„A szekrény tetején tartom a mobiljaimat, ott kicsit erősebb a jel” – Két apró falu küzdelme a túlélésért

  • Katus Eszter
  • 2018. április 4.

Kis-Magyarország

Az egyik faluban teljes a foglalkoztatottság, a másikban az egyik legmagasabb a munkanélküliségi mutató országban. Baranyában járunk, helyszíni riporton.

Év végén az országban 55 olyan település volt, ahol egyetlenegy álláskeresőt sem talált a hatóság, emellett pedig 37 olyan akadt, ahol a lakosság ötöde munkanélküli. A Napi.hu körképet készített a legjobban és legrosszabbul teljesítő településekről: Baranyában előbbire és utóbbira is akadt példa. Almáskeresztúron például megvalósult a teljes foglalkoztatottság, mintegy 70 kilométerre azonban ott van Kisvaszar, ahol a munkanélküliség az egyik legmagasabb volt az országban (26,7 százalék).

Vajon mi a két különbség a két falu között? A település vezetőinek mentalitása? Az ott élők hozzáállása? Az elhelyezkedés? A pártszimpátia? Egyáltalán, érezhető bármilyen különbség a két település életében, csak azért, mert az egyikben rekord alacsony, a másikban rekord magas a munkanélküliség? Vagy a statisztika csak egy adathalmaz, és a mindennapi élet sokkal egyszerűbb vagy épp bonyolultabb annál, hogy számokkal le lehessen írni?

Elmentünk, hogy mindezt kiderítsük.

Nyáron születik majd egy baba!

A februári hó tócsákban áll az Almáskeresztúrhoz (a teljes foglalkoztatást elérő falu) vezető úton, a kátyúkban felgyűlt a sáros lé. A szürke ég, csupasz fák, az üres szántók sem teszik vonzóbbá a tájat, sem a megsárgult gaz az út szélén. Baranya Nyugati részén járunk, Szigetvártól jó 20 kilométerre.

false

 

Fotó: A képeket Ruprech Judit készítette

Maga a település már egy kicsit vidámabb képet mutat: a polgármesteri hivatalnál nagyban dolgoznak a munkások: szigetelik az épületet. „Harmincmillió forintot nyertünk rá pályázaton, a szükséges önrészt saját forrásból álljuk – mutat rá Almáskeresztúr polgármestere, Veriga Lajos. – Ráfért már nagyon az intézményre a felújítás, ezelőtt évtizedekig nem volt pénz rá.”

Mint kiderül, az épület korábban általános iskola volt, több tucat család gyermekei jártak oda. Akkoriban ugyanis még ötszázan laktak a településen, ma már csak 84-en.

A régi élet képei a 76 éves Vecsanin Márkné szavaitól kelnek életre. „Hatéves korom óta itt élek, ez egy sváb falu volt. Nagyon összetartók voltak akkoriban az emberek. Amikor például eljött az aratás ideje, három-négy család összeállt, és együtt takarították be a gabonát. Mindenkinek volt földje, tehene, baromfija. A falu egyébként két részből áll, ide tartozott Elekmajor is. Én még ott jártam iskolába. Ott laktak a gazdagok és a cselédeik is, sok volt a gyerek. Jó volt” – idézi fel az emlékeket. „Mikor romlott el? Amikor jött a lakosságcsere, a németek elköltöztek innen, a szegényebbek pedig megkapták a házaikat a faluban. A téeszesítéskor a földeket elvették, mi pedig egyre kevesebben lettünk. Az iskolákat bezárták, a tanítók is elköltöztek, bár egy ideig még visszajártak, amíg volt hova. Végül a rendszerváltás zárta a sort.”

false

„Ma tizenhárom gyermek lakik Almáskeresztúron, de nyáron születik majd egy baba, kisfiú lesz” – mondja leplezetlen örömmel a hangjában a falu első embere.

