Alig talál a magyar gazda idénymunkást a közmunka miatt

„Soha nem kerestem annyit, mint odakinn, Nyugaton” – mondja egy Bács-Kiskun megyei asszony arra a kérdésre, mit tapasztalt idénymunkásként Nyugat-Európában. Németországban, mint mondja, előfordult, hogy naponta 50 eurót keresett két évvel ezelőtt akkor, amikor itthon még alig adtak 5-600 forintot óránként, vagyis (az akkori euró–forint-árfolyamon számolva) a négyszeresét annak, amit itthon keresett volna.

„Mivel szállást is adtak és napi egyszeri könnyű étkezést, hatalmasat spóroltam: majd’ háromszázezret hazahoztam hó végén! Nem hajtottak minket, de nagyon emberszámba se néztek. Mondjuk, egyszer voltam itthon is napszámban, azon kívül, hogy itt nem volt honvágyam, a bánásmód itt se volt nagyon más: éreztették, hogy csak egy gép vagyok, akiből minél többet kell kipréselni. Az unokatestvérem viszont hol Ausztriába, hol Olaszországba ment az erdélyi rokonaival, ők sokszor még jobban kerestek: almát, spárgát, körtét szedtek. Sátorban, konténerben, lakókocsiban húzták meg magukat, napi kilenc meg tizenkét óráztak” – meséli a negyvenes évei végén járó asszony, aki egyébként egy megszűnő könnyűipari vállalat bezárása után vált tartós munkanélkülivé.

Ideges gazdák

Az asszony példája nem egyedi. Az a magyar munkavállaló, aki két kezével akar az agráriumban dolgozni, és ezzel jó pénzt is akar keresni, előbb-utóbb Nyugatra megy. Írországba almát szedni vagy Németországba, Ausztriába idénymunkára menni – jó ideje ezek a legnépszerűbb lehetőségek. És mint példánkból is láttuk, külföldön könnyen több ezer forintos órabérhez lehet jutni, ahogy az is jellemző, hogy szállást és kosztot is adnak e mellé.

Mindez egyvalakinek mégis nagyon fáj: a magyar mezőgazdaságnak, amely így épp a kétkezi munkásainak a legjobb rétegét vesztette el, és évek óta küszködik a hiánnyal. Amíg ugyanis a szántóföldi növénytermesztésben – például búza-, kukorica- vagy napraforgótáblán – a műveleti folyamatokat mind precízebb gépek végzik, addig a zöldség- és gyümölcságazatban mindmáig jelentős a kézi munkával végzett feladatok aránya. Mind a hajtatás, a különféle növényápolási fázisok, és főként a betakarítás, a szüret követel dolgos – sőt, mindinkább ügyes, a terménnyel, a szerszámokkal körültekintéssel bánó – kezeket. Ráadásul az idénymunkásokat nemcsak a külföld szívta el a magyar földekről, hanem újabban a közmunka is. „Egy gyümölcsös, egy szabadföldi zöldségtermesztő gazdaság sokkal inkább igényli a kézi munkát, mint egy szántóföldi kultúra. Csakhogy régóta, de főleg a közmunkaprogramok bevezetése óta egyre nehezebb megbízható, hadra fogható napszámost találni” – panaszolta nemrég az Agrárágazat című mezőgazdasági szaklap hasábjain Süli Zoltán. A zsanai zöldségtermesztő gazda egyetért azzal, hogy a munkanélküliek hadra fogható tömegei ne (csak) segélyből éljenek, hanem munkáért kapott jövedelemből, de úgy tapasztalja: a közmunkaprogram bevezetése óta Romániából kell munkaerőt hozni. „Akár napi majd’ 5 ezer forintot is megkereshetne valaki, ha közmunkában nem a városok-falvak főtereit söprögetnék unottan, hanem lelkiismeretesen szednék a répát, a gyümölcsöt. Itt van munka bőven” – érvel a zsanai kertész.

„A gazdákat nem az zavarja, hogy a közmunkások megalázó bérért órákig két csikket söprögetnek jobbra-balra a község főterén, hanem az, hogy közben Romániából kell hozni munkaerőt a szüretre, a betakarításra. Ma mindenki rosszul jár” – összegez a magyarnarancs.hu-nak egy alföldi gazdálkodó. Ma Magyarországon ugyanis egyszerre van jelen a munkaerő-felesleg és az égető munkaerőhiány az agráriumban – utóbbi különösen a nagy kézimunka-igényű ágazatokban, ami immár a szféra gazdasági növekedési lehetőségeit akadályozza. A szakmabeliek szerint a megoldás a közmunkaprogramok és a mezőgazdasági igények összehangolása volna.

Megint jobbágyság jön?

Ez azonban csak elvileg ilyen egyszerű. Egy korábban egy alföldi kisvárosban másfél éven át közmunkaprogramban alkalmazott forrásunk azt mondja: „Ha elmentem volna napszámba, ott egy-két hónapig százhúsz-százhatvanezerért a belem is kidolgoztam volna. A közmunkáról meg mindenki tudja, hogy lehet beszélni a munkafelügyelővel, le lehet lépni pár órával hamarabb, és menni fusizni. Én kocsit és raktárakat takarítottam privátban, de azt egész évben, másfél évig, és így megvolt néha kétszázhúszezrem is. De tudom, hogy sokan a közmunkában tényleg megelégednek azzal a rongyos havi hatvan-hetvennel. Kapják még hozzá a fűtési, lakhatási, mittudomén milyen támogatásokat, és azzal elvannak, nincs igényük többre, ezt is csak azért csinálják, mert ha nem mennek, oda az egész segély.”

