Interjú

„’68-ban eltiportunk egy forradalmat”

Horváth Viktor író

  • Kling József
  • 2018. augusztus 21.

Könyv

Kényelmesebb hallgatni az 1968-as magyar részvételről a csehszlovákiai bevonulásban – Horváth Viktor Tankom című regénye azonban megtörte a csendet. Az íróval a csehszlovákiai bevonulás 50. évfordulóján a regény keletkezéstörténetén túl arról is beszélgettünk, vajon mi teremtettük-e magunknak Orbán Viktort.

Kényelmesebb hallgatni az 1968-as magyar részvételről a csehszlovákiai bevonulásban – Horváth Viktor Tankom című regénye azonban megtörte a csendet. Az íróval a csehszlovákiai bevonulás 50. évfordulóján a regény keletkezéstörténetén túl arról is beszélgettünk, vajon mi teremtettük-e magunknak Orbán Viktort.

Magyar Narancs: Nehezen jött össze ez az interjú. Azt mondta, írásban szívesebben válaszolna a kérdésekre. Ennyire bizalmatlan az újságírókkal? Nem elég korrektek?

Horváth Viktor: Voltak rossz élményeim. Nem a korrektség a fő probléma, hanem a stílus és az árnyalatok. De belátom, hogy az interjú az újságíró számára alkotómunka.

MN: A Mecsek oldalában él, nagy itt a nyugalom, csönd. Az íráshoz szükséges a remeteség?

HV: Az utóbbi években hol Budapesten, hol Pécsen élek. Nem kritérium a remeteség. Regényírás közben is jó beszélgetni emberekkel. De önző módon akkor, amikor én akarom. Télen meg tud itt hülyülni az ember. Úgyhogy a Tankomat jórészt könyvtárban írtam. Most csináltam először ilyet.

MN: Van ennek hagyománya a magyar irodalomban, többen írtak kávéházban.

HV: Nekem a kávéház nem működik. Kávét nem iszom, és ott egy helyben kell maradni. A könyvtárban nagyobb a mozgástér, akkor állok föl, amikor akarok.

MN: A könyvtár azt is megkönnyítette, hogy a Tankomhoz szükséges háttéranyagot hamar elérje?

HV: Igen, bár a legfontosabb szakirodalmat ki is kölcsönöztem. De amikor olyan eseményt vagy adatot találtam, ami fontos volt a regény szempontjából, akkor a könyvtárban kikértem a ’68. augusztus valahányadikai Népszabadságot, hogy lássam az esemény tálalását. A nép számára transzformált változatot. Hihetetlen élmény.

MN: Egy az egyben lehetett használni a korabeli újságcikkeket?

HV: Nem, hanem csakis a mi korunk szakirodalmával. A szocia-lizmus kora a kettős beszéd kora volt, kialakult egy kód és dekód szisztéma, vagyis ha nemzetközi vagy belpolitikai szinten történt valami, azt virágnyelven írták meg a lapok. A virágnyelvet valamennyire ismerő olvasó aztán dekódolta, valójában mi történt, mi várható, és mit akarnak ezzel üzenni. Ez ’68-ban is így volt. Ha Kádár leült Drezdában tárgyalni a Varsói Szerződés tagállamainak vezetőivel, erről kiadtak egy közleményt, amelyben minden apró árnyalat, minden kifejezés számított azt illetően, milyen irányba megyünk. Legázoljuk a cseheket, vagy megússzák?

false

 

Fotó: Jáger Viktor

MN: Van saját élménye a ’68-as bevonulással kapcsolatban?

HV: Hatéves voltam, mentünk az utcán, és mondta apukám, hogy a magyar hadsereg a szovjetekkel meg a Varsói Szerződés tagjaival együtt bevonult Cseh­szlovákiába. Örült, és mivel szerettem az apukámat, én is örültem. Később, kamaszkoromban már tudtam, hogy az akkor megszállás volt, és hogy a rendszer hazugságokon alapul.

MN: Volt ebből később konfliktusa az édesapjával, aki hithű kommunista volt?