Mivel a községben főként idősek laknak, valóban nagy szó ez. A településen egyébként az iskola mellett óvoda és bölcsőde sincs, a gyerekeket iskolabusz viszi a szomszédos településre, meg a falubusz. „Nálunk jó a helyzet, napi hét buszjárat van, az utolsó 17 óra körül indul Szigetvárról, és fél hatkor ér ide – magyarázza Veriga Lajos. – A fiatalok azért mindig megoldják valahogy, ha például szórakozni akarnak menni. Mozsgó, ahol sok rendezvény van, csak 4-5 kilométer, akár gyalog és biciklivel is megtehető a táv. Persze, akinek van, az autóval jár.”

A távolságokat azonban néha még így nehéz legyőzni – mindenféle értelemben. Nincs például vezetékes internet a faluban, ezért a hivatal ügyeit gyakran a szomszéd településről kell intézni. Két-három családnak van mobil internete, de az sem valami hatékony, akárcsak a térerő. „Többnyire a szekrény tetején tartom a mobiljaimat, ha az irodában vagyok – magyarázza a polgármester. – Ott egy kicsit erősebb a jel. Tervezett már ide átjátszó tornyot az egyik szolgáltató, de sajnos a 30 méter magas szerkezet nem lett volna elég, ezért most új terveket készítenek egy nagyobbra.”

Svájcból emigráltak: ide

A község egyébként megérdemelné ezt a „jutalmat”, hiszen a településnek nincs adóssága, de nem is volt, igyekeznek mindig figyelni a kiadásokra. „Építettünk napelemet az önkormányzati épület tetejére, de a buszmegállóra is, reméljük, sikerül megtakarítást elérnünk – meséli a polgármester – Jelenleg hét közmunkásunk van, de márciustól ez a szám 10-12-re is nőhet. Ők gondozzák az önkormányzat saját veteményesét, emellett karbantartási munkákat végeznek. Egy-két fő kivételével mindenki a közmunkás-minimálbért (nettó 54 ezer forint) keresi. Néhány család gazdálkodik: szarvasmarhát tenyésztenek, kecskét tartanak, sőt, egy vendégházunk is van. Mindenki a maga módján próbál boldogulni.”

A legjobb példa az utóbbira Lamine Kaba és felesége, Simone, akik egyenesen Svájcból költöztek Magyarországra, a nagyapai házba. „Anyukám magyar, apukám afrikai származású. Németországban tanult, amikor átugrott a Balatonra nyaralni, ott találkoztak. A szerelemből házasság lett, majd megszülettem én is, sokáig Münchenben éltünk. Aztán szakács lettem Svájcban, ahol megismerkedtem a feleségemmel. Stabil egzisztenciát hagytunk hátra, amikor Magyarországra költöztünk, de úgy éreztük, nem teljes az életünk. Itt megtaláltunk mindent. Jártunk sokkal szebb helyeken, sokkal gazdagabb településeken, de itt szabadon élhetünk, kevés kompromisszum mellett. Nemrég jártam Guineában, ahonnan származom. Gyönyörű hely, és az afrikaiaknak megvan az, ami nekünk nincs: idejük. Mi próbáljuk ezt itt megszerezni, és a saját életünket élni saját időbeosztással” – magyarázza Lamine.

false

 

„Aki szegénynek születik”

A párnak kezdetben csak négy kecskéje volt, ma már több tucat. A vállalkozásukkal tejet, sajtot adnak el, turizmussal is foglalkoznak. Árad belőlük az életerő, a dinamizmus. Pont az ellentétei a falunak, ahol az utcákat a csend üli meg. Zajt csak a falugondnok kelt, amikor felbukkan a falubusszal: ebédet visz a házakhoz. „Próbálunk gondoskodni a szegényebb családokról és azokról, akik egyedül élnek – mondja a polgármester. – Tűzifa, étkeztetés, zöldségosztás, kétkezi munka, kondi-, számítógépes terem, karácsonyi csomagok, ünnepségek, kéthetente orvos, mi ezt tudjuk adni az itt élőknek. Mindent megteszünk, amit lehet, de sok a rászoruló, és mintha egyre több lenne. Pedig a politika ide még nem is férkőzik be.”

false

Valóban, egyetlen „társadalmi célú” kék plakátot sem látni sehol. Igaz, semmilyen más reklámot se. Kocsma vagy más szolgáltatás nincs, a kisbolt is csak napi két órát tart nyitva. Az ablakában azonban már ott az áprilisi választásokról szóló tájékoztató. „Megtanultam, hogy aki szegénynek születik, az szegényen is hal meg – mereng el a község harmadik legidősebb embere, Vecsaninné. – De szerencsére én megnyertem a lottó ötöst: a családomat.”

