Az utazó kiállítás cincinnati állomása bírósági tárgyalássá fajult, obszcén képek kiállítása miatt a múzeum igazgatója került vád alá. A tárlat teljes anyagából hét képet állítólagos pornográf tartalmuk miatt kiragadtak, azt állítva, hogy a homoszexualitást népszerűsítik, illetve kiskorúakat ábrázolnak takaratlanul. A védelem a képek megformáltságán keresztül bizonygatta a fotók művészi értékét, azaz a hangsúlyt a képen a tárgy elhelyezésének és megvilágításának szépségére helyezte, és nem a tárgyra magára (pl. a társát kezével análisan izgató vagy társa szájába vizelő férfi). Így sikeresen tisztázták a múzeum igazgatóját, esküdtszék mondta ki, hogy a képek művészeti alkotások. Azóta Mapplethorpe mint a testi szépség 20. századi megörökítője kanonizálódott - a védelem formalista megközelítése pedig képeinek általános értelmezése lett.
*
Mapplethorpe 1946-ban született, művészeti tanulmányait a brooklyni Pratt Institute-ban végezte, de diplomát már nem szerzett. A rangos iskolában festészetet és szobrászatot tanult, tehát tisztában volt a művészettörténettel, és ismerte a képeire később hatást gyakorló alkotókat, technikákat. A 70-es években műgyűjtő ismerősein keresztül találkozott a fotótörténet klasszikusaival, így a fotót a festészet utánzásával művészi rangra emelni szándékozó 19. századi alkotók próbálkozásaival vagy például a főképp aktjairól és erotikus zöldségfotóiról híres Edward Weston munkásságával, aki bár tagja volt az objektivitást hirdető f/64 csoportnak, kimondta: fotóin nem másolja a természetet, hanem tudatosan egy absztrakt réteggel ruházza fel. Elmerült továbbá a művészet határait feszegető Marcel Duchamp és Andy Warhol művészetében.
Mapplethorpe eleinte pornóújságok kivágott fotóival és képroncsolással foglalkozott:
csókolózó férfipárról
vagy félmeztelenül nemi szervét markoló férfiról készült képekre festett rá több rétegben festékszóróval, utóbbi képen érintetlenül hagyva a markoló kezet, előbbin az összeérő szájakat. 1973-ban kapta első Polaroid gépét. Patti Smithről készített sorozatának képei közé beillesztette a Polaroid film dobozát is, rajta az eredeti felirat: "Don't touch here - handle only by edges" (Itt ne érjen hozzá - a szélénél fogja), ami rímel a falhoz simuló, sebezhetőnek tűnő énekesnő portréira. 1974-es Rabszolga című munkáján egy könyvet látunk, amelynek nyitott oldalain egy-egy fotó mutatja be Michelangelo Haldokló rabszolga című szobrát; a könyv alján egy kés fekszik, alatta pedig műtárgyakra jellemzően egy felirat: "MAPPLETHORPE".
Ezek a Ludwig Múzeumban nem látható képek a fotóval mint tárggyal és a befogadás kérdésével foglalkoznak. A montázsokkal Mapplethorpe új, saját műtárgyat hozott létre, épp azokra a részletekre irányítva a tekintetet, amelyeket a média a közízlésnek megfelelően kitakarna. A Patti Smithről készült sorozat a film dobozának köszönhetően tárgyiasul, felvetve a Polaroid problematikáját, miszerint az adott pillanatból azonnal egyedi képet hoz létre (ellentétben a negatívra dolgozó technikákkal), ugyanakkor rámutat, hogyan befolyásolja a képet kiállítási környezete, például egy hatásos felirat. Mindez összpontosul a Rabszolgában, amely valójában egy szoborról készült fotókról készült fotó: nem önálló képek az eredetiek, hanem műtárgyfotók, azaz egy művészi alkotás fotografikus eszközökkel való semleges, pontos visszaadását szolgálják. Mapplethorpe a műtárgyfotókról készít újabb fotót, így átmenti Michelangelo szobrának jelentésrétegeit, de nem képként, hanem tárgyként - egy könyv lapjaiként - kezeli a fotókat, megzavarja a semleges értelmezést a könyvre tett késsel, az alkotó szerepét pedig magának sajátítja ki a felirattal.
1974-es Fa, fa című alkotásán a fakeretbe foglalt fotó pusztán saját keretének a hátoldalát ábrázolja - Mapplethorpe tehát magával a múzeumi falon függő tárggyal foglalkozik (a cím is a kép anyagmegjelölésére utal, mint például "olaj, vászon"). Korai kísérletező alkotásai közé tartozik a LuMúban is látható Bill, New York: az 1976-77-ben készült triptichon oldalsó tábláin egy fehér férfi torzóját látjuk, ahogy merev péniszét fogja, a középső kép helyén pedig tükör van. A tükör előtt álló néző így bekerül a triptichonba, ami arra figyelmeztet, hogy a befogadó központi szerepet foglal el az értelmezésben. Tehát a képek nem önmagukért beszélnek, ahogy azt a cincinnati kiállítást támadók állították a bíróságon.