HV: A lázadás és a konfliktus gyökere mélyebb volt: a családokban átörökítődő önpusztító, önsorsrontó mintázatok, egymás stresszelése, megsemmisítése, rongálása. Ez társadalmi szinten is így működik Magyarországon. Pár hete találkoztam Kun Árpáddal, ő Norvégiában él, író. Elég jól összefoglalta, mi a különbség a norvég és a magyar mentalitás között. Ha nálunk adódik egy probléma, a magyarok elkezdenek védekezni, hárítják a felelősséget, visszatámadnak akkor is, ha csak kérdeztek tőlük valamit. Már a puszta kérdés támadás. Közben a probléma csak áll és csodálkozik, azt hitte, majd vele foglalkoznak, de vele már senki nem törődik, hanem egymást osztják az emberek. Ez így működik a családok és a nagypolitika szintjén is. A norvégok azt mondják: igen, van egy probléma? Oldjuk meg! Nem az a lényeg, hogy ki okozta, és hogy azt az embert hogyan nyomjuk le.

MN: Ezzel azt mondja, hogy ebből a mentalitásból születik a politikánk? Vagyis Orbán Viktort mi teremtettük meg magunknak?

HV: Hát persze. A szó szoros értelmében mi. Mert ha kijön a vízszerelő, és azt mondja, tízezer forint, ha nem kérek számlát, akkor mi azonnal rávágjuk, hogy rendben. Észre sem vesszük, hogy ugyanazt csináljuk, amit a politikusaink, csak a lépték más. Orbán egy olyan magyar család gyermeke, amilyenből még van pár millió.

MN: A Tankom nyelvi ereje a humorában van, ugyanakkor a regény mélyen szomorú is. Kádár akár Orbánnal is behelyettesíthető, és ez azt sugallja, hogy Magyarország az önsorsrontó mintázatok hazája.

HV: Ennél azért optimistább vagyok. 1986–1987-ben még nem hittük volna, hogy a mi életünkben lehet változás. Most inkább bízunk benne, hogy lehet.

MN: De mi változott?

HV: Az atomfenyegetéssel terhelt ’60-as, ’70-es évek hidegháborús miliőjétől szerencsére messzire jutottunk. Nincs vasfüggöny, és minden százszor olyan gyorsan áramlik és könnyebben változik, mint régen.

MN: És Trump?

HV: Trump egy lázadás tünete. Tudattalan lázadás az ellen, hogy az euroatlanti világ a 20. század nagy békéjében elszalasztotta a változtatás lehetőségét: az oktatás, az energetika, a közélet átstrukturálását. A Brexit és a kis kelet-európai diktátorok is ennek a lázadásnak a tünetei. Mondjuk, a lakosság ezzel üzen a pusztító fogyasztói kultúrát és a sokszorosan megbukott pártrendszereket üzemeltető elitnek: hülyeségben tartottatok bennünket, hogy manipulálhassatok? Hát jó, ha lúd, hát legyen kövér. Jöjjön valami eszement baromság, ami elsöpör benneteket, ti langyos népség. Amúgy az Egyesült Államok nem Magyarország. Ott nem egy ember kezében van a kulcs. Ott nem lehet megcsinálni a teljes hata­lom­összpontosítást, mert van még egy meg még egy ember, akinek szintén van kulcsa, és ők nem Trump haverjai. Mi még mindig feudalizmusban élünk. Minden egy kézben van. Mindenki kiskorú a hűbéri rendszerben. Nálunk a köztársasági elnök és a legfőbb ügyész a miniszterelnök lekötelezettje, haverja, spanja, gyerekkori szobatársa, így volt ez a Kádár-korban, a Horthy-korban és így van most is. Amerikában is van korrupció, de nem rendszerszinten. Náluk van polgárság, nálunk nincs. Az a polgár, akinek nincs szüksége apukára. Aki felismeri az érdekeit, és nem gazdát szolgál, hanem maga irányítja a sorsát. Akit nem a félelem vagy az igazodás mozgat, mert nem kell attól rettegnie, hogy elveszíti az állását. Ha elveszti, lesz másik, mert van egy biztos közeg, ami független a politikától, és az állami közeg is ilyen. A középkorban a földesúr megdugta a jobbágya asszonyát, de meg is védte. Ehhez képest a polgár nem kér a védelemből, hanem részt kér a hatalomból.

MN: Végképp nem értem az optimizmusát, hiszen ebben leélni egy életet a változás reménye nélkül elég borzalmas, nem?

HV: Nem úgy élem meg, hogy borzalmas, hanem hogy baromi érdekes. Ezzel olyasmink is van, ami az ideálisnak tűnő országokban élők számára ismeretlen.

MN: Mint például?