Nincs vezetékes gáz

Egyetlen autóval találkozunk, amíg végighajtunk a Kisvaszarig vezető úton. Kelet-Baranyában járunk már, Komlótól kicsit északra.

Lassan bontakozik ki a ködből, ahogy elhalad mellettünk, majd el is nyeli újra. A fákról olvadó hó potyog a töredezett útra. Aztán egyszer csak ott áll előttünk a település, egy felújított épülettel. Azt gondoljuk, hogy a polgármesteri hivatal, de valójában az óvoda.

„Rengeteg kisgyerekünk van, szükség van az intézményre – magyarázza a Kisvaszar polgármestere, Kovács Mónika. – Iskolába már egy közeli, nagyobb községbe járnak a gyerekek, de az sem ritka, hogy egészen Dombóvárig elviszik őket a szülők.”

Már persze azok, akiknek van autójuk. A tömegközlekedést ugyanis jobbára itt a falubusz jelenti, meg az a néhány járat, ami naponta „beugrik” a községbe. Az utolsó 17-18 óra között hagyja el a falut. Ez persze a munkába járást sem könnyíti meg. „Dolgoznak néhányan a környező településeken, de a 367 fős lakosság jelentős része közfoglalkoztatott. Tavaly 90 közmunkásunk volt, idén már csak 45-50. Viszont nyertünk egy pályázaton 179 millió forintot, amiből képzéseket indíthatunk: festőnek, kőművesnek és konyhai kisegítőnek tanulhatnak majd a résztvevők. Hogy ez hány főt érint majd? A terveink szerint kilencvenet” – így a polgármester.

A tanfolyamok mellett további tervekről is szó esik. Egy beadott, de még el nem bírált pályázat során szociális bérlakásokat építenének, hetet. A házakban – ahogyan egy 2006-os program során – most is a rászorulók költözhetnének be, igaz, ezúttal bérleti díjért. Azok, akik szegregáltan élnek, és akiket a többi lakhatási kedvezmény, például a csok, nem érinti. „A 2006-os programban voltak, akik sárba vájt kunyhóból költöztek át igazi családi házba. Ők a mai napig nagyon vigyáznak rá, azok a legjobban karbantartott házak – mutat rá a falugondnok, Tkálecz István. – Sajnos, itt nagyon kevés a munkalehetőség, és a bérek is alacsonyak, kevesen tudják felújítani a házaikat.”

false

De nemcsak ez a gond. A falu vezetése úgy látja, a lakosság nem érzi magáénak a közmunkaprogramot. Vannak, akik nagyon szépen dolgoznak, mások viszont a betakarítás előtt ellopják, majd eladják a terményt. „Nálunk valamiért nem működik úgy ez a zöldségtermesztés, mint máshol. Pedig régen itt mindenki dolgozott, rend volt, gazdálkodtak az emberek, még olyan is akadt, aki szőlőt termesztett. A faluban működött a körjegyzőség, volt iskola, saját focipálya, felvonulás, bálok… Később a bánya adott sokaknak munkát, meg az erdészet. Talán a rendszerváltás óta tart a folyamatos romlás, amióta ezek nincsenek” – tűnődik el a polgármester.

A községben ma már nemcsak a jól fizető munka, de a szolgáltatás is kevés: nincs vezetékes gáz, szennyvízhálózat, havonta egyszer jár az orvos – vagy a falubusz viszi a betegeket minden csütörtökön Vásárosdombóra, a rendelőbe. Amikor azonban elbeszélgetünk a helyiekkel, hamar kiderül, hogy nem ez a legnagyobb problémájuk.