Képünk illusztráció

Emellett még más problémák is felmerülnek. Kérdés ugyanis, hogy a közmunkásokat milyen bérért alkalmaznák az idénymunkában, és az, hogy kötelezhető lenne-e egy közmunkás, hogy elmenjen valakinek a földjére dolgozni, vagy sem. Ha pedig nemet mond, akkor akár elbocsátható lenne a közmunkás állásából? Mert ha igen, akkor tulajdonképpen egy gazdasági társaság abból húzhatna magánérdekű hasznot, hogy az állam kötelezi valamire a közmunkásokat – ez pedig nem szabadpiaci logika, inkább visszalépés a jobbágyvilág felé.

A gazdák ugyanakkor más miatt is elégedetlenek. Egyikük szerint „ki kell mondani, hogy a munkanélküliek, közmunkaprogramokba bevont emberek úgy fele nem alkalmas arra, hogy érdemben foglalkoztassák őket. Sokuk fizikailag nem képes a szüreti-betakarítási munkákra, mások, tudjuk jól, mentálisan alkalmatlanok. Sokan isznak, nem tartják be a munkaidőt, sokukra nem lehet rábízni egy-egy érzékenyebb termény leszedését, akár egy egyszerűbb gép üzemeltetését” – mondja a legnagyobb hazai szakszövetség, a FruitVeB Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet alelnöke is. Csizmadia György szerint azonban nemcsak a rendszert kellene továbbfejleszteni, hanem a munkamorált is. Ő maga is gazda: több tízhektáros gyümölcsültetvényt művel, így közvetlen közelről szembesül a jelenséggel. Szerinte a mezőgazdasági munka időszakos, szezonális, illetve a közmunkaprogram egész éven át tartó, folyamatos jellege közötti ellentét az általános probléma. „Az ültetvényeken 90-120 napig van nagyon sok munka, utána még egy nagyobb gazdaság sem tud eltartani többtucatnyi betanított, fizikai munkást. Egyfajta megoldás az lenne, ha az önkormányzati és a mezőgazdasági szféra rotálva adna munkát az állástalanoknak. Másik megoldás lehet, ami ma még nem lehetséges, de jogalkotással megoldható: hogy a közfoglalkoztató önkormányzatok is bérbe adnak munkaerőt, és ezt a bérmunkaerőt a különféle ágazatok a legégetőbb időszakokban tudnák alkalmazni” – érvel Csizmadia György.

Külföldről pótoljuk?

Raskó György agrárközgazdász, korábbi FM-államtitkár egyetért azzal, hogy a közmunkaprogramoknak elszívó hatásuk van az agrármunkaerőre. Szerinte mégis lehet, de mind nehezebb megbízható, teherbíró alkalmazottakat találni a szezonális vagy folyamatos termesztési-betakarítási feladatokhoz. Ugyanakkor úgy véli: miután az állami közfoglalkoztatás elsősorban a más munkára szellemi-fizikai okokból már kevéssé képes polgároknak nyújt lehetőséget, ezért a mezőgazdaságba előbb-utóbb muszáj lesz más forrásból munkaerőt szerezni. „A megoldás az lenne-lesz, ha a magyar állam könnyít a munkavállalás jogi szabályozásán. Lehetővé kell tenni, hogy például kárpátaljai, erdélyi, vajdasági vagy más munkaerő hozzájáruljon a fejlődni képes magyar mezőgazdasági termeléshez. Tetszik, nem tetszik, tény, hogy a magyar átlaggal szemben ők nagyon motiváltak, hiszen a kinti havi vagy éves jövedelmük sokszorosát kereshetik meg nálunk pár hét-hónap alatt” – érvel Raskó, aki maga is jelentős nagyságú területeken gazdálkodik, éppen kézimunka-igényes ágazatokban.

A szakembernek meggyőződése az, hogyha ezt a kérdést nem sikerül rendezni, az a hazai agrárium fejlődésének gátjává válhat. „Például egy egész évben gondozandó cukorrépaföld gazdája, egy dohány-, fűszerpaprika- vagy paradicsomtermesztő gazdaság addig nem mer belevágni jelentősebb innovációba, amíg nem látja biztosítottnak azt az egyszerű tényt, hogy egyáltalán lesz, aki hozzáértő vagy szorgalmas módon leszedi, betakarítja a terményt. Ott tartunk, ahol a nyugat-európai országok a magyar munkaerővel: amit egy német vagy osztrák már nem végez el, azt olcsón vállalja a magyar, és mindenkinek megéri. Lehet, hogy ezek a külföldi munkavállalók visznek ki pénzt az országból, de nagyobb az a haszon, amit a munkájuk révén nyer a nemzetgazdaság, mint amennyibe a foglalkoztatásuk kerül” – mondta a szakember, akinek becslése szerint a külföldön dolgozó több százezer magyarnak jelentős hányada a kinti agráriumból szerez jövedelmet. Raskó évek óta egy 40-50 fős napszámos brigádot foglalkoztat. „Itt háromszor annyit kereshetnek, mint közmunkával, akár napi 6-7000 forintot is, és a saját maguk választotta munkafelügyelőjük ügyel rá, hogy ezért megbízható legyen a teljesítményük. Szóval, lehet találni munkaerőt, de sajnos már valóban nem ez a morál a jellemző.”