A magyar irodalom alkonya? – Körkérdés, 1. rész

  • narancs.hu
  • 2015. március 5.

Könyv

Tamás Gáspár Miklós szerint a Kádár-kor irodalma sokkal erősebb volt, mint a mai világé. Hogy látják ezt más írók, irodalmárok? Elsőként Bán Zoltán András, Kiss Noémi és Radnóti Sándor válaszát közöljük.

Tamás Gáspár Miklós a múlt héten a Hvg.hu Spiró Györggyel készített interjújára válaszul indulatos publicisztikát írt, amely szintén a Hvg.hu-n jelent meg. Ebben a közíró nem csupán Spiró szavaira reagált, hanem azt is írta, hogy „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”.

Ez pontosan rímelt arra, amit Réz Pál, a Holmi főszerkesztője mondott tavaly a Narancsnak adott nagyinterjújában: „Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.”

Kíváncsiak voltunk, mit gondolnak erről napjaink meghatározó írói, irodalmárai. Körkérdésünkben mindenkinek ugyanazt a két kérdést tettük fel:

1. Ön szerint is több jelentős író alkotott a Kádár-rendszerben, mint a rendszerváltás óta?

2. Ön szerint mi volt az 1989–2014 közötti korszak öt legjelentősebb magyar irodalmi teljesítménye? Ha ezek között van olyan, amit egyértelműen a legkimagaslóbbnak tart, akkor kérjük, indokolja meg választását!

Elsőként Bán Zoltán András (író, kritikus), Kiss Noémi (író, kritikus) és Radnóti Sándor (esztéta) válaszait közöljük. (A kérdéseket Spiró Györgynek és Tamás Gáspár Miklósnak is elküldtük. Spiró György nem kívánt részt venni a vitában. TGM válaszát hamarosan közöljük.)

false

Bán Zoltán András

1. Egyértelmű igen. Soroljuk csak fel az ebben az időszakban pályájuk csúcsára ért költőket: Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kálnoky László, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Pilinszky János, Vas István, Weöres Sándor és még sokan mások, akiknek neve most nem jut eszembe. A Kádár-rendszerben adta ki legjobb versesköteteit Várady Szabolcs, Tandori Dezső és részben Petri György is.

A prózában: Bodor Ádám, Déry Tibor, Gion Nándor, Ottlik Géza, Örkény István, Kertész Imre, Mándy Iván, Mészöly Miklós (Film), Szentkuthy Miklós, Vas István memoárja. De a ma leginkább kanonizált írók is ekkor írták legjelentősebb műveiket (vagy azok egy részét). Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, Kertész Imre: Sorstalanság, Kornis Mihály: Végre élsz, Konrád György: A látogató, Krasznahorkai László: Sátántangó,  Nádas Péter: Emlékiratok könyve.

A drámában: Csurka István, Kornis Mihály, Márton László, Örkény István, Spiró György, Weöres Sándor.

2. Csak olyan művek jöhetnek számomra számításba, amelyeket többször is képes voltam elolvasni, és nagyjából biztos vagyok abban, hogy a jövőben is előveszem még őket. Bodor Ádám: Sinistra körzet, Tar Sándor: A mi utcánk. Hát, ez sajna csak kettő... És még egy, bár nem makulátlan, de egészen egyedülállóan érdekes kötet: Kárpáti Péter: Díszelőadás.

false

Kiss Noémi

1. Nem gondolom így. Mindkét kornak megvannak a kis mesterei és a nagy művei. A leköszönő írói és az új, átütő tehetségei. Érzelmi viszonyulásnak és nosztalgiának tudom be Réz Pál vagy TGM provokatív kijelentését, még felmerült bennem a rendszerváltó ellenzék pozícióvesztése mint ok, aminek egyik természetes következménye lehet e sima és hirtelen vágyakozás a Kádár-korba, aztán a mai irodalom egyszerű fumigálása. Ehhez megértéssel is viszonyulok, de én éppen az ellenkezőjét éltem meg. Számomra – ha visszagondolok olvasmányélményeimre – a kilencvenes évek és a mai magyar irodalom a jelentősebb.