Nincs busz, nem jutunk el sehová

A kultúrházban egy tucat falubeli ül, szőnyeget szőnek. Többségük nő, de akad egy férfi is. Kérdőn néznek ránk, amikor belépünk.

false

„Hogy milyen az élet itt? Nehéz – mondják egyszerre, amikor bemutatkozunk. – Nincs munka, csak a közmunka. De még ezt is el akarják venni tőlünk. A 25 év alattiak például már nem dolgozhatnak közmunkában, ez nagyon rossz” – mondják.

Egy anyuka arról panaszkodik, hogy a lánya még nincs 25, így „közfogit” sem kaphat, pedig valamiből el kellene tartania a két gyermekét. Egy másik bolti eladóként végzett, mégsem tud elhelyezkedni. A harmadiknak a lánya érettségizett, szakmája is van, mégis egyetlen reménye a közmunka. „Nincs busz, nem jutunk el sehova – mutat rá az okokra egyikük. A többiek helyeselnek. „Három–ötezer forintot kér egy fuvaros, hogy elvigyen minket Vásárosdombóra vagy Komlóra. Pedig mindegyik csak pár kilométer. Ezt nem tudjuk kifizetni. Az 54 ezer forintból, amit kapunk? Semmire sem elég. Folyton tartozásunk van, mert nem tudjuk fizetni a számlákat. Amikor megjön a pénz, másnap már nincs belőle semmi, mert vissza kell fizetni a tartozást. Aztán persze kezdődik minden elölről. Ha lenne busz Komlóra, minden megváltozna! Ott sokkal több a munka, és tovább is lehet utazni Pécsre. Nem kéne nekünk semmi más, csak néhány járat a városba” – hangsúlyozzák.

Messzebb is mennének, de igazából sehova sem kellenek. Ők legalább is így érzik, mert ezt tapasztalták.

„Jelentkeztem már több ilyen állásajánlatra, ahol vállalják az utaztatást – meséli egyikük. – Minden jó is volt egy ideig, amíg kapták utánunk a támogatást. Ahogy lejárt a három hónap, megszabadultak tőlünk. Átverés az egész, nem éri meg elmenni. Itt viszont tényleg szinte csak a közmunka marad. Persze, még az is jobb, mint a semmi.”

„De még ez a tanfolyam se lenne, ha a tanárnő nem vállal el minket – szól közbe egy középkorú nő, miközben a földön ülve vágja le a csomókat a kész szőnyegről. – Mert mondták neki, hogy ne jöjjön ide, mert itt csak cigányok vannak, velünk nem érdemes foglalkozni. De ő eljött. Nem tudom, mi lesz velünk, ha vége a tanfolyamnak.”

„Talán jelezhetnék a problémát a térség országgyűlési képviselője felé” – próbálkozunk, de csak legyintenek.

„Nekünk mindegy, ki van hatalmon, velünk úgysem foglalkozik senki.”

„Dehogynem! – jön a válasz a sarokból. – Akik most vannak, azt mondják, a közmunka mellett nincs időnk lopni. Ilyet mondanak ránk! De közben azt akarják, hogy már ez a munka se legyen. Másra meg nincs lehetőségünk. Azt akarják, hogy haljunk éhen!”

„Nem tudom, hogyan élnek a családok, nem szoktam kérdezni – mondja később a kisboltos, amikor betérünk hozzá, hogy a kisvaszariak vásárlási szokásairól kérdezzük. – Felírni már nem lehet nálunk semmit, legfeljebb előre fizetni a kenyeret. Néhányan szokták, de kevesen. Van, aki csak kéthetente jön egy kenyérért, pedig gyerekeik is vannak. Hogy mit esznek addig, azt nem tudom. Talán sütnek otthon punyát. Nem tudom, nem szoktam kérdezni.”

Figyelmébe ajánljuk