Kiállítás

Üti, veri, rúgja

Erwin Wurm: Egyperces munkák. A szobrászat mint program
szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ausztria leghíresebb kortárs művésze, Erwin Wurm leginkább könnyen befogadható, humoros szobrairól ismert. A róla szóló szövegekben szinte minden esetben találkozunk ezzel a felszínes megjegyzéssel: művei viccesek és mindenki számára könnyen érthetők. Kifejezetten bosszantók az ilyen típusú leírások, Wurm művészete ugyanis minden hétköznapisága és divatos esztétikája ellenére mélyen konceptuális és metaforikus jellegű.

Egy másik sokat hangoztatott közhely vele kapcsolatban, hogy kitágítja, feszegeti a szobrászat határait, de az ilyen kijelentés Duchamp óta maximum olcsó PR-fogásnak számít. Profán tárgyak beemelése a műalkotásba a readymade-ek óta létező, a pop-art diadalútja óta általános gyakorlat, a szobrászat határairól beszélni pedig Joseph Beuys szociális szobrászata, vagy Gilbert és George élő szobrai óta gyakorlatilag nem jelent semmit.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy Wurmnál a plasztikai gondolkodás alapvető jellemvonás, de a már rég létező „kibővített művészetfogalom” határain belül. Különféle médiumokkal dolgozik, mégis leginkább konceptuális szobrásznak lehet nevezni abban az értelemben, hogy bármilyen témához nyúl, ott tér- és formaproblémát lát, ráadásul mindig sorozatokban gondolkodik. Nem az egyes műtárgy legkiforrottabb alakját keresi, hanem egy-egy módszer alapján akár évtizedeken és tárgyak sokaságán keresztül kísérletezik a gondolat anyagba ültetésén.

Munkáinak alapanyaga legtöbb esetben valóban a mindennapi élet, annak hétköznapi tárgyai, a szemeteslapáttól az ikonikus vintage bútorokon át az emberi testig. Mindezeken keresztül azonban valójában az ember egzisztenciális helyzete izgatja a mai társadalomban. Művészete „az élettel való megbirkózásról szól, legyen az diéta vagy filozófia. Mindkettő az életünk része”. A humort, saját bevallása szerint, elsődlegesen figyelemfelkeltő módszerként használja, amivel a hétköznapi világ percepcióját igyekszik meghekkelni a lehető legsűrítettebb, legtisztább formában, elkerülve az általa visszataszítónak tartott pátoszt. Mindent más megvilágításba helyez, új perspektívákat javasol a megszokott dolgok megközelítéséhez azzal, hogy radikális változtatásokat tesz a tárgyi minőségekben: méretben, anyagban, színben, formában, persze mindig a felismerhetőség határain belül.

 

Megerőszakolt ruhadarabok

Wurm hírnevét a Ludwig Múzeum mostani kiállításának is címet adó Egyperces szobrok „márkanév” alatt futó műveinek köszönheti. Ezekben használja leginkább a szobrászatban rejlő performatív elemeket, és hangsúlyozza a plasztika történetében egyébként is végig előtérben lévő időbeliség kérdését azzal, hogy néhány tökéletesen átlagos, de akkurátusan kiválasztott használati tárgy mellé kézzel rajzolt és rövid szöveggel ellátott használati utasítást mellékel. Ezek alapján a látogatónak kell elvégezni az adott feladatot, melynek rövid ideig létező végeredménye valójában maga a mű. Wurm a szobor definiálhatóságának kérdését feszegeti azzal, hogy olyan pózokra és mozdulatokra kényszerít bennünket, amelyeket furcsának, abszurdnak, sőt akár kínosnak is érezhetünk, kizökkentve azokból a felvett viselkedési formákból, amelyeket öntudatlanul magunkra veszünk környezetünk elvárásainak engedelmeskedve. A művész egyszerű, egyenes kérdéseket tesz fel a normalitásról és annak jelentésé­ről, figyelmünket azoknak a társadalmi erőknek a jelenlétére irányítja, amelyek meghatározzák a világban való mozgásunkat nemcsak átvitt, hanem konkrét fizikai értelemben is.

A kiállításon mindenhol előkerülő Egypercesek mellett a művész különféle sorozataiból állítottak ki műveket és műcsoportokat. A tárlat ránézésre retrospektív igényű, a valószínűleg pénz- és helyszűke miatt meglévő lyukak ellenére nagyjából átfogó képet kaphatunk az életmű karakteréről.

Wurm számos munkájában központi elem az öltözék, mint megszemélyesített kulturális tárgy, amely az emberi test formaadó jelenléte nélkül csupán üres burok, absztrakt felület. Ilyenek a monokróm Metszett szobrok, amelyeket „rosszul”, elcsúsztatva illeszt össze újra, vagy a 18 egymásra húzott, végül mégiscsak emberi formát öltő pulóver, és a különféle amorf szerkezetekre kényszerített, alakjukat vesztett, megerőszakolt ruhadarabok.