De hibázott a védelem is, amely kizárólag formalizmusként értelmezte Mapplethorpe munkásságát. Bár a 80-as évekre felhagyott a kísérletezéssel, kiforrott munkái, amelyekre a LuMú is koncentrál, ugyanúgy érintik a fenti témákat. Aktjain ókori értelemben vett ideális, atléta alkatú embereket látni. Az első női testépítőbajnokról, Lisa Lyonról készült sorozatából több is látható a LuMúban, ezek között van néhány, amely segít a Mapplethorpe-képek megfejtésében. A testépítőnőről készült szabadtéri aktok nem sugározzák azt a klasszikusságot, mint a kiállítás többi fotója, inkább emlékeztetnek a
náci Németország testkultusza
által kitermelt képekre, amelyeken mezőkön és patakok fölött ugrabugrálnak meztelen árja férfiak és nők. Amint Mapplethorpe képei kikerültek a stúdióból, szintén elvesztették szoborszerűségüket, bohókásak lettek. Ezek a kivételek; képeinek fontos jellemzője, hogy a nagy fekete-fehér fotókon a középre komponált, mesterien megvilágított téma nem vész el, mindig egymagában áll a stúdió üres terében.
Zavarba ejtőek a képek, mert a bemutatás módja ismerős: megszoktuk Michelangelo szobrait (illetve a róluk készült fotókat) vagy épp Edward Weston aktjait nézegetve. Az ilyen műveket általánosan szépnek szokás nevezni, mert állítólag van bennük valami időtlenség, valami örök érvényű igazság az emberi szépségről. Zavarba ejtőek a képek, mert az ismerős bemutatás tárgya viszont ismeretlen, sokkoló: női test torzója helyett például előkelő öltönybe öltözött férfi lehúzott sliccéből kimeredő hímvesszőt látunk. Két tűz közé kerül a néző: a képet önkéntelenül is szépnek kénytelen tartani, hiszen Mapplethorpe szépnek láttatja, ugyanakkor valami olyat ábrázol, ami a többség számára nem kapcsolható a művészi szép fogalmához.
Bár az 1990-es per során a vád és a védelem egyaránt próbálta beskatulyázni, ezek a képek túllépnek a szép-nem szép, obszcén-nem obszcén kérdésfeltevésén. Nemcsak izmos férfitestről, merev péniszről szólnak a képek, hanem a nézőről is, figyelmeztet a LuMúban is látható önarcképén mélyen a szemünkbe nézve Mapplethorpe, miközben ostort dug végbélnyílásába. A néző nem tudja nem a saját szemével nézni a fotót, nem tud elvonatkoztatni saját személyes (nem művészeti) ízlésétől.
Téma marad maga a médium is. A Rabszolgához hasonló összetett reprodukció helyett csak közvetve, de továbbra is megjelennek a klasszikus előképek: a kompozíció, a póz, a torzókat létrehozó képkivágás és a világítás szoborszerűvé alakítják a modellt. Ez nem véletlen: sikerrel rendeztek meg több olyan kiállítást, ahol Mapplethorpe aktjait párba lehetett állítani manierista mesterek vagy épp Michelangelo egyes alkotásaival. Nem konkrét képeket másol, hanem mindenki számára ismerős archetípusokat jelenít meg - és miközben mintha idézőjelek közé tenné, modelljeit gyakran valós keretbe zárja.
Késői, a LuMú kiállításának végén látható szoborfotóin Mapplethorpe az aktokhoz hasonlóan a szobrokat is klasszikus pompával ruházza fel, miközben azok valószínűleg 19-20. századi névtelen alkotók régiségkereskedésekben kapható klasszicizáló művei. Mapplethorpe olyan allegorikus címeket ad ezeknek a fotóknak, amelyek éppenséggel lehetnének az eredeti szobrok címei is - mint például A rest vagy A birkózó; továbbá a műtárgyfotó semlegességével szembemenő képkivágást alkalmaz, és modellként kezeli, "pózoltatja" a szobrokat. Így műtárgyfotók újrafotózása és szoborszerű aktok után végül úgy hoz létre egyedi képet, hogy azon valójában minden puszta kreálmány.
Robert Mapplethorpe fotói felszínén a képek szexuális töltete miatt néha nehéz áthatolni, ezért munkásságát és figuráját gyakran - az 1990-es per során is - csupán a provokatív botrányhős, a formalista alkotó, esetleg a 80-as évek homoszexuális szubkultúrájának feltérképezője háromszögében értelmezik. Pedig teljes életműve ismeretében kiderül, hogy művelt, tudatosan dolgozó, a fotóval mint médiummal foglalkozó reflexív művész volt, és ez az elméleti érdeklődés hírhedt képein sem sikkadt el.
A Ludwig Múzeumban Mapplethorpe több mint kétszáz képe látható szeptember 30-ig
