Szívszorító Magyarország-élmény – Elkísértük egy napjára a baranyai mozgóboltost

„Tizenkét éve járom a falvakat, viszek nekik mindent, amit csak tudok” – meséli P., aki kéri, ne írjuk le nevét a riportban. Elöl ülünk egymás mellett, én kérdezek, ő vezet. „Régebben alkalmazottaink is voltak, kilenc főnek adtunk munkát, de most már csak a családnak tudunk. Minden másnap megyünk, visszük a pékárut, a zöldséget, a háztartási cikkeket. Most hónap vége van, nem tudom, mennyi vevőnk lesz. Talán megállónként négy-öt. Meglátjuk.”

Uzsorás a boltos?

A baranyai család tíz települést lát el áruval, köztük több olyat, ahol már tíz-tizenkét éve bezárt az utolsó bolt. Ezeken az észak-baranyai sásdi kistérségben lévő apró településeken nincs posta, bankfiók, de még kocsma sem. A legkisebb településen 27-en laknak, a legnagyobban 850-en.

Fotó: A szerző felvételei

Több kilométernyi hepehupás, gödrös út után meg is érkezünk az első olyan megállóhoz, ahol már az úton állva várják az autót. Főként idősek, szinte mind nők. Papucsban, gumicsizmában, régi csíkos műanyag szatyrokkal, kosarakkal. Miközben sorban állnak, megkérdem tőlük, milyen munkalehetőség van errefelé.

„Itt? Közmunka!” – vágja rá egy középkorú nő. „Ma épp nincs mit csinálni, tegnap a melegedőben voltunk, használt ruhákat válogattunk, vágtuk le róluk a cipzárt, a gombokat. Szoktunk kukoricát is morzsolni. Nyáron zöldséget termesztünk, de akkora mindig a gaz, hogy alig találjuk meg közte a répát. Idén valamit újítani akar a polgármester: szőlőt szeretne meg rózsát. Azt mondja, rózsaolajat fogunk csinálni. Én nem tudom, mi az, de ha ő mondja…”

Az asszony még hozzáteszi, hogy van még egy lakatosműhely is a faluban, ott több a bér, mint a közmunkában, a férje is ott dolgozik. Rákérdezek, hogy a munkaadó szokott-e olyat csinálni, hogy kevesebb fizetésre jelenti be őket, és a bér egy részét készpénzben adja. Kicsit meglepődik, aztán nevetve válaszol: „Persze, hogy szokott!” – és közben úgy hangsúlyoz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Bár ebben a községben működik egy élelmiszerüzlet, sokan elkerülik. Azt mondják, magasak az árak, és felíratni sem lehet semmit. Pontosabban lehet, de nem érdemes: a boltos ugyanis az eredeti ár többszörösét kéri vissza. „Uzsorának tűnik, de nem biztos, hogy az” – magyarázza a mozgóboltos, amikor továbbindulunk. „Ha odajönnek hozzád, és azt mondják, adok egy gázpalackot, csak adjon két kenyeret, nem igazán tudsz mit tenni. Tudod, hogy nincs pénzük, viszont ott a két kisgyerek. Mindenkinek nem adhatsz hitelre, mert akkor csődbe mész, de azt is nehéz elrendezni magadban, hogy nem segítesz. Előfordult, hogy én is felírtam egy-két dolgot a régi, jól ismert vevőimnek. Ilyenkor viszont, ha nem látják, hogy pénzt adnak ki érte, hajlamosak több mindent venni. Következő hónapban persze már nem emlékeznek pontosan, mit és mennyit vásároltak, és úgy érzik, többet kell kifizetniük. Nem kizárt, hogy a kisboltban is ez történik néha.”

