Trópusok, itt, az első szerelem, Bowie

KOmplett

Reggel arra ébredtem, magamhoz mérten rémületesen korán, hogy sírok. Nem zokogás volt ez, csak úgy egyszerűen folytak a könnyeim.

(Itt)

Ez nem nyaralás, nagyon nem. Írni jöttem, és a csöndért, mert az utóbbi időben már tényleg azt éreztem, nem bírom tovább. Persze, otthon is meg lehet tanulni a technikákat, a cseleket az idegbaj ellen, de nekem valahogy nem ment soha. Egyre nehezebben viselem a szociális fóbiámat is, hatalmas feladat számomra minden nap csupán az, hogy például lemenjek a boltba, hogy találkozzam valakivel. Órákig kell edzenem magam minden egyes találkozás előtt, az energiáim jó részét ez viszi el. Félek az utcán, és nem csupán az idegenektől, hanem minden egyéb nem tervezett találkozástól. Csak az segít kicsit, hogy szemüveg nélkül alig látok, hát szemüveg nélkül közlekedem, így pár kellemetlen perctől ez azért megóv. Ezt tudom, nagyon nehéz megérteni, aki nem élte át, nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Sajnos nem véletlenül alakult ez így az életemben, de hogy miért, nem osztom meg, nagyon személyes.

Persze sokat fejlődtem én is az évek alatt. Rengeteg mérgező kapcsolatomat leépítettem, de sajnos még vannak körülöttem olyanok, akikkel nem bírtam el. Túl udvarias, túl simulékony vagyok, nehezen konfrontálódom. Inkább ölöm magam a végtelenségig, mint hogy szóljak azért, ha például azt érzem, sértik a határaimat. Otthon szétvisz a munkám: csöng a telefon, csüngök a neten, témát keresek, utánanézek, írok, teljesen mást, mint amit szeretnék. Gyűlnek csak a melók között felfirkantott, sokszor olvashatatlan vázlatok, nincs olyan pár órám, vagy csak nagyon ritkán, hogy lemerüljek, és verssé, prózává fogalmazzam őket. Vagy ha van, csak éjszaka, nagyon szeretem az éjszakákat, általában hajnalig fenn vagyok, pusztán ezért a nyugalomért, de akkor meg a másnap megy a kukába. És sosem elég az idő.

false

Hát most adtam magamnak. Néha fél napokat csak fekszem a szúnyogháló-baldachin alatt, sétálok a parti sziklák és görgeteg kövek között, nem gondolva semmire. Ha lemegy a tűző nap, a teraszon írok. Ami csak az eszembe jut, nincs kontroll, végre nincs, majd válogatok, tisztázok, rendezek később. Egyedül vagyok, és én nagyon szeretek egyedül lenni. Este tengerzúgásra alszom el, reggel tengerzúgásra kelek. Bent a kötélen kis banánok lógnak (kint nem hagyhatom, mert megzabálják a denevérek és a majmok. Tegnap egy mangót kint hagytam, reggel ott volt a maradék, a mag, apró fogacskákkal körberágva), nincs napirendem, alszom egyet délután is. Este vagy lemegyek a bárhoz, vagy nem. Jó itt fenn is, nézek bele órákon át a sötétbe, egy-egy halászcsónak fénye itatja át a szélben feltámadó hullámokat. Ha lemegyek, nem kell beszélgetni.

Kókuszvizet iszom, és nézem a disznót. Itt van ugyanis évek óta egy kutyaként nevelt, így kutya önképpel rendelkező vaddisznó is. A disznónak nyilvánvalóan nagyobb rajongótábora van, mint nekem. (Nemcsak a nyaralók között, a Facebookon is – külön oldala van.) Nagyon aranyos egyébként, bár mindig kapok egy enyhe szélütést, amikor az esti sétáim alkalmával egy bokorból előröfög.

(Bowie)

Marci lépeget felfelé tegnap a köves úton felém. Meghalt Bowie, indítja a reggelt. A föld másik felén már feljött a Blackstar, itt őrjítő napsütés, a másik oldal. Lemegyünk Francishoz, Bowie-t hallgatunk. A háza előtt az oszlop, rajta a nagyvárosok, és az, mitől hány kilométerre vagyunk. A csillagokat nem jelzi semmi, azok valahol, mindenhol vannak. Tegnap éppen túl közel. Valaki épp kapaszkodik fel, megy, bár állócsillag volt mindig is. Amikor a Blackstart láttam, már tudnom kellett volna. Hogy lezár, búcsúzik, elmondja, amit az életről még elmondani érdemes. (Talán azért is tettem be a Bowie-pólómat, ami amúgy évek óta nem volt rajtam. Valamiért előhalásztam indulás előtt. Ezért.)

false

Reggel arra ébredtem, magamhoz mérten rémületesen korán, hogy sírok. Nem zokogás volt ez, csak úgy egyszerűen folytak a könnyeim. Még éjjel is a Blackstart és a Lazarust néztem, és a Starmant és Sorrow-t. Meg azokat a kedvenceket, amik eszembe jutottak. Nem is tudom, mi ez az érzés. Sosem szoktam így megsiratni előadót. De persze lehet, hogy az van, hogy Bowie-t ismerem.  Nagypapa vitt a moziba, délelőtt volt, nyár, a Fantasztikus labirintus. Amikor belépett a képbe Jareth, a film maga elvesztett engem. Ki ez? Ki ő? A szerelmem! De furcsa arc, milyen szép, sosem láttam még hasonlót. Az alak ott maradt bennem, a szép arc, a vékony test, a befelé hajló fogsor, a színek! A zenéjéért csak később kezdtem el rajongani, főleg a glamcuccokért, és egyre inkább a kései dolgaiért.

Tőle vettem az ötletet az örök változásra. Hogy a művész arca nem egy, az alkotó nyugodtan válthat figurát, karaktert, stílust, hogy meg kell komponálja magát, és aztán nyugodtan pisloghat ki a díszletek mögül: találjatok meg. Ritkán adatik meg – nemcsak egy művésznek, bárkinek –, hogy kereken le tud zárni, pontot tud tenni az élet(mű) végére. Bowie-nak ez megadatott. Biztos vagyok benne, hogy nyugodtan távozott. A munka elvégezve. Talán ezért a könnyek: a hála, a köszönet, a bámulat.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.