A mai "skandináv krimik" felmenői - Maj Sjöwall és Per Wahlöö

Mindenesetre a magyar kapitalista könyvkiadás tudta: amikor az "északi krimik" immár évek óta virágkorukat élik, úgy tesz, mintha ők a világon sem lennének - az utolsó Sjöwall-Wahlöö- regény majd' harminc éve jelent meg az Európánál (Az elveszett tűzoltóautó; 1981; Fekete könyvek sorozat). Ők tudják, mit miért (nem) tesznek, de hogy ez a kiadói közöny nem lehet véletlen, azt bizonyítja az is, hogy ha a fővárosi antikváriumokban a könyveik keresésére indulunk, a következő információkhoz juthatunk. Ne is keresse itt (adott esetben a Múzeum körúton), mert az Albatrosz könyvekből (a Magvető bűnügyi sorozata, itt jelent meg 1974-ben a Gyilkos a háztetőn) csak a Rejtő-könyveket vesszük be, a Fekete könyvek közül csak Agatha Christie-t; vidéken kell megpróbálni, vagy hétvégéken van a PeCsában a bolhapiac... A további kutatásainkból még annyit fűzhetünk ehhez, hogy azért az online antikváriumokban jobb a helyzet.

Nos, ha kettőt már felhoztunk, az első magyarországi megjelenés is az Európáé, de azt Wahlöö még egyedül jegyzi: Az acélugrás (1973). Ám 1975 és 77 között a Magvetőhöz tartozó Rakéta Regényújság is hozta három regényüket (A svéd, akinek nyoma veszett; Roseanna; A nevető rendőr). Úgyhogy talán nem is annyira rossz a helyzet, legalábbis lehetne rosszabb is. Sokkal.

Vendégjáték Bacsónál

Evvel együtt, amiről beszélünk, az egy tíz kötetből álló, 1965-ben elindított, és 1975-ben lezárt ciklus: Martin Beck felügyelő és kollégái, Lennart Kollberg és Gunvald Larsson esetei. Mint a honi kiadás évszámaiból világosan látszik, ez a ciklusdolog nem különösebben érdekelt minket, Sjöwall és Wahlöö Beck-sorozata ahogy esik, úgy puffan alapon jött ki nálunk. Ez speciel hiba volt, mai szemmel nézve valami olyasmi, mintha az "egy ügy, egy epizód" alapú, ám az egész művön átívelő sztorit is elmesélő tévésorozatot random nyomatnák hetente, aztán valamikor - ugyancsak ad hoc módon - abbahagynák. Így például pont azon "társadalombírálat" értelmezési lehetőségei sérülnek legjobban, ami anno az egyetlen érvényes útlevélnek számított irodalmi alkotásoknak, filmeknek, miegymásnak "Nyugatról" mifelénk.

Ugyanis Sjöwall és Wahlöö tízrészes regényfolyamában egy könyörtelen realizmusra alapozott - szikrányit sem hízelgő - társadalomkép bontakozik ki: kötetről kötetre. Míg az elején a rendőri munka döbbenetesen precíz (és ráérős) leírásánál tartunk, addig az utolsóban (Terorristeterna; The Terrorists; magyarul nem jelent meg) már ilyen mondatok vannak: "A különbségek ellenére ez az ország is, ugyanúgy, mint Svédország, látszatdemokrácia volt, amelyet a kapitalista gazdaság és cinikus, hivatásos politikusok irányítottak, akik nagyon ügyeltek rá, hogy fenntartsák a látszatát egyfajta szocializmusnak, ami persze már halvány árnyéka volt önmagának."

És persze hosszú-hosszú oldalakon tartó leírásai a svéd jóléti modell felettébb szörnyűséges voltának. De álljunk már meg egy szúrásra, ebben a tizedik könyvben (kelt 1975!) megölik a svéd miniszterelnököt! 1975-ben, hm. Sjöwall és Wahlöö - íróknál, gondolom, ez a beugró - a jövőbe látott, tizenegy évvel vagyunk Olof Palme meggyilkolása előtt. Persze az aktus mikéntjét nem találhatták ki, a világ is nagyot alakult a mondott tizenegy esztendő alatt, náluk egy svédországi látogatáson járó magas rangú USA-politikust akarnak kiiktatni, de végül a svéd miniszterelnök hal meg. Nem tűnik ez nagy dolognak, amikor ma a 24-ben kettesével-hármasával szedegetik lefele a szabad világ vezetőit, de 1975-ben nagyon más akusztikája volt az ilyesminek, épp előtte álltunk például a nyugatnémet és az olasz terrorizmus igazi beindulásának (Hans-Martin Schleyert 1977-ben, Aldo Morót 1978-ban végzik ki terroristák).