Házak pár százezerért

A következő községben mindössze 27-en laknak. Ennek ellenére itt találkozunk az első fiatallal: egy anyukával, aki óvodás kislányával jön a kocsihoz. Elmondja, hogy Pécsről költöztek ide, ebbe a zsákfaluba, ahol csak néhány ház van – és ebből is jó pár üresen áll. Miért jöttek ide? – kérdem. „Hát nem jó itt?” – kérdez erre vissza. Csend van, nyugalom, és saját házuk lehet, a férje pedig be tud járni autóval Pécsre. Persze, ha nem lenne kocsijuk, sokkal bonyolultabb lenne az élet, a busz ugyanis csak ritkán jár, naponta négyszer, és este már nincs is járat. És miért épp ezt a falut választották? „Beleszerettünk. Hát nem jó itt?” – kérdi újra. „Nem, nem jó” – szólal meg hirtelen a kislány. „Menjünk vissza Pécsre, nem jó itt!” – mondja, miközben egyik kezében egy régi babát szorongat, a másikkal pedig anyukája kabátujjába kapaszkodik – azt rángatja, ahogy beszél.

„Ezeken a településeken pár százezer forintért is lehet házat venni, de a legjobb állapotúakért is 2-3 milliót kérnek. Persze, hiába. Ki fogja megvenni?” – teszi fel a kissé költői kérdést P., miközben a kátyúk között lavíroz a kocsival. „Az idősek, akik a házakban laknak, meghalnak, a fiatalok nem akarnak odaköltözni. Eladni viszont nem tudják, így gyakran ott marad az épület üresen, amíg össze nem dől.”

Fontos találkozóhely is

Dél lesz, mire a következő faluba érünk. Középkorú nők várják, hogy felléphessenek a mozgóboltra, közben beszélgetnek. Ingyenes tanfolyamra járnak, számítógép-kezelést tanultak. Másnap vizsga, de kissé tartanak a megmérettetéstől. „Mire jó az, hogy a mondat elejét zöldre, a közepét sárgára, a végét meg pirosra kell színezni egy mondatban? Én ezt nem értem” – mondja egyikük. A mellette álló csak legyint, majd megjegyzi, a múltkor feltűnt neki, hogy négy órát írattak velük alá, holott az óra csak háromórás volt. Közben odaér a postás, kiosztja a számlákat meg a kormányzati prospektust.

„Magyarország erősödik” – olvassa fel hangosan egy fiatalabb nő. „Még jó, hogy leírták, most már mi is tudjuk. Eddig nem vettük észre” – morog magában, miközben a szatyrába süllyeszti a színes lapokat. Közben valaki megkérdezi, hallottak-e róla, hogy az ismerősük (szintén falubeli) leforrázta a lábát, mentő vitte el. Nem hallották. „Pedig a szomszéd házban lakom!” – mondja egyikük. „Mindig mondják, hogy vigyázzunk egymásra, de hát hogy vigyázzunk? Nem is látjuk, nem is halljuk, mit csinál a másik. Mindenki egyedül él, csak akkor találkozunk, ha jövünk a mozgóbolthoz vásárolni. Csak ilyenkor beszélgetünk.”

A kocsma és a kultúrház is

Újabb falu, újabb megálló. Egy bajszos férfi üres vödröt cipel magával, ahogy elhalad a vásárlásra várók mellett. Odaszól egy falubelinek, aki dohányzik. „Te, add már oda azt a cigit. Nem tudtam bemenni biciklivel a városba ebben az esőben. Egész nap rá sem tudtam gyújtani.”

A másik átadja a cigit, már csak két egy-két slukkra elég. Amíg elér a forrásig, elég lesz. A helyiek ugyanis a forrásból viszik a vizet inni, nem szeretik a „klóros csapit”. Meg hát sok házban nincs is most víz, mert elfagytak az órák, a vezetékek. „Hallottam, hogy nyolcezer forintból cserélik” – mondja egy középkorú nő a másiknak. „Hol hallottad ezt? Nem nyolcból, 28-ból!” – javítja ki amaz. Úgyhogy nem is hívnak szerelőt, mert nem tudják kifizetni – az ötvenezer forintos közmunkabérből?

