BALATON melléklet - Interjú

„A tavak szadista szuggesztiója”

Bartók Imre író

Könyv

Egy apokaliptikus regénytrilógiával és egy kísérleti memoárral a háta mögött vágott neki az Ultrabalatonnak. Az íróval – és amatőr hosszútávfutóval – a terra incognita eléréséről, a kielégíthetetlen vágyról és a gyerekkor szörnyetegeiről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Fél évig készültél az Ultrabalatonra, végül 130 kilométert futottál le a 221-ből. Én nem futok, az interjúra készülve azért kipróbáltam: inkább szenvedést okozott, mint örömöt. Kell azon dolgoznod, hogy a kiszállásod ne kudarcként csapódjon le benned?

Bartók Imre: Sérülés miatt álltam meg, ezt nem érzem kudarcnak, de persze csalódott voltam. Keszthelyen eltöltöttem húsz percet azzal, hogy magamba roskadva végiggondoltam az egész napot és a pillanatnyi helyzetemet. A dombokkal és a hőséggel még megküzdöttem, de estére lilára dagadt a bokám, felállni, járni nem tudtam. Úgy éreztem, jól versenyeztem, az állóképességgel nem volt baj, de az ízületek fellázadtak. Előtte beteg voltam, talán maradt valami gyulladás a szervezetemben, nem tudom. Legalább magát a futást még a végén is élveztem. Sokan úgy gondolják, hogy a futás monoton, belefeledkezel, meditálsz. Ez persze részben igaz, de tudatosnak is kell lenned, folyamatosan monitorozod magad, figyelsz a lépéseidre, a tempóra, vagy arra, hogy mindig eleget igyál. Volt flow-élmény, de közben már egy kisregény összeállt bennem arról, ami a 15 óra alatt addig történt. Ha még 20 kilométer van hátra, bemegyek négykézláb, de sajnos 90 volt, az orvos azt mondta, döntsem el, egy hónapig vagy egy évig nem akarok ezután futni.

MN: Azt mondtad egy interjúban, vannak, akik azért futnak, hogy megértsék, miért futnak.

BI: Ezt én is idéztem egy ultrafutó-legendától, Gilles Pallaruelótól, aki az eddigi összes Ultrabalatont lefutotta. Nekem ez a verseny nem jelentett megvilágosodást vagy találkozást a Földanyával, nem ez motivált, amikor elindultam. Egyszerűen az eddigi futásaimat szerettem volna egy napra más dimenzióban is megélni.

MN: Milyen kapcsolatot látsz a hosszútávfutás és a regényírás között?

BI: Nehéz megmondani. A kulcs­szó talán a lépték. A tervezés, hónapok-évek munkájának tudatos adagolása. Olyan nagystruktúrák elképzelése és megvalósítása, amik kis mozzanatokból állnak össze. A szavak lépések, a mondatok kilométerek, a szakaszok fejezetek. Ezeket mind meg kell tervezni. A futás során általában vizualizálom azt, ami előttem van, elképzelem az előttem álló távot. Ez hasonlít a regényíráshoz. Persze akár írsz, akár futsz, hamar elérheted a terra incognitát. Haladsz előre, ami elképesztő szabadságélményt ad, miközben folyamatosan a korlátaidba is ütközöl. Egyetlen lépés, egyetlen szó sincs ingyen, mindegyikkel a határaidat feszegeted. És ami közben szabad választás, utólag szükségszerűnek látszik. Ha kész a szöveg, tudod, hogy ilyennek kellett lennie. Ha futsz egyet, akárhogy sikerült, érezni fogod, hogy minden mozdulat előre adott volt. Mint a régi videojátékokban, ahol a semmiben lebegő kis téglákra kell ugrálni, különben lezuhansz. A futás is ilyen, csak éppen nem látod a lépések mellett a szakadékot.

MN: Az olvasók is szeretik, ha fut az író, nem? Murakami külön könyvet írt a futásáról, ahogy Nádas Péter is előszeretettel beszél róla.

BI: Két mítosz létezik, az egyik szerint az író cigizik és piál, a másik szerint testedzéssel kell karbantartania magát, hogy dolgozni tudjon. Az világos, hogy az írásnak nem feltétele a futás. Mivel azonban az írásnak is jócskán vannak fiziológiai aspektusai, alighanem fejleszthető a mozgás által, de itt csak olyan közhelyekre hivatkozhatok, mint hogy a futással az ember „kiszellőzteti a fejét”, ami a kreatív munkában is segíthet. Azonkívül a futás antidepresszánsként hat, ami előnyös, mert egy bizonyos mértékű depressziótól lefelé az ember munkaképtelen. Az íráshoz egy elviselhető középértéken érdemes vegetálni, ennek stabil fenntartásában segíthet a mozgás.

