ez a felvetés a nagy ukrajnai éhínséggel kapcsolatban azért korántsem olyan új), illetve a már magában is halálos üzemmódnak számító elszállítás valamely elhagyott, ámde annál ridegebb helyre, ahol a túlélőkkel úgyis végez a hideg és az éhség. Több kutató ezzel magyarázta azt is, hogy a kommunista lágerekben (a náci táborokkal ellentétben) miért nem volt szükség iparszerű megsemmisítő gépezet felállítására. Ugyanakkor látni kell, hogy mind a nácik, mind a szovjetek rendkívül hatékony megsemmisítő osztagokat hoztak létre, amelyek például a háború folyamán valóságos versenyt vívtak a lakosság lemészárlásában.

A könyv s persze némely előadás kapcsán is felmerül az összehasonlítás problémája: nem egyszerűen a kommunista és a náci terror, illetve a két tömeggyilkos rezsim, hanem a két történelmi jelenség emlékezete között. A könyv iránti gyanakvást részben az váltotta ki, hogy az előszót jegyző Besancon maga is beszállni látszott azok táborába, akik szerint valamiképpen a holokauszt emlékének ápolói is felelősek az egyenlő mérce hiányáért, illetve a kommunista bűnök relativizálásáért - azzal, hogy a népirtás abszolút mércéjének éppen a holokausztot tartják. A holokauszt relativizálása nálunk is kedvenc sportja a radikális jobboldali publicistáknak, s nem árt felidézni, hogy a közelmúlt egyik leghúzósabb történeti vitáját éppen Schmidt Mária intézetigazgató egy előadása váltotta ki (Holokausztok a huszadik században) - már csak azért sem, mivel a konferencia nyitóelőadásában maga a főrendező asszony melegítette fel a vitát, nem feledkezve meg a jelenlegi ellenzéki pártstruktúra modellje szerint kétfelé osztott ellenfeleinek elparentálásáról sem (ők a múlt monopolizálásában, illetve szelektív kezelésében találtattak vétkesnek).

A konferencia

tanulsága szerint a honi szervezők és résztvevők egy része némileg paranoid módon viszonyul a kommunizmusról eddig született (első ránézésre korántsem apologetikus) irodalomra, több résztvevő (Schmidt mellett például Gereben Ágnes és Salamon Konrád) alig leplezett sértettséggel beszélt a kommunizmussal kapcsolatos történeti kutatást s az ehhez kapcsolódó közbeszédet monopolizáló csoportokról. Salamon egy rádiónyilatkozatában elismerte ugyan a túloldal munkájának érdemeit is, bár a történtek feltárásának javát jórészt azon generációkra bízná, melyeket egyáltalán nem érintett meg a kommunista múlt.

Ez már előrevetíti ama közkeletű vélekedést is, mely szerint a hallgatás oka abban rejlik, hogy mind Keleten, mind Nyugaton túl sokakat fogott meg a kommunizmus eszméje, amellyel most utólag sem tudnak szembenézni, s inkább a hallgatást és az elhallgattatást választják. Ehhez hozzájárul az is, hogy a kommunista rendszerek nem a totális terror éveiben enyésztek el, hanem hosszú évtizedekkel később, egy (mind) enyhültebb periódust követően, mintegy az evolúció látszatát keltve omlottak össze (a kelet-európai történelmet ismerők viszont pesszimistán állíthatják azt is, hogy az előző esetben a múlttal való szembenézés helyett az érintettek úgy is megelégedtek volna egy jó kis fehérterrorral). A kommunizmus már magában is mérgező nyelvének virulenciáját mindenesetre jelzi, hogy bár a marxizmus Európa ezen fertályán már évtizedek óta holt nyelv (Nyugaton helyenként még beszélik), azért az abból redukált tudszoc., tört. és dialmat nyelvi töredékeket még szép számmal fellelhetjük mind bal-, mind jobboldali politikusaink és publicistáink nyelvezetében.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2000/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...