„Láttam a faliújságon, hogy hirdetnek állást Veszprémben, Szegeden. Nem jelentkeznek oda?” – kérdem. „Dehogynem. A férjemet fel is vették, jó is lett volna a fizetés” – válaszol egy vékony, fiatal anyuka. „Csak aztán kiderült, hogy három hónap után már nem biztosítanak szállást, neki kell albérletet keresnie. Arra meg nem volt elég a pénz. De menne ő máshova is, csak nem tud. Alig van busz, szombaton például kettő, vasárnap csak egy: vagy nem ér be a munkahelyére, vagy nem jut haza.”

Ahogy ezt kimondja, épp megáll a távolsági járat a túloldalon. Teljesen üres. „Ilyenkor hónap végén mindig ez van. Minek menjünk a városba? Ha megjön a fizetés, akkor majd tele lesz a busz!” – magyarázza.

„Nyáron, ha jövök, én vagyok a kocsma, a kultúrház” – jegyzi meg P., miután magunk mögött hagytuk az utolsó házat is. „Az emberek feljönnek a kocsira, megveszik a dekás üveget, a kannás bort, majd leülnek kint a padra, és isznak. Közben beszélgetnek, nevetnek, a gyerekek kapnak csokit, nyalókát. Addig vannak a téren, amíg el nem megyek. Akkor mindenki hazaindul, a szórakozásnak vége. Mert nekik nincs más lehetőségük kikapcsolódni. Itt élnek bezárva, nekik minden nap, amikor jövök, egy esemény.”

Vásárlói szokások

Közben lassítunk, megállunk egy háznál. A kapun lóg egy szatyor – ebbe kerül most a kenyér. A ház lakója egy idős néni, havonta fizet előre, kijön majd érte, amikor tud. Addig ott marad, nem viszi el senki. A lopás, betörés amúgy is ritka errefelé.

A gyerekek többsége viszont elköltözött, vagy már külföldön dolgozik. „Egyszer egy hetven-hetvenöt év körüli férfi azt mondta nekem, mondjam meg, ő minek örüljön” – emlékszik vissza a mozgóboltos. „A fiai külföldön élnek, alig látja őket. Ha valamit csinálni akar otthon, fizetnie kell érte valakinek, mert ő már nem bírja. Egyedül vannak a falu végén, senki nem látogatja őket. Mitől legyen boldog?”

A romos házfalakra ráfröccsen az olvadt, koszos hólé, ahogy elhajtunk mellettük. Esteledik, de még maradt egy község. Amíg odaérünk, tovább faggatózom. Változtak valamit a vásárlási szokások az elmúlt 12 évben? Hiszen, ha valaki, ő biztosan látja ezt. „Igen, változtak: az emberek tudatosabbak lettek. Az árak tették tudatossá őket. Sok gyümölcsöt vesznek, mert rájöttek, hogy a gyógyszer drágább, és nem tudják megfizetni. Ma már kevesen jönnek bevásárlólistával. Régen megvették, ami kellett, meg még amit megláttak a kocsin. Most úgy lépnek fel az autóra, hogy ez meg ez kéne, de csak ezer-, kétezer forintjuk van. Ha elértük, szóljak. A márkás holmik szinte teljesen kiestek, mindenből jó az olcsóbb, a névtelen. Talán egy-két kivétel akad, például az öblítő. Hó végén sokan már nem jönnek vásárolni, mert nincs miből.”

Elvitték a lovat

Sötét lesz, mire elérjük az utolsó megállót. A falu közepén fut egy patak, ami most megduzzadt az eső, az olvadó hó miatt. A híd alatt épphogy elfolyik a sáros víz. Egy vásárló – magas, vékony férfi bajusszal, szakállal – a korlátra könyököl és nézi a sodrást. A szomszédasszony rászól. „Mi van, te már nem is borotválkozol?” Jön a magyarázat: „Beteg voltam, örülök, hogy fel tudtam kelni… Különben is, élni sincs kedvem, nem ám borotválkozni! Meg minek? Az erdőbe? Ott úgysem látja senki.”

