Poeta.doc

A mulandóság visszavonulása

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vannak instant remekművek, mint a Nemzeti dal, vagy Petritől a Hogy elérjek a napsütötte sávig, amelyek szinte eleve klasszikusnak születnek, míg mások lassabban érik utol magukat. Karinthytól életében például nem az Előszó („Nem mondhatom el senkinek”) volt antológiadarab, hanem egy tizenkét soros, kamaszkori verse, a Martinovics. A Ha negyven­éves elmúltál kezdetű kis versről Borbély Szilárd húsz éve még egy alig ismert műveket bemutató sorozatba írt esszét, de azóta Kosztolányi rímtelen, kopárabb hangja felértékelődött, és ma ezt a darabot is a jelentősek között tartják számon. (Sokatmondó, ahogy a költő ebben az „életközépi válságról” szóló versében a kedvenc jelzőjéről is lemond: „Még bús se vagy.”) Ilyen későn odaérő típusú remekmű Weöres Sándor Bolerója is.

Imreh András: Hommage

 

Nem múlik el ameddig itt vagyok tudom nem múlik el

már messze jársz de hallom hangodat az égi rádión

üvegharang alatt kereng a hangod és nem múlik el

csak elrepül de visszaszáll akár a költöző madár

belülről körbeszáll az égi sajtharangfedőn

de visszavárja régi fészke ó a régi fészket

már más madár üli még néhány év a kis hajókabin-

szerű lakás eloldva ring a város tengerén

majd minden eltünik a tengerészkalap a nádredőny

a négy zöld tengervízgolyó a tüsszögő cicák

s a szárítókötél mint ősmadárnyi hangszalag zenél

az égi rádión talán már nincs is égi rádió

csak két fülem csavart csigák az ázott csillagok között

az éter tengerén és bennük ott dörög a régi hullám

mely átcsapott felettük és csak hab maradt meg bugyborék

s már nincs sehol de hangja néha feldörög s nem múlik el.

 

Imreh András Hommage című versét először épp huszonöt éve hallottam az ELTE bölcsészkarán, ahol Lator László hétfő esténként tartott egy speciális kollégiumnak nevezett kurzust, amely műfordítási szeminárium címen volt ugyan meghirdetve, de több mint húsz­éves fennállása során mégis mindvégig költőgenerációkat felnevelő irodalmi iskolaként működött.

A felolvasott vers mindenkinek nagyon tetszett. Latornak csak egy kérdése volt: miért Hommage a címe? „Hát, a Bolero miatt” – felelte egyszerre három jelenlévő. – Van Weöresnek az a verse: »Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk«.”

Hacsak nem rejtőzik valahol egy-két titokban nála is jobb memóriájú, megszállott magyartanár – ami egyébként ép ésszel szinte elképzelhetetlen –, hazánkban Lator László tudja fejből a legtöbb verset. A Bolero mégis csak lassan ugrott be, érezni is lehetett a pillanatnyi zavart, hogy aztán rögtön a tanári büszkeség kifejezése váltsa fel: jó, jó, van egy vers, ami még neki sem jut rögtön az eszébe – de hát itt van három tanítványa, akiknek igen!

A következő héten be is hozta Weöres Ének a határtalanról című, 1980-ban megjelent kötetét, amely a benne közölt vershez hasonlóan nem tartozott a legismertebbek közé.

A Bolerót előbb hallottam a tévében, mint hogy egyáltalán olvastam volna: a költő maga adta elő, dunántúli hangzóival, csipogó kismadárhangján szinte énekelve, a vers haláltáncszerűségével éles ellentétben álló idilli vízparton, olvasás közben enyhén ringatózva. Az alig egyperces felvétel fenn van a YouTube-on is, de ott sajnos hiányzik az utolsó néhány másodperc, amikor az öreg költő leengedi a könyvet tartó kezét, és gyámoltalanul körülnéz.

Hamar kiderült, hogy először Imreh András sem olvasta a verset, hanem ő is hallotta, szintén Weöres előadásában: nyilván erre utal az Hommage-ban a „hallom hangodat az égi rádión”. A „kis hajókabinszerű lakás”, a „tengerészkalap” és „a négy zöld tengervízgolyó” aztán eltávolodik az ihlető forrástól: az olvasó ezeket már nem tudja a – különben is megnevezetlen – címzetthez kötni, és persze a vers költőjének életintimitásait sem ismeri fel, legfeljebb sejti bennük. Az egyébként is nagyon a fülhöz szóló vers tehát (az „ng” hangkapcsolat – hang, harang, ring, tenger – összesen tizenkétszer fordul elő benne) eloldódik a realitástól, és az emlékezés, a képzelet, az elfolyó idő chagallos, Salvador Dalí-s tartományaiba olvad bele.

Annál érdekesebb, hogy ezeknek a vers terében úszva lebegő tárgyaknak, a tengerészkalapnak, a nádredőnynek, a szárítókötélnek meg a többi kelléknek a Boleróban is megvan az előzményük: ott, „a csillagok mögött, a puszta körfalán” vonulóban lát valaki „hullott almát a kertben” vagy „egy bölcsőt”, „ajtó mellett, piros ernyő alatt”. Jót tesz ez a mikrorealizmus a verseknek, amelyek különben épp a legnagyobb, tátongó távlatok felé vannak nyitva.

Az Hommage dacból született, egy 25 éves fiatalember írta válaszul a 70 felé közeledő költő „mind elmegyünk” érzésére, épp a költészet erejétől megérintve: „míg itt vagyok, nem múlik el”. A hosszú sorok jambusai úgy ringatnak, hogy nem kell, sőt, olykor értelmesen nem is lehet megállni a sorvégeken: ha valaki bírná szusszal, a vers egyetlen nagy legatóban is elmondható volna, mégsem a mulandóság kérlelhetetlensége, hanem a folyamatos tagadása szól belőle.

De van ebben valami csalás. Mert ha annak rendje és módja szerint a végén vissza is tér az, hogy „nem múlik el”, közben azért megtudjuk, hogy „a régi fészket már más madár üli”, sőt „majd minden eltünik”, és már talán „égi rádió” sincs. A mulandóság cáfolata tulajdonképpen nem más, mint éppen magának az elmúlásnak az örök volta, az, hogy az éppen csak egy pillanatra hullámba rendeződő, utána habbá és bugyborékká széteső víznek is csak az emléke dübörgi – de ez ott és akkor, egy másik Weöres-vers címével szólva, egy „örök pillanat”-ra, épp elég –: „nem múlik el”.

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...