Könyvmelléklet

A magyar narancs valódi titka

Borvendég Zsuzsanna–Palasik Mária: Vadhajtások – A sztálini természetátalakítási terv Magyarországon 1948–1956

Könyv

Szinte már a legendák homályába vész, hogy egykoron nálunk is termesztettek gyapotot, gumipitypangot és bizony (nem is csupán a Tanú című film poénjaként) intenzíven kísérleteztek a citrusfélék magyarországi meghonosításával.

Két történész most nekilátott, hogy felgöngyölítse a honi sztálinista természetátalakítás voluntarizmustól, hübrisztől és jó nagy adag hülyeségtől vezérelt sztoriját: remekül illusztrált, igencsak olvasmányos könyvük lapjain megelevenedik a korszak (a negyvenes évek vége és persze a legendás ötvenes évek) romantikusnak korántsem nevezhető, félelemtől átitatott hangulata. Egy ilyen munka mit sem érne valódi hősök nélkül: nos, a könyv ebből a szempontból is hálás olvasmány, hiszen röpke portrék révén sorra megismerkedhetünk a kor nagyszerű tudósaival, önjelölt növénynemesítőivel és az új szovjet módszerek átültetésének délibábokat hajszoló élharcosaival. Az ültetés e témában szó szerint értendő: alighanem addig, s azóta sem próbáltak annyi táj- és klímaidegen, egzotikus haszonnövényt a magyar talajba plántálni, mint akkoriban.

Az ország, a társadalom szovjetizálásának, a sztálini módszerek átvételének menetrendje nagyjából ismert – de mint ez a kötet is tanúsítja, számos fontos, jellemző s hatásában máig is élő momentum még feldolgozásra, tudatosításra vár. Például kevésbé ismert, milyen dühvel próbálták szétverni a hagyományos, „nyugatias” tudomány műhelyeit, az annak otthont adó intézményrendszert a hatalom újsütetű, e tekintetben elszabadult hajóágyúként viselkedő birtokosai. A Vadhajtások egyik beszédes sztorija szerint a Moszkvába látogató Gerő Ernőt végül éppen szovjet mentorai beszélik le arról, hogy végképp felszámolja a Magyar Tudományos Akadémiát: elvégre a bolsevizált kelet-európai országokban mindenhol a helyi akadémia a tudományos élet legfontosabb ernyőszervezete. De nemcsak absztrakt tanácsok érkeztek onnan, hanem a szovjet zóna legnagyobb éceszgéberei és (ál)tudományos sztárjai, közöttük az a Trofim Gyenyiszovics Liszenko, akinek neve mára egybeforrott a modern örökléstan agresszív elutasításával és egy ideológiai célokat szolgáló kvázigenetikai elmélet kidolgozásával, melyet egykor megkérdőjelezni sem volt ajánlatos. A néhai szovjet agronómusnak a micsurini növénynemesítési praxisból lepárolt gondolatai remekül támasztották alá a természet meghódítását és leigázását célul kitűző sztálini rezsim elgondolásait: szerinte egy élőlény, így egy termesztendő növény nem holmi gének meg kromoszómák révén örökíti át tulajdonságait, hanem egész szervezete révén! Így azután a szerzett tulajdonságok, az adaptáció által módosult jellegzetességek gyorsan és zökkenőmentesen átörökíthetők az utódokra is, kiiktatva a természetes szelekció kötelező (ámde szocialista körülmények között feleslegesnek nyilvánított) köreit. És eme tételek gyakorlatba ültetése korántsem pusztán holmi ideológiai öntetszelgést szolgált volna, hanem a gyakorlatban is fellépő hiányok enyhítését! A proletariátusnak vattára, gumira, betevő rizsre és reggeli teájába való citromra volt szüksége, és nem csupán a fokozódó nemzetközi helyzetben amúgy is bizonytalan, kétséges gyarmatáru-forrásokból, de az autarkiás logikának engedelmeskedve saját termésből.

A Borvendég–Palasik-duó könyvéből meggyőzően derül ki: ha a vélt ideológiai szükséglet és a tapintható hiány összekapcsolódik, akkor már semmi sem elég drága: elég csak a hosszú éveken át folytatott, a lakosság nem kis részének bevonásával lebonyolított magyar gyapottermesztésre gondolni. Ma már elképzelni is nehéz, hogy a hasznos termőterület mekkora hányadát áldozták fel a központilag, tervhivatalilag levezényelt, tudományosan képzetlen, wannabe liszenkóisták által instruált termelési gyakorlatok során. Ráadásul a gyapotot valamiért éppen a hagyományos paprikatermesztés központjaiban kellett termeszteni, az így kieszközölt paprikahiány felelősei pedig természetesen a szabotőrök lettek, akik hamar Recsken, de legalábbis a Hortobágyon találhatták magukat.

S ha már szóba került: éppen a manapság már szigorúan védett pusztán, az amúgy szintén e vadregényes korban kialakított alföldi csatornarendszer szállította víz segítségével indulhatott meg a rizstermelés. E gabonaféle honi termesztése amúgy eredendően nem ördögtől való: jellemző, hogy ma is zajlik többfelé, főleg az Alföldön (ahogy a Hortobágyon pedig ma is zajlik a rizstermesztéssel tönkretett gyeptársulások és láprétek rehabilitációja). A könyv egyik legizgalmasabb fejezetében pont azzal kell szembesülnünk: mi maradt a néhai kísérletekből. Egyrészről kissé tébolyult liszenkóistáinknak köszönhetjük napjaink egyik legagresszívebben terjedő inváziós faját, a valaha ígéretes rostnövényként kezelt selyemkórót. De itt maradtak velünk a szintén szovjet mintára telepített erdők, erdősávok és fasorok (még ha nem is mindig a legnagyobb természetességű faállománnyal), mutatva, hogy még a legelvetemültebb praxisnak is lehetnek nem szándékolt, de hasznos mellékkövetkezményei. Talán még sikerrel is járhat, aki Zalában keresne kivadult teacserjét, Tihanyban vagy a Mecsek déli lejtőjén csenevész citrusfákat, azonban a kenáf, a rámi, a selyemmályva vagy a mexikói jukka termesztésének nyomait alighanem már csak ez a kiváló kötet rejti.

Napvilág, 2015, 226 oldal, 3500 Ft

Figyelmébe ajánljuk