Külön teremben kaptak helyet a híres divatház (Hermès) felkérésére és együttműködésével készült Hermès-szobrok. Wurm a cég férfiruháiba öltöztetett különféle méretű téglatesteket, felhíva a figyelmet a divat státuszszimbólum mivoltára. Itt is azzal a lehető legegyszerűbb formát kereső metaforikus gondolkodással találkozunk, ami Wurm művészetének alapvető jellemvonása. Az emberi méreteket követő antropomorfizált geometrikus testek között sétálva az üzenetet könnyen megértjük, de mégis hiányzik az a fajta kényelmetlenség, amit az ember és az élettelen tárgyak alapvetően zavarba ejtő összemosása képes bennünk előidézni, pedig éppen ez a központi téma. Ezt nem negatívumként jegyzem meg, csupán szeretném hangsúlyozni a fogalmi gondolkodás elsőbbségét a képzőművészet mint kommunikáció érzékibb, asszociatív lehetőségeihez képest.

 

Megszoborodott világ

A kiállított művek között külön csoportot alkotnak az úgynevezett „performatív szobrok”. Legtöbbjük az erőszak, a hatalom témaköréhez kapcsolódó, szimbolikus jelentéssel terhelt épületeket, felnagyított használati tárgyakat ábrázol, néhány azonban az alapul szolgáló agyagtömbök absztrakt formájában maradt. Ezeket aztán Wurm szó szerint megtámadja: üti, veri, rúgja, összevagdossa, ráül, motorral hajt keresztül rajtuk. Az eredményt bronzba, vasba, alumíniumba vagy műanyagba önti, majd festékkel vonja be. A téma itt a művész és műve közötti, tágabb értelemben az anyag és az emberi cselekvés közötti közvetlen viszony.

A művészi szerzőség kérdése a néző által befejezett Egyperces szobroknál már radikális formában előkerült, de létezik olyan verzió is, ahol Wurm csupán szöveges műleírást mellékel az üres talapzathoz. Ezt aztán a néző felolvassa, a mű pedig a hallgató fejében mentális képként összeálló szobor lesz. Bár a szerző és kivitelező személye a performatív szobroknál újra összekapcsolódik a tőle szokatlanul expresszív alkotói attitűdben, a más anyagba öntés és a befestés a nézőt már eltávolítja a művek Wurm számára még létező fizikai közvetlenségétől. Mi már csak a beavatkozások jelét látjuk: az élmény átélhetősége a formán keresztül a néző szemszögéből szintén végtelenül sokat tárgyalt művészetelméleti kérdés.

Egy másik, külön teremben elhelyezett műcsoport, a De profundis című fotósorozat ebből a szempontból kilóg a kiállítás anyagából. Témája a test öregedése. Az alkotó férfiismerőseinek, pályatársainak aktjait látjuk, amelyeket Wurm ráfestéssel, rárajzolással deformál, kihangsúlyozva és eltorzítva az idő áldozatává vált testrészeket, a fiatal, elfogadott „jó” testtel szemben feltűnő másságot. A témát jellemző módon itt is formai problémaként fogja meg, a gótikus és kora reneszánsz ábrázolások ismert pózaiban modellt álló vagy ülő alakok ezzel a gesztussal konkrétan szoborszerepbe helyezkednek, de a műanyag festékfoltok mögött most kivételesen mégis felsejlik valami élő.

Az utolsó teremben az Egyperces szobrokat felhasználó Red Hot Chili Peppers Can’t Stop című számához készült videóklipje mellett Erwin Wurm Önarcképét láthatjuk posztamenseken egyesével felállított, élethű uborkákat ábrázoló szobrocskákból összeállítva, ahol az emberi személyiség komplexitásának képben való megragadására, vagyis a portré műfajának évszázados hagyományára, az egyediség, a belső és a felszín kapcsolatának témakörére reflektál.

Erwin Wurm művészete valóban leírható a „kritikai cinizmus” kifejezéssel, de legalább annyira, ha nem jobban és sokszor okosabban szól a képzőművészeti formaadás lehetőségeiről, mint a tematizált emberi kérdésekről.

Ha erre helyezzük a hangsúlyt, kevésbé zavaró az olyan ambivalens jelenség, mint a Hermès-szobrok melletti falszöveg, amelyben a társadalmi elvárások felszínességét tematizáló művekkel kapcsolatban a kurátorok is felteszik a kérdést: „Mennyiben tekinthető művészi alkotásnak a kereskedelmi célra készült, a piac szabályait szem előtt tartani kénytelen alkotói folyamat eredménye?” A művészet és kapitalizmus kérdésköre természetesen összetett és árnyalt kérdés, főleg Wurmhoz hasonló szupersztár művész esetében. Ha túl érzékenyek vagyunk a témára, akár sértően naivnak is tűnhet a mentegetőzés, miszerint Wurm „a sorozat kizárólag művészeti és kiállítási célokra való felhasználhatósága révén biztosította munkája feddhetetlen utóéletét”, mert bár szépen formát adott a divatvilág kritikájának, a reklám valahol akkor is csak reklám marad.

Amúgy a folyamatosan bennem motoszkáló kérdésre, miszerint Wurm tényleg minden négyzetcentiméterében reflektíven kritikai-e, nem igazán kaptam választ.

A kiállítás a Ludwig Múzeumban szeptember 23-ig látható.

szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...