Mielőtt bárki azt hinné, hogy a mínuszok lefagyasztották az agysejtjeimet, gyorsan leszögezem: nem, nem tébolyodtam meg. Nem gondolom, hogy a Hahota (és a benne fellelhető anyagok, különös tekintettel a Humor-morzsákra vagy a Derű-tablettákra) szépirodalmi magasságokba emelkedne. Azt viszont állítom, hogy a Hahota már-már művészet: ha innen szemléljük, a kemp maga.

Túlzások nélkül kijelenthetem, hogy sajátos csoportot alkotnak azok, akik a Hahotán nőttek fel. Komolyan górcső alá vettem a problémát, nem vicceltem. (Persze a legfőbb vizsgálati alanyom én magam, és egypár barátom voltunk, de így is messzemenő következtetéseket lehetett levonni.) Akinek a Hahotán cizellálódott a humora, az – ha nem is éppen kifinomultabban, de – mindenképpen másképp nevet.

Sosem felejtem el a gyerekkori vonatutakat, az álmos délutánokat. Mindig megkaptam az aktuális számot (már remegve vártam), és elmerültem a humor tengerében. Világéletemben szabálykövető, rendes ember voltam, talán innen az egész. Ha nekem valamire azt mondták, hogy az vicces, én azt elfogadtam tényként: nem kérdőjeleztem meg hát, hogy amit ezekben a kis füzetekben találok, az bizony nagyon-nagyon fergeteges. És szögezzük le gyorsan: ma is ezt gondolom. Annak ellenére, hogy gyakran egyedül maradok a véleményemmel, ismerőseim nem hajlandók velem hahotázni. Aki a Hahotán nőtt fel, az megtanulna: a humor határai rugalmasak, bármeddig tágíthatók, a vicc felfedezhető abban is, amiben nincs. („Félelmetes a humorod, már-már nem is humor” – ezt nemrég olvastam, elfelejtettem hol, de passzol.) Nézzük például az alábbi rajzocskát, amin tegnap alaposan összevesztünk L.-lel.

Szerinte ezt gáz kimásolni, ezen rajtam kívül senki nem nevet. (Mondanom sem kell, én fél napot pusztultam rajta, ebben a kis rajzban ott a humor esszenciája. Ezek a művek mindig a címmel együtt teljesednek ki, és kapják meg teljes pompájukat!) Meg hogy úgy általában is: vegyem már észre, hogy az én vicceim, amit állandóan hintek a neten és társaságban, egyáltalán nem nevettetnek meg senkit, csak azon nevetnek, hogy nekem van merszem előadni egy ilyen baromságot. De kérdezem én: hát nem viccesek az alábbiak? (A két ABSZOLÚT favoritom jön, amit a világ legjobb vicceinek vélek.)

Társaságban kérdezi Feri Zsoltit: – Te, miért nem nevettél a Kovács viccén?
Mire Zsolti: – Utálom Kovácsot. Majd otthon röhögök!
Vagy:
János panaszkodik a vendégének: – Nagyon szeretek itt lakni, csak egy a baj. A szomszédból esténként már vagy tizenöt éve őrült gyerekzsivaj hallatszik.
A vendég szeme elkerekedik: – Szent ég, ennyi gyerekük születik mindig?
Mire János: – Á, nem, magnófelvétel!

És tudnék még idézni. De inkább álljon itt az, amiben szerintem teljes pompájában kikristályosodik  a Hahota-humor esszenciája, a Többszőr sorozat:

Tegnapelőtt egy irodalmi beszélgetésen a moderátor felvetette nekem, hogy szerinte azért érdekesek a szövegeim, mert a legszimplább megjegyzés mögött is egyfajta fájó komikum húzódik meg. Erre azt feleltem, hogy lehet, hogy így van, de ez már nálam ösztönös: összemosódtak a regiszterek, és különben is, azt már régen realizáltam, hogy másoknál nem ott vannak a határok, mint nálam (kijön ez például közösségekben, moziban, de főleg a színházban, ahol én végigkuncogom az egészet, míg mások értetlenül bámulnak és pisszegnek rám). Persze néha tudom, hogy ezek a poénok szinte már rosszak, de ettől még jobban elkap a jókedv, és innentől nincs megállás. Egyébként sajnálom, hogy a régi gyűjteményem elveszett, de sikerült a nagyját, majd az összes számot összevenni aukciós szájtokról, piacokról. Viszont a Hahota 1 megszerezhetetlen. Tudom, hogy kincs, de akinek megvan, jelentkezzen már, bevinném gépbe az egészet – érdekelne, honnan indult az őrület. Hiszen világosan látszik évfolyamról évfolyamra, hogyan lettek az alkotók egyre bátrabbak és önkritikátlanabbak, ami mindig segít a bennünk élő tébolyt kivirágoztatni. A középidőben már odáig jutottak, hogy színdarabok is kerültek a füzetkékbe. Kedvencem a fogorvosos jelenet, amit egyszer még szeretnék színpadra vinni. Abból búcsúzom a kedvenc humor-bonbonommal:

Kérdi az orvos: – Melyik foga fáj? Alsó? Felső?
Mire a beteg: – Nem. Király, ász!

Nos, ez tényleg jó! Kívánok mindenkinek ennyi vidámságot ebben a nagy hidegben, hiszen a nevetés izommozgást generál, ami segít a testhőt megnövelni! (Az alább látható kis képregényt Czapáry Veronika készítette egy felolvasóest után. Csak illusztrálandó, mire képes egy kis hahota…)