Teslár Ákos regényíró legutóbb a kisiskoláskori úszás gyötrelmeit elevenítette fel, az evickélést a medence szélén, a félelmet a többiek előtti beégéstől. Végig ott munkált bennem, hogy amit akkor este csináltunk, nagyon hasonló ehhez. „Mély víz, persze az előadás is, bár a tanítás, más szereplések felkészítenek erre, és én a közönségtől például sose féltem, sőt – mondja Ákos –, korábban lakodalmakban már többször csináltam is olyat, amit stand upnak is lehet nevezni, legutóbb például tárgyakat kellett viccesen elárverezni, amiket a násznép hozott. De ott volt mire reagálni, a régi lemezekre, könyvekre, számítógépkábelekre – itt viszont nagyon egyedül van az ember a színpadon.”
| ||
„A kuplééneklés, a stand up és a tanárság ugyanaz – csak az utóbbinál a közönség nem annyira hálás" – mondja Nényei Pál is, aki az írás nehézségeiről beszélt. (Pált elsősorban színdarabíróként ismerhetjük, Mozgófénykép című legutóbbi darabját tavaly mutatták be a Radnótiban.) Nálam is valahogy kialakult egyfajta szereplési rutin, de míg íróként, ha elakad a szavam, mindig elővehetek egy verset vagy egy prózarészletet, itt tényleg csak – az egyébként nem túl jó – a memóriámra hagyatkozhatok.
Minden szereplés ellenére azért mégiscsak fura az ilyesmi, kicsit idegen, és elég paráztató. Még akkor is, ha egy sorozat részeként próbálkozunk. „A Dumaszínházban mindig is szerettük az underground dolgokat, ahogy undergroundként indult az egész stand up mozgalom is – mondja Litkai Gergely, a produkció »atyja«. – Az új stand up projektünkben itt, a Jurányiban színészek és írók vesznek részt, van már impró előadásunk is, és rendszeresen szervezünk slam poetry esteket, szóval próbálunk mi is új és inspiratív irányokat keresni, együttműködni más művészeti területekkel. Az írói stand up egyébként kiemelkedik abban a tekintetben, hogy a fellépők elsőre talán itt éreztek rá legjobban a műfaj lényegére, és nem egy elefántcsonttoronyba (amely szó minden kulturális témájú cikk mélypontja) húzódtak vissza, elítélve minden stand up produkciót, hanem érdekesebbet, színesebbet, cizelláltabbat nyújtottak.”
„A legnagyobb kihívás íróként az, hogy elszakadsz a fő eszközödtől, a papírtól" – mondja Ákos. – Az írás gyakran a legjobb megfogalmazás megtalálásáról szól, itt viszont hiába írtam meg egy sztorit, nem használhatom a papírt, és szó szerint úgysem tudom az egészet visszaidézni. Szóval ez egy elég nagy nehezítés: »felolvasóest« papír nélkül, fejből. Úgyhogy muszáj a pillanatnyi ihletre is hagyatkozni. Egyébként a legjobban attól féltem, hogy elfelejtem, hogyan kell folytatnom a számot, ami sok apróbb részből épül fel. De a közönség rendes volt, amikor egyszer megtorpantam, bekiabálták, hogy mit hagytam félbe, és igazuk volt, pont ott kellett folytatnom.”
Pál – ahogy én sem – nem írja le a történeteket, csak egy vázat készít. „Az ismétlés úgyis lehetetlen – mondja –, az ismétléshez le kellene írnom, amit mondok – de az borzalmas lenne.” Ráadásul tényleg a közönség is alakít, nem szabad beleveszni hosszú sztorikba, és igen tanulságos megfigyelni, milyen hatással vagyunk a nézőkre, és hogy ez a hatás hogyan irányítja a szöveget. Nekem például volt egy pont, ahol éreztem: egy sztoriba kár volt belevágnom, de nem tudtam már frappánsan zárni. Ilyenkor csak az a megoldás, hogy beismerjük, mellémentünk, és valahogy karikírozzuk magunkat. Szerencsére én ettől sosem féltem – szívesen nevetek magamon is…
A következő előadásunk április 7-én, este héttől lesz a Jurányiban.