MN: De aki azért fut, hogy megértse, miért fut, az soha nem ér oda. Amikor megértem, hogy miért futottam el egy pontig, addigra már továbbfutottam. Magam elől futok el. Nem az fut, aki szembenézett azzal, hogy sosem értheti meg, miért fut? Azért rugózok ezen, mert ezt az írásra is vonatkoztathatom, főleg a könyveid ismeretében.

BI: Igen, sosem érsz oda, illetve sosem oda érsz el, ahova akartál. A felvetésed a preszókratikus mozgásparadoxonokra és persze Hérakleitosz mondására is emlékeztet a folyóról. Vagy ennek a modern kori, paranoid variánsára Otto Weiningertől: „Az utazás erkölcstelen, mert a tér által akarja megsemmisíteni a teret.” Ha most a térképre nézek, és felidézem, hogy annak a tónak az egyik végéből a másikig jutottam, akkor ezt valóban úgy képzelem el, hogy a tér megsemmisült. Ugyanez nincs meg akkor, ha lekocogok a Deák térig vagy a Margit-szigeten körözök. Csak a nagyobb távok adják meg azt az élményt, hogy megeszed a teret. Vagy meghajlítod. Engem egyébként nem episztemológiai szempontok vezérelnek, nem akarok találkozni sem önmagammal, sem mással, egyszerűen szeretek futni. Az a cél, hogy élvezd. Ha nem leled benne örömöd, miért csinálod?

MN: Kétszer ugyanabba a folyóba nem, ám kétszer ugyanabba a tóba – a Balatonba – bele lehet lépni. De ez a „szeretek futni, mert élvezem”, ez beugratósnak tűnik. Idézek tőled: „Mindannyian megoldást keresünk egy olyan problémára, amelyre nincs megoldás. Ez pedig a létezés teljes és visszavonhatatlan értelmetlensége. Az identitás, az énkép, a világhoz való viszony csak konstrukció, vagyis minden végtelenül bizonytalan.”

BI: Talán a késő kapitalizmus logikájából következik, talán antropológiai állandó, de minden vágyteljesítés során azzal szembesülünk, hogy nem az igazi, nem elég. Megkívánom a sajtburgert, bemegyek a Mekibe, megeszek négyet, de a végére vagy kéne még egy utolsó, vagy megundorodom az egésztől. Vagy mindkettő. Nem tudom az evés iránti igényei­met evéssel kielégíteni, rajonganak értem, mégis több elismerésre vágyom, a hatalom hatalomvágyat szül és így tovább. Talán a futás az egyetlen, amiben ki tudom elégíteni az adott dolog iránti igényeimet.

MN: A futás és az írás?

BI: Az írás is, igen, bár az írás problematikusabb, mert az még inkább befejezhetetlen, mint a futás. Talán, ha már a Balatonról beszélünk, ide kívánkozik Szentkuthy gondolata a Praeből a tavakról: „Minden nyíltság lehet egy fokkal nyíltabb: ez a csöndes kerti tavak szadista szuggesztiója.” Sokat járt ez a fejemben, amikor oldalra pillantottam a Balatonra. A futás is egy sajátos nyíltság, amit mindig lehet fokozni. Sőt, csak fokozni lehet. Jó dolog futni fél órát, de nem jobb mindjárt egy egész napig megállás nélkül haladni?

MN: Krisztusi korban vagy, több mint tíz könyvet írtál. Ha most visszatekintesz, látsz valamilyen ívet? Középpontot? Egy tavat, ami körül végig köröztél? Első ránézésre nehéz megtalálni a közös mozzanatot Celan lírájában, a biohorrorban, a rakétavetővel hadonászó Karl Marxban, a kísérletinevelődés-regényedben?

BI: Bizonyára vannak tematikus csomópontok. Elképzelhető, hogy egy könyv csupán egyetlen gondolatot fejez ki, mint Schopenhauer szerint A világ mint akarat és képzet, de ez nem jelenti, hogy azt az egy gondolatot egy félmondatban artikulálhatnánk. Ha így volna, minek a könyv? Sok tekintetben talán valóban a kezdetekhez, valamiféle fragmentált antiirodalomhoz térek vissza. A minap írta valaki Lars von Trier új filmjéről, hogy az nem művészet, és nem is szórakoztatás. Ennek megörültem, megnyugtatott. Én sem akartam soha szórakoztatni, de művészetet csinálni sem.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A Fémben, ami alapvetően kísérleti, történet nélküli, nem realista próza, a személyesség áttételesen jelent meg, a Jerikó épülben ez konkrétabb.

