„Jól tudjuk, hogy hazánkban – hol a turistaság még csecsemőkorát éli – turista lapot szerkeszteni: nagy feladat. Nagy feladat pedig azért, mivel egyrészt az olvasóközönség nagy része, nem ismervén még a turistaságot, azt kellőleg méltatni sem tudja, másrészt pedig azért, mivel az ezen szakot művelő munkaerőkben tetemes még a hiány” – köszöntötte olvasóit 1889 februárjában a Turisták Lapja. A szerkesztők, Téry Ödön orvos és Thirring Gusztáv földrajztudós a küldetés nehézségei mellett leginkább a hazafias vonatkozásokat domborították ki, egyúttal reményüket fejezték ki, hogy a természetjárás nyomán „hazánk ifjúsága könnyebben fogja a katonáskodás fáradalmait elviselhetni, ha szabad idejében inkább a turistáskodást fogja űzni, mintha azt füstös, nyomasztó levegőjű szobákban bor és kártya mellett veri el”.
A beharangozó afféle katonás propagandakiadványt sejtet, pedig a Turisták Lapja nem nagyon törődött a politikával. A szerkesztőség mögött jelentős tudós- és szakembergárda állt Eötvös Loránd elnökletével, aki nemcsak nagyszerű fizikus volt, de a korszak jeles hegymászója is. E társaság a 15 évvel korábban alapított Magyarországi Kárpát Egyesület, az MKE (lásd Isten hozta, őrnagy úr! című keretes írásunkat) tagszervezeteként jött létre Budapesti Osztály néven egy évvel a lap indulása előtt, de tagjai ennél többre vágytak. Már alakuló közgyűlésükön megfogalmazták, hogy más elképzeléseik vannak a természetjárás népszerűsítéséről, mint „anyaszervezetüknek”, ugyanis hiába jött létre az 1880-as évtized folyamán számos helyi alakulata az MKE-nek Fiumétól a Beszkidekig, Kőszegtől Brassóig, és hiába volt ekkor már majd’ 4 ezer szervezett természetjáró Magyarországon, az egyesület szinte kizárólag a Tátrákban fejtett ki érdemi munkát, a helyi szervezetek között alig volt kommunikáció, igazából mindenki a maga útját járta.
A Turisták Lapja kiadása is ezen az elszigeteltségen próbált változtatni, mi több, megjelenése minden bizonnyal jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy 1891-ben a Budapesti Osztály nemcsak kivált az MKE-ből, de maga vette kézbe az országos irányítást, majd Magyar Turista Egyesület (MTE) néven egy olyan szövetséget tudott létrehozni, amely több mint ötven éven át a legjelentősebb hazai természetjáró szervezetnek számított.
Kivált Budapest
A Turisták Lapja első számában szinte kizárólag Budapest környéki és tátrai vonatkozású írásokat találunk. Ám ezen élménybeszámolókat egy hosszas, nyelvelméleti cikk előz meg, melynek szerzője, Csapodi István oldalakon át vívódik azon, hogy a turistaság vagy a turisztika szónak kellene-e meghonosodnia a magyar nyelvben. „A magyar nyelvbe csak a magyaros alakot öltött turista szó oltódott át, mely itt csak úgy élhet meg, ha az új éghajlathoz mérve él tovább: nálunk a »turisztika« ágat nem hajthatta, ez itt csak fattyú hajtás volna, melyet a gondos kertész kése lenyes, hogy meg ne támadja a meghonosodott fa tenyészését. Arra pedig, hogy a »touristique« szót újabb átültetéssel, tán »turistiká«-nak magyarosítva ültessük át, a nyelv tisztasága tiltakozik; mert az idegen szóknak többszörös alakban való átvételével csorbát szenved a nyelv saját életének lüktetése. Ennek a magyar nyelvnek lüktetését, a tiszta magyaros nyelvérzék nyilvánulását üdvözlöm én a »turistaság« hivatalos használatában” – írja lelkesen.
Ma, a turisztikai „hivatalok”, „ügynökségek” és „attrakciók” világában nehezen hihető, hogy Csapodi István nyelvújító fáradozását – legalábbis rövid távon – siker koronázta, de ez történt. A turistaság szó hivatalossá vált, mi több, egy 1910 és 1934 között megjelent szakfolyóirat is a Turistaság és Alpinizmus címet viselte. Ellenben a hétköznapi nyelvben valahogy nem tudott gyökeret verni a turistaság, igaz, nem a végül idegenforgalmi szakkifejezésként elterjedt turisztika, hanem az időközben meghonosodott természetjárás szó volt a „riválisa”.
Persze nemcsak Csapodi István írásában érződik a kissé túlzott elhivatottság, hanem azon szerzőkében is, akik a Budapest környéki kirándulóhelyek szépségeiről számolnak be. Úgy tűnik, céljuk leginkább az volt, hogy bizonyítsák a fővárosiaknak, nemcsak a Városligetbe vagy a Hűvösvölgybe érdemes kirándulni. Ezért is üdvözli nagy örömmel Thirring Gusztáv a szentendrei HÉV 1888-as megindítását. „Mert aki eddig minálunk mást is akart látni, mint a Svábhegyet és a Zugligetet, annak csakugyan alig volt hova mennie; voltak ugyan, akiknek tudomásuk volt arról, hogy Szentendrétől felfelé, Visegrád és Esztergom felé szép hegyvidék terül el, de már csak Szentendrére is eljutni – a rossz közlekedés miatt – igen bajos volt” – írja a Dömörkapuról szóló beszámolójában. Hermann Antal budakeszi kirándulásra csalogat, tekintettel arra, hogy sváb faluban egy csodatevő Mária-kép is megtekinthető, de a legfontosabb – és mai szemmel legérdekesebb – írásnak Jász Géza a szerzője. „Szinte látom magam előtt egyesek ajkán azt a lesújtó mosolyt, azt a megsemmisítő gúnyt, szinte hallom a kitörő nevetést, mellyel tudomást vesznek egy ilyen turistaegylet megalakulásáról. Minek ide turistaegylet? A Városligetbe, a Svábhegyre, a Zugligetbe kocsin is, gyalog is hamar s minden veszély nélkül el lehet jutni; nincs itt jégmező, áradó patak, nincsenek tátongó mélységek, égig meredő sziklák, miknek legyőzésére egyleti működésre volna szükség” – írja Hangok a közönség köréből című írásában, majd olyasmiről szól, ami ma is érvényes, csak éppenséggel falusi turizmusnak nevezik. „Mindama vidékek lakossága, melyekre a Budapesti Osztály működését elsősorban kiterjeszteni óhajtja, eddig túlnyomóan szőlőtermeléssel kereste kenyerét; most a filoxéra pusztításai folytán fő keresetforrását elvesztette, s alig képes szegény életét fenntartani. Erre a lakosságra valóságos áldás lesz, ha vidékén az idegenforgalom nagyobb lendületet fog venni s új keresetforrások fognak számára nyílni. (…) Hiszen tudjuk, hogy a Tátravidék, de tudjuk, hogy a szabad Svájc jóformán csakis a turistáktól s az ott nyaraló közönségtől él.”
Élt 55 évet
A Turisták Lapja eleinte kéthavonta, később havonta jelent meg, s hamarosan közönség-kedvenccé vált. Sikerén felbuzdulva a századfordulón már sorra jelentek meg a hasonló periodikák egy-egy tájegységre vagy irányzatra, sportra fókuszálva (ekkoriban még a síelést is „természetjárásnak” tekintették), de továbbra is ez a folyóirat volt az etalon.
Nem túlzás kijelenteni, hogy mindaz, ami a következő évszázadban az „írott” természetjárásban meghonosodott, legyen szó térképhasználatról, útleírásról vagy túraajánlatról, legelőször itt volt olvasható. Egyértelműen a lapnak is köszönhető, hogy egyre többen fedezték fel maguknak a Pilist, a Börzsönyt, a Mátrát, hogy országszerte népszerűvé váltak az olyan kirándulóhelyek, mint például Dobogókő, Királyrét vagy a Lajosforrás, de cikkeinek nyomán lett jelentősebb piaca a túrafelszereléseknek, az útikönyveknek és a térképeknek is.
A lap megjelenése csak a Tanácsköztársaság idején szünetelt (1919 decemberében adtak ki egy összevont számot), utolsó példányát – írógépelt, stencilezett formában, mindenféle politikai tartalmat mellőzve – 1944 végén adták ki.
| Isten hozta, őrnagy úr! A galíciai születésű Döller Antalnak sokáig csak annyi köze Magyarországhoz, hogy az 1848/1849-es szabadságharcban a császár hadseregében vitézkedett. Nem szerelt le, az őrnagyi rangig vitte, 1871-ben, 40 éves korában vonult nyugdíjba. A Magas-Tátrához közeli Késmárkon telepedett le, ahol a természetjárás lett az új szenvedélye. Döller azonban nem érte be puszta gyönyörködéssel és sporttal. Látván, hogy e nemes hobbi nem csak az ő szívügye, s egyre többen gondolkodnak hozzá hasonlóan, katonás neveltetéséből fakadóan a természetjárás szervezett, egyesületi formájának megvalósítása felé fordult. Elsősorban a Tátrát tartotta felfedezésre érdemesnek, s ennek jegyében sikerült 1873-ban 180 taggal tető alá hoznia a Magyarországi Kárpát Egyesületet (MKE) amelyet a világ hatodik természetjáró szervezeteként tartanak számon, egyúttal minden hazai turistaklub ősének. |