Mindazonáltal a sorozat kezdetén még csak egy meglehetősen szabados életvitelt folytató amerikai könyvtárosnőt tesznek el láb alól: már a Roseanna első oldalán szinte. Ha létezik fotografikus realizmus, akkor abban vagyunk: megtalálják a hullát, majd tényleg kimerítő részletekig megismerjük, hogy ilyen esetben miről melyik hatósági szervnek kell döntenie, ki kit értesít s a többi. Aztán ez a részletességig menő pontosság, amivel például az intézményeket leírják, végigfut az egész regényen, ami a rövid, lényegre törő tálalásnak hála mégsem válik unalmassá. Pedig minden adott lenne az unalomhoz, hisz a Roseanna (és nagyon nem mellesleg a teljes ciklus) döntő tényezője az időkezelés. Nagyon lassan derülnek ki a dolgok, a nyomozások gyakran topognak sokáig egy helyben, s Beck felügyelő tépelődéseinek ugyancsak meglehetős sűrűséggel többoldalas mezők járnak.

Szerencsétlen Beck amúgy sem az élet királya, már itt, az első részben kiderül, milyen rossz a házassága, a felesége folyton zsörtölődik, hogy miért van mindig el, miért nem tud időben hazajönni, mint más rendes ember. Gyerekeit csak alva látja mindig, amikor végre hazaesik, egy futó csók nekik, aztán maga is, Beck is kidől, szinte ruhástul, vacsora nélkül. S másnap természetesen reggeli nélkül rohan el, folyton rosszul van, hányinger gyötri, ha volna mit, nyilván hányna is, de már két napja nem evett. Néha mindezt pár napos alváshiánnyal is megfejeli, fél napokat, egész éjszakákat töltvén kocsiban ülve. Persze dohányzik mindenki, mint az állat. S Beckkel úgy ismerkedünk meg, hogy alaposan be van törülközve, alig lát a náthától, de kitart, szívós, mint a macska, s csak hajszolja magát az ügy megoldásán. Ami azt illeti, szívesebben van az irodában, mint otthon, hallgatván az asszony sirámait. 'nála már csak két közvetlen beosztottja, Kollberg és Larsson nyomorultabb, két pitlák bunkó, de egy percig sem (vagy max. néha épp addig) kérdőjelezik meg Beck megszállottságát. Mindazonáltal, hogy micsoda banda, arra nézve levonhatunk néminemű következtetést abból is, ahogy a magyar kritika anno (1981 tavaszán) A svéd, akinek nyoma veszett című mozis adaptációt fogadta: a szaklap recenzensének az volt a baja, hogy a magyar rendőrség milyen nett, pontos, nagyvonalú és hatékony a töketlen svéd vendégeihez képest. Ennek persze volt számos egyéb oka is - a készítés éve 1980, ugye. Mindazonáltal Bács Ferenc mint Szluka (Vilmos) őrnagy Bacsó Péter - köztünk szólva elég zsenge - filmjében még akkor is egy európai úr benyomását keltette, ha Becket a Shakespeare-színészként maradandót, B kategóriás mozisztárként pedig rendszerint zakkant sorozatgyilkosokat alkotó Derek Jacobi adta (nagy éve volt ez neki, vendégjáték Bacsónál, s a BBC-nél leforgatott Hamlet címszerepe).

Kirámolt rendőrőrsök

De mielőtt e film farvizén végleg mozis kalandokba vernénk magunkat, a regényfolyam második köteteként megjelent Mannen som gick upp i rök (1966; The Man Who Went Up in Smoke; A svéd, akinek nyoma veszett) teljes egészében rávilágít Sjöwallék módszerére. Nos, az kétségkívül a precíz megfigyelésekre épült: ez a svéd (egy újságíró) meg vesztére éppen Budapesten tűnt el. Mi itt, a világ szerintünki hátsó udvarán mindig eléggé nagy figyelemmel vizsgáljuk, ha irodalmi vagy mozi- vagy bármilyen hősök hozzánk tévednek intézkedni - s a dolognak rendszerint röhögés és enyhe düh a vége, hogy a külföldi kartársak mennyi marhaságot hordanak össze rólunk. Sokat, nyilván, de amit Sjöwall és Wahlöö Budapestről leírt, az - nem tudok jobb szót - egyszerűen lenyűgöző (és - ezt tán sajnálhatjuk - máig minden szava érvényes).

Idézzük fel a végkifejlethez vezető egyik döntő momentumot belőle. A rendőr a Roosevelt téri hotelből a Deák tér érintésével (ott a főrendőrségi épületben lead valami tárgyat) a Nyugatiba megy, hogy elutazzon Nyugatra, na, de a vonatok nem is a Nyugatiból indulnak nyugat felé - hanem a Keletiből - így jön rá a tettesek cselének nyitjára... S ahogy a legapróbb részletig menőkig - realistán - megírják Budapestet! A kéményeket, a hajókat, amiket Beck a hotelszobájából lát a Dunán, ételeket, italokat (barackpálinkát iszik), megemlítik, hogy mely neves történelmi személy aludhatott esetleg már abban a hotelszobában, ahol most ő (nyilván a szálloda vendégkönyvéből dolgoztak), és az elmaradhatatlan látványosságok felvonultatásán túl elég merészen belemennek a főváros történelmének taglalásába is - egyszóval nem mondunk semmit avval a formulával