BI: A Jerikó épül memoár, amiben a fikció és a reflexió erőteljesen átszövi az emlékeket. Ugyanakkor ez az én „j’accuse”-öm a szüleimmel szemben. Apámnak szadista hajlamai voltak, anyám pedig szó nélkül leélt mellette húsz évet, majd ugyanúgy szó nélkül elsétált. Bénultan nézték végig, ahogy elmegy mellettük az élet, semmi önrendelkezés vagy felelősségtudat nem volt bennük. Nekem ez nemcsak személyes tapasztalat és tragédia, de azt is meghatározza, amit a korról gondolok. Biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, de mindkettejüket mélyen formálta az akkori rendszer, rájuk száradt a szürke kompromisszumok, az elhallgatások szirupja. Nem vagyok kibékülve a múlttal, keserűség és düh van bennem, persze a futás ideig-óráig erre is jó, hiszen futás közben nincsenek benned indulatok. Mellesleg az Ultrabalatonon egy másik, utópisztikus Magyarország lehetősége sejlik fel, amit nem tarolt le pár száz elvetemült troll: itt harminc óra alatt egy rossz szót sem hallasz senkitől, mindenki empatikus és segítőkész, mivel mindenki pontosan tudja, hogy mivel küzd a másik.

MN: Világirodalmi trendként beszélnek az „autofictionről” vagy „énregényről”, ide sorolják Knaus­gård könyvsorozatát és Nádas Péter Világló részletekjét. Mintha a Jerikó épül is ebbe a trendbe illeszkedne. Ez valami korszellem, vagy aktuális válságtünet?

BI: A memoárirodalomnak hatalmas hagyománya van, nem a 2010-es évek terméke. Persze elképzelhető, hogy az olvasók szomjazzák a valóságot egy olyan korban, amelyben az mintha egyre inkább elillanna előlünk. Az író személyessége, a mániákus részletesség hivatott hitelesíteni a tapasztalatot. Knausgård mindent a közvetlenségre tesz fel, ezért könnyű hozzá kapcsolódni, könnyen megérint az, hogy lépten-nyomon kínosan érzi magát valamiért, vagy őszintén bevallja, mennyire kellet vizelnie a randevún, de szégyellt kimenni – ilyesmiről egyébként Bergman is ír az önéletrajzában. Ez a sitcomok stratégiája. Knausgård-nál ennek a csúcsrajáratása persze önálló esztétikai minőséget teremt, de akkor is megvannak a korlátai. Engem az ilyen pillanatok leltározása helyett inkább strukturális kérdések foglalkoztattak, hogy mi hatott rám gyerekként, illetve minek és miként volt személyiségformáló ereje, hogy például miben gyökerezik a bizalmatlanság és a szorongás, vagy miként alakult ki a minden intézményes renddel szembeni undor.

MN: Adódik a kérdés: az írás mint terápia. Neked terápia?

BI: Celannal kapcsolatban úgy fogalmaztam korábban, hogy Or­pheusz azért emlékezik, hogy létrehozza a művet, míg Celan azért hozza létre a művet, hogy egyáltalán emlékezni tudjon. Vagy­is csak az íráson keresztül jöhet létre az emlékezés. A Jerikóban is hasonló meggyőződés munkál. Ha ezen terápiát, a mentális állapot javítását célzó gyakorlatot értünk, akkor az katasztrofálisan sikerült, mert most csak még kilátástalanabbnak látom a történteket. Ez egyébként összhangban van a klasszikus pszichoanalízissel, hiszen Freud szerint „a betegségből nincs gyógyulás”. Semmi nem került a helyére, de legalább élesebben látom a helyrehozhatatlan problémákat. Feltárult a gyerekkor ajtaja, igaz, az ajtó tündérkert helyett egy szörnyetegektől hemzsegő rommezőre nyílik.

Névjegy

Bartók Imre 1985-ben született Budapesten, az ELTE BTK filozófia szakán végzett, esztétika szakán doktorált. Írt könyvet Paul Celan (A sérült élet poétikája) és Rilke (Ornamentika és halál)lírájáról, filozófia és nemfilozófia egymásra utaltságáról (A hamis Alef). Első regényét, a Fémet a Kalligram, regénytrilógiáját (A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve) a Libri adta ki. 
Láttam a ködnek országát könyvpiaci szatírája után új könyve, a Jerikó épül a könyvhétre jelenik meg. Írt drámát Goebbels címmel, de gyerekkönyvet is (Alfonz és az űrlények). 2016-ban elnyerte a Hazai Attila Irodalmi Díjat.

Figyelmébe ajánljuk