HV: Például a kettős beszéd művészeti leképeződése. Tele vagyunk hazugsággal. Hogy a képviselőt a nép választja, és a népnek számol el. Lószart! A vezér engedi, hogy képviselő legyen, és neki kell elszámolni. A törvényt az Országgyűlés hozza. Nem, a törvényt a vezér hozza. Ez így megy egészen odáig, hogy számlával vagy számla nélkül. És ez a nyomor csodálatos gazdagság forrása is. A művészet is hazugság. Olyat mond, ami nincs. Ha azt mondom a kedvesemnek, hogy rózsaszálam, az hazugság. Metaforának hívják. Olyat mondok, ami nem úgy van. A kedvesem nem rózsaszál, hanem ember. Csak éreztetni akarom a romlott közélet poétikai potenciálját.

MN: A Tankom humoros-ironikus hangját átjárja a nosztalgia. Jól érzem?

HV: Ez az úttörő- és a KISZ-mozgalom, a katonaság és a Párt nyelve. De benne van az orosz tankönyvek miliője is, amelyekben este otthon ül a család, és a kisfiú úttörő-egyenruhában vacsorázik. Hazugság az egész, mégis ez a gyerekkorunk. Tudjuk, hogy borzalmas volt, mégis van iránta nosztalgiánk. Nem lehet megtagadni. Egyszerre röhögünk és sírunk.

MN: Vékony jég, hogy a főhős a katonaságnál katonásdit játszik. Nagyon direkt, de mégsem szájbarágós. Van ennek valóságos alapja az életében?

HV: Az egész katonásdinak van, kezdve onnan, hogy apám apja hivatásos katona volt Horthy alatt, harcolt a Szovjetunió ellen. Gyerekkoromban apám minden háborús filmre elvitt a moziba. Bolgár és szovjet partizánfilmeken nőttem fel. Alapélményem A négy páncélos és a kutya meg a Kockázat című sorozat. Közben kaptam a fröccsöntött műanyag katonákat, darabját egy forintért a trafikból. Minél több volt, annál többet követeltem. Az öcsémmel óriási csatákat vívtunk, kifinomult szabályrendszert alakítottunk ki, a sakknak és a célba lövésnek valamiféle szintézisét, ami stratégiai gondolkodást és ügyességet is igényelt. Később a fiaimmal játszottuk ugyanezt. És még nincs vége. Van egy pécsi baráti kör, orvosok, bölcsészek, szóval komolynak látszó férfiak, akik hasonló játékot űznek, igaz, nem fröccsöntött szinten, hanem 18–19. századi figurákkal, nemzetközi szabálykönyvek alapján. Veszélytelenebb, mint a számítógépes stratégiai játék.

MN: Az miért veszélyes?

HV: Függőbetegséggel bajlódok.

MN: Mit tesz ellene?

HV: Voltam terápián, illetve átkapcsolom a regényírásra, ezt az addiktológusok szerváltásnak hívják.

MN: Mennyiben más a regényírás, mint a játék?

HV: A játékban valaki előre megírta a programot, tehát a program használ engem. Tárgy vagyok. Áldozat. A regényírásnál én írom a programot, miközben játszom a programmal, amit éppen írok. Ez teremtés.

MN: Posztmodern aktus, hogy a Tankom főhősével nem lehet azonosulni? Ahogy egyébként senkivel sem a regényben.

HV: Túl hülye a hős, ezért nem lehet azonosulni vele, többen is mondták. Én is érzem, hogy ezt túltoltam. Nem ez volt a terv.

MN: Fikció és konkrét tényanyag hogyan viszonyul egymáshoz a regényben?

HV: A főhős és egy-két közeli haverja kivételével minden figura valóságos. Az események is valóságosak helyszínre, dátumra, szinte órára pontosan. Ez szerintem a történelmiregény-írás sarokköve. Fix fogódzó az olvasónak és a szerzőnek is. Ez a 97 százaléknyi tény elhordja a hátán azt a 3 százalék eszetlenséget, ami a poétikai mozzanat, amitől a regény művészetté válik.

MN: A Kádár-könyveknek már-már hagyománya van a magyar irodalomban. Moldova, Kornis Mihály, Majtényi György, Csaplár Vilmos. A Tankom is illeszkedik ebbe a sorba? Olvasható Kádár-regényként?

HV: Ha valaki történettudományi segédanyagot keres, akkor ne ezt a regényt használja. Hanem azt a szakirodalmat, amiből én is dolgoztam. Amit a Tankom ehhez hozzáad, az nyilván az én szocializmus- és Kádár-képem. Ami nekem gyerekként a rádióból, tévéből lejött. Akkoriban azt gondoltam, Kádár jó ember, meg lehet benne bízni. Igazi, aranyos nagypapa, aki jót akar nekem, és soha nem hazudna. Viszont ha ez az én Kádár-képem, akkor ez talán tipikus: egy egész nemzedéké.

MN: De közben ugyanolyan szörnyeteg volt, mint bármelyik diktátor.

HV: Kábé.

MN: Akármelyik Kádár-regényt olvasom, mindig azt érzem, az író ezerrel dolgozik azon, hogy egy kis pozitívumot odacsempésszen a mérleg másik serpenyőjébe. Miért?

HV: Ebben van valami. Amikor gyerekként azt éltem meg, hogy Kádár jóságos nagypapa, az valóságos érzés volt. Akár akarom, akár nem, ez iránt a valóságos érzés iránt van bennem nosztalgia, és ez beszivárog a szövegbe. Másrészt talán még a rendszer kárvallottjai is elismerik, abban, hogy Magyarország kiérdemelte a legvidámabb barakk kétes címét, Kádárnak nem kis része volt. Valószínűleg politikai őstehetség volt.

MN: Miben nyilvánult ez meg?

HV: Ő tényleg elhitte, hogy jót akar. A széles látókör megnehezíti az utópiákban való hitet. Neki ez nem okozott problémát, hiszen iskolázatlan volt. Benne megvalósult az az orwelli igazság, hogy „a tudatlanság: erő”. Mindehhez társult a sármja, mert az is letagadhatatlan. És a taktikai érzék. Alexander Dubček például atyai barátjának tekintette őt. Kádárnak is fontos volt Dubček, mert neki köszönhetően 1968. január 1-jén szinte észrevétlenül vezethette be az új gazdasági mechanizmust. A csehek is ezt tették, csak sokkal nagyobb zajjal, így aztán ők vitték el a balhét. Kádár ezért védte körömszakadtáig Dubčeket: ő volt a fedezéke. Amíg Brezsnyevék a csehszlovák veszélyre figyeltek, biztonságban voltak a magyar reformok.

MN: Most, a ’68-as csehszlovák bevonulás 50. évfordulóján jóformán a Tankom az egyetlen mű, ami segít feldolgozni a múltat. Hogyhogy máig nincs kibeszélve ez a trauma?

HV: A mai magyar kormányzó hatalom inkább mások hibáztatásában, mint szembenézésben utazik. 1968-ban úgy tiportunk el egy forradalmat, ahogy a mi ’56-unkat tiporták el, és erről kényelmesebb hallgatni, mert ez szégyen. Viszont a kibeszélés véd meg bennünket attól, hogy az ilyesmi megismétlődjön. Szóval, ha egy hatalom számára valami tabutéma, akkor gyanakodhatunk, hogy az a hatalom, akár tudattalanul, hasonló célokra gyúr. Konf­rontációra, ahol csak vesztesek vannak, és lehet folytatni a hárítást, lehet uralkodni a magát áldozatként azonosító népen. Uralkodni csak áldozattá tett né­pen lehet. Soft powerhez pedig jók a soft áldozatok is: megvan a napi sörünk és az esti tévésorozatunk, miközben szomorkodunk Trianon miatt. 1968 ennek keresztbe tesz.

MN: Meg tud élni az írásból?

HV: Növényi szinten. A három gyerekemet nem tudtam úgy támogatni, ahogy szerettem volna. Nem volt munkahelyem 2001 óta, publikációkból, ösztöndíjakból, jogdíjakból élek, időnként egyetemen tanítok vendégtanárként, gyerekverseket és regénybetétverseket fordítok.

MN: Olvassa a kortársait?

HV: Ha kortársat, akkor inkább világirodalmat, ha magyart, akkor inkább a régieket. Ennek nincs köze barátsághoz vagy szakmai együttműködéshez. Nagy teher tud lenni, ha egy írótársunk ír valami jót. Egyrészt irigykedek, másrészt, ha jó, akkor kerülgetni kell. Csaplár Vili Igazságos Kádár Jánosa például ilyen volt.

MN: Van olyan regény a magyar kortárs irodalomban, amit szívesen vállalna?

HV: Spirótól a Fogság, a gyengéivel együtt.

Figyelmébe ajánljuk