Kiállítás

„Minden látószembe beleordít”

Tolongó idők – plakátkiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
szerző
Legát Tibor
publikálva
2018/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Míg a tegnapi plakát szánalmas látványosság, valóságos szemét, a tegnapelőtti szívmelengető, nosztalgiára hajlamosító, és korántsem tanulságok nélküli. Nem véletlen, hogy a grafikai szakmunkákon túl leginkább történelmi kiadványokban fordulnak elő, ha a szerzők szándéka a korfestés; egy-egy plakát többet mondhat egy korról, mint számos fényképfelvétel. Ugyanígy van ez a kiállításokon is, ha például az a cél, hogy a látogató a háborúról kapjon képet, egy mozgósítást elrendelő hirdetménnyel sokkal közelebb kerülhet hozzá, mint egy vitrinben heverő lőfegyverrel.

A plakátok „történelmi üzenete” a nyomdatechnika fejlettsége, de a megjelenített termékek tömegessé válása miatt is leginkább a 20. századra korlátozódik. Magától értetődő, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum legújabb – kizárólag a plakátokról szóló – kiállításának is elsősorban az lehetett a célja, hogy a hirdetéseken keresztül a múlt század Magyarországáról adjon átfogó képet, a bemutatott művek közül a legkorábbi 1896-os, az utolsó pedig 1989-es, a Tolongó idők cím pedig arra is utal, hogy ezt az időszakot nemcsak a tömegtermelés, de a tömegpszichózis évszázadának is mondhatjuk.

„A jó plakát szinte csalhatatlan fokmérőjét adja kereskedelmi, ipari, politikai és művészeti éle­tünknek.
A plakát képében minden nagyobb vállalkozás megszüli a maga szószólóját, aki aztán százezer emberi száj helyett megcsinálja a piaci propagandát, és színeivel, figuráival minden látószembe beleordítja magát, éjjel, nappal harcol gazdája üzleti érdekeiért.” Kassák Lajos 1916-os írása a Tolongó idők mottója, és a rendezők valóban e csalhatatlan fokmérő jegyében állították össze a nagyszabású, háromtermes kiállítást. Az elsőben, ami az Élvezet, káprázat, hatékonyság, tömegtermelés címet viseli, a fogyasztás mindenhatósága áll a középpontban. A millenniumi ünnepséget hirdető 1896-os plakáton éppúgy észlelhető ez a feloldhatatlan ellentmondás, mint a Palma cipőtalp vagy az MK–27-es kazettás magnó („hordozható disco”) hirdetésén – miközben milliókhoz szól és milliókra apellál, a termék egyediségére helyezi a hangsúlyt. Érdekes, hogy e sok évtizedes műremekek (a plakát általában sokkal igényesebb, mint az eladni kívánt áru) inkább rádöbbentenek a most is milliószor emlegetett közhelyekre a fogyasztói társadalommal kapcsolatban, mint a mostaniak, aminek minden bizonnyal az lehet a fő oka, hogy a mai reklámokkal szemben sokkal immunisabbak vagyunk. De ezek a régi plakátok arra is jók, hogy szembeállítsák az évszázad első és második felének rendszerspecifikus különbségét, ami a valódi és a mesterséges piac között feszült. Noha e hirdetések (a reklámozott termékekkel ellentétben) soha nem váltak igénytelenekké, a megjelenített árucikkek szinte mindent elmondanak arról, hogy miért fájhatott a fogyasztásra ácsingózó átlagember számára – politikai beállítottságtól függetlenül – a szocializmus hiánygazdálkodása. Míg a háború előtti idők színes grafikáin többnyire nívós termékekkel találkozhatunk, a háború utániakon alig-alig. 1945-ig vonzó kávét, dohányt, szeszes italt vagy éppen vetőmagot, villanykörtét és rádiót hirdetnek, utána meg szánalmas műanyag és alumíniumárut, esetleg szovjet fényképezőgépet és babakocsit… Ám ha túltesszük magunkat a fogyasztás szirénhangjain, láthatjuk azt is, hogy a politika hogyan vétette észre magát a politikamentes rajzokon is: az Orion rádió 1941-es plakátján egy népviseletes kézfogót láthatunk „Isten hozott testvér!” felirattal, ami egyértelműen a II. bécsi döntésre utal, az Ofotért 1970-es plakátjának viszont ez a szlogenje: „Zárszámadás után fényképezőgépre is telik”. Ennél sokkal direktebbek azok a hirdetések (vagy inkább hirdetmények), amelyeket mindenféle pártok és kormányok rendeltek meg olyan témakörökben, mint például a népegészségügy vagy az alkoholizmus elleni harc. Szó szerint borzasztóan idealista a szocdemek század eleji plakátja: egy vörös csillagos tőrrel átszúrt (!) halálfej „Az alkohol meghalt! Ne engedjétek feltámadni!” felirat alatt, de ugyancsak rémisztő, egyúttal végtelenül naiv is az a negyvenes évekből származó műremek, amelyen a kéjnőre vágyódó férfialakot a következő szöveg fogja közre: „A penicillin meggyógyítja a kankót. De vigyázz! A vérbajos fertőzés veszélye tovább fenyeget!”

A második terem a Szórakozás, üdülés, művelődés címet viseli, a grafikus megoldásokat illetően Manno Miltiádész 20-as évekbeli sportplakátjai a legerősebbek, pláne, ha tudjuk, hogy az alkotó nemcsak mint képzőművész, de mint sportember is maradandót alkotott. Futóként, evezősként és gyorskorcsolyázóként éppúgy jelentős eredményeket ért el, mint focistaként, volt labdarúgó gólkirály is. Azt nem tudjuk, hogy milyenek voltak a bombái, fejesei, de azt látjuk, hogy dinamikus hirdetményei felérnek megannyi kapásgóllal. Film­plakátokkal valószínűleg az egész Nemzeti Múzeumot meg lehetne tölteni, talán ezért fókuszáltak a rendezők szinte elsősorban a némafilmkorszakra. Láthatunk Országos Mozi-napot hirdető plakátot 1915-ből a háborús jótékonyság jegyében, a legdöbbenetesebb azonban egy olyan négyfelvonásos amerikai sci-fi hirdetése, amely a 2019-ik esztendőben címet viseli. Eszerint „jövőre” már luft torpedónak nevezett propelleres zeppelinek hasítják az eget. Az üdülés témakörben elsősorban az IBUSZ háború előtti hirdetéseit állították ki, de láthatjuk azt is, hogy a szabadidőt illetően mennyire eltérően gondolkodott Rákosi és Kádár: az 1951-es, vigyorgó úttörőket és munkásfiatalokat ábrázoló kép szlogenje: „Üdülés után könnyebb a tanulás, jobban megy a munka”, az 1970-es évekből származó plakátra viszont ezt írták: „Ötnapos munkahét, több szabadidő”.

A kiállítás utolsó terme inkább amolyan „függelék”, az egyik falára politikai témájú plakátokat tettek, amelyeken keresztül ugyan végigkísérhetjük a 20. századi magyar történelmet a 1910-es évek munkásmozgolódásaitól kezdve az 1989. november 4-i, tököli reptéri demonstrációig, de teljesen átfogó képet nem kapunk. A plakátok nagy része a történelemkönyvekből lehet ismerős, de vannak köztük kuriózumok is, például egy ismeretlen szerző műve 1944-ből, amelyen akasztott embe­reket láthatunk „A világ proletárjait így egyesíti a Szovjetparadicsom!” felirattal. De a leg­abszurdabb az az 1951-es Sztálin-plakát, amely a generalisszimuszt a koreai háború hőseként ábrázol­ja, ám ezt még az akkori illetékesek is túlzásnak tekintették, és nem került ki a hirdetőoszlopokra. Ezzel együtt is az az ember érzése, hogy ezek a plakátok inkább muszájból kerültek ide, a kiállítás egészét tekintve feleslegesnek tűnnek.

Sokkal tanulságosabb, hogy ugyanitt azoknak a grafikusoknak az életrajzát is ismertetik, akik a műfaj legkiemelkedőbb hazai mestereinek mondhatók. A már említett Manno Miltiádészről például megtudhatjuk azt is, hogy „a trianoni tragédiára művészi eszközeivel hevesen reagált, országos ismertségre a vörös kalapácsos emberre válaszoló plakátjai és Horthy Miklós budapesti bevonulásáról készült művei révén tett szert”. De a vörös kalapácsos ember alkotójának, Bíró Mihálynak az életrajzát is elolvashatjuk. Ő is elvhű maradt, ezért 1919 őszén Budapestről, az Anschluss után pedig Bécsből kellett menekülnie. Nem úgy, mint Konecsni Györgynek, aki viszont minden időben a megrendelő kérését tartotta szem előtt – 1934-ben Rómában Mussolini emberétől vehetett át elismerést, de aztán 1950-ben és 1952-ben is Kossuth-díjat kapott.

Megtekinthető augusztus 26-ig

szerző
Legát Tibor
publikálva
2018/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...