Csend áll be, csak a víz zúgása hallatszik. Hirtelen megszólal a férfi: „Elment a remény.” A szomszéd nő rábámul, és óvatosan visszakérdez: „Akkor most egyedül vagy otthon?” „Nem, nem az asszony!” – csóválja a fejét a szakállas. „A Remény! A ló! Öreg volt már, elvitték nyugdíjasotthonba. Pedig jó kis kanca volt.”

Lassan az utolsó vevő is elhagyja a kocsit, jöhet a számolás. A péksütemények majdnem teljesen elfogytak, kifliből maradt egy rekesszel. Az almás polc kiürült, mandarin is alig van. Kelleni fog gomba, paprika, káposzta. Holnap kitakarítják a kocsit, feltöltik a készletet, és kezdődhet minden elölről.

Ha esik, ha fagy, menni kell, hiszen várják az autót.

Kényszerpályán mozognak

A mozgóboltosokat sokan támadják, elsősorban az érintett falvakban működő üzletek, mondván: elviszik a vásárlókat! Előfordul az is, hogy egy-egy településről megpróbálják kitiltani őket. Erre azonban nincs mód, igaz, ha a jegyző megtagadja a közterület-használati engedély kiadását, akkor a boltos elvileg nem árusíthat. A közterület használatáért általában díjat kell fizetni, de ahol egyébként nem megoldott az ellátás, ott akár el is tekinthetnek ettől az önkormányzatok. A mozgóboltoknak működési engedéllyel, illetve élelmiszer-árusítás esetén ÁNTSZ szakhatósági hozzájárulással is rendelkezniük el. Emellett nekik is kötelező az online kassza használata.

P. is, ahogy sokan mások, részben kényszerből lett boltosból mozgóboltos, „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” alapon. A kocsin a padlótól a tetőig érnek a polcok, az árukészletet (a szappantól a rágóig) nagykereskedésekben veszik, a friss pékárut – mindig aznap hajnalban – a helyi pékségekben. Amikor még jól ment az üzlet, hetente kétszer-háromszor hoztak friss zöldséget Szegedről, de erre ma már nincs szükség. Egy faluban több megálló is lehet, attól függően, mekkora a település, hol van rá igény, vagy hogy hogyan alakult ki az évek során. A mozgóboltnak állandó menetrendje van, kisebb csúszásokkal ugyanakkor érkezik minden alkalommal az adott községbe. Érkezését a riasztó bekapcsolásával jelzi a boltos. Naponta körülbelül száz kilométert tesz meg a mozgóbolt egy nagyjából 30-40 kilométeres körzetben. A falvak közti úthálózat ugyanis jobbára csillag alakú, a települések csak légvonalban vannak egymáshoz közel. Télen alig van fűtés, nyáron pedig hűtés a kocsiban – annak érdekében, hogy az akkumulátor kibírja estig. Az autó egész évben, minden másnap megy ugyanazokra a településekre, a köztes napokon van a takarítás, a polcok feltöltése. Az adókkal, a közterület-használati díjjal, a benzinköltséggel, az autó folyamatos szervizelésével, az árukészlet folyamatos frissítésével és a járulékos veszteséggel együtt jelenleg egy, maximum két főt tud eltartani a mozgóbolt.

Arról, hogy az országban hány mozgóbolt működhet, nincs nyilvántartás. Az Országos Kereskedelmi Szövetségnél kérdésünkre elmondták, ők is általában a KSH és más állami intézmények hivatalos adataiból dolgoznak, arról azonban nincs tudomásuk, hogy a mozgóboltok számáról lenne összesített statisztika.