Ugyanakkor a különbségek mellett érdekes volna megfigyelni a két korszak hasonló attitűdjeit. A nyolcvanas években és a kilencvenes években is megvoltak-megvannak az írószerep ellentmondásai. TGM mintha a kitüntetett írószerep mesterséges fenntartása ellen próbálna dühösen tiltakozni. Réz Pál viszont egy eltűnt, elitista szemlélet fölött őrködik – egyik sem jelent számomra meggyőző gondolatokat. Mert egy olyan korszakhoz nyúlnak vissza, ahol az irodalomnak betonozott kiváltságosai voltak – köztük is voltak érdekes írók, de igazán jó nyilván nem a támogatott irodalom volt. Ma a médiadominancia korszaka újabb és újabb lehetőségeket kínál az íróknak, hogy ismertek legyenek, és az olvasóknak is, hogy elérjenek könyveket. Sok a marginális pozíció. Ugyanakkor számos új, sikeres írószerep bukkan fel. Miközben intenzíven kísért a múlt – és kiváltságos klubok itt is, ott is akadnak. TGM vagy Réz Pál érzelmi érvelésében talán csak az a közös, hogy mindketten értetlenül nézik a mai magyar irodalom képződményeit, nincsenek egyedül, én is néha így vagyok vele. De egy percig sem gondolom, hogy a nyolcvanas évek jobb volt (Emlékiratok könyve), mint a kilencvenes (Sinistra körzet, Harmonia Caelestis). Tulajdonképpen már maga a kérdés is irritáló, hiszen egy diktatúrának önmagáért nem szerencsés művészeti jelentőséget tulajdonítani. Egy ilyen gettósítás hogy volna felelős a jó irodalomért?

2.

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Györe Balázs: Halottak apja

Kovács András Ferenc: Kompletórium

Térey János: Paulus

Rakovszky Zsuzsa: Hangok

false

Radnóti Sándor

Az ilyen kérdéseknek – megvallom – nem sok értelmét látom, s ezért kivontam magam a Narancs kritikusi pontozásából és hasonlókból. Most sem válaszolok rá.

De két dolgot talán fölhasználhat, ha akar.

1. Tamás Gáspár Miklós barátom megjelenés előtt elküldte nekem ezt az írását, s erre e-mailben a következőt válaszoltam:

Mit mondjak erre, Gazsikám? Hogy Spiró Gyuri okossága – amely azért valóban okosság – alá van aknázva végtelen mennyiségű összeesküvés-elmélettel és longue durée-elemekkel, amelyek determinisztikus színezetük okából bénítólag hatnak a mi rövid tartamú vágyainkra és tetteinkre, s továbbá mindez meg van spékelve egy merőben ellentétes romantikával (a „lengyelek") – nos, ez „a pompás és elragadóan idegesítő” Ikszekből éppúgy kiolvasható, mint mai interjújából...

Te viszont szokás szerint pompás vagy és elragadóan idegesítő, aki hosszú tartamú kultúrkritikádat (XVII. század, XXI. század) aggálytalanul alkalmazod a magyar irodalom jámbor törekvéseire, ami legalábbis tapintatlan, amikor halott van a házban. A halott a Holmi, amely a neki megadatott 25 életévében 25-30 remekművet azért publikált... [Mások mellett] tapintatlan Esterházyval is, akinek szintén elküldöd ezt az írást a lesújtó globális ítélettel a nem létező „nagy irodalomról”, miközben tizenkét év után (a Javított kiadás óta) tavaly újabb remekművel állt elő.

2. A Holmi utolsó számában (2015/12.) a szerkesztők elbúcsúznak az olvasótól. Én is. A vonatkozó részt pedig idemásolom:

A polémia nemcsak a kritika mibenlétére terjedt ki, hanem a mai magyar irodalom megítélésére is. Ezt háttérbe szorította főszerkesztőnk példaszerű munkája hétről hétre, s az az engem mindig megható lelkesedés, amellyel egy-egy beérkezett szép verset, jó novellát üdvözölt, de mégis volt valami alapvető különbség a kortárs magyar irodalom globális megítélésében, amely Závada Pált és engem – talán a félnemzedéknyi korkülönbség okából is – elválasztott Réz Páltól és korábban Domokos Mátyástól. Ők a régi nagyok aranykori bűvöletében, s az ezüstkor reprezentánsainak személyes, baráti ismeretében bronzkornak látták a jelenkori szcénát; én bizonyos időszakokra és bizonyos teljesítményekre tekintettel – okkal, vagy ok nélkül, elválik majd – ennél magasabb polcra helyeztem.

Folytatása következik!

Figyelmébe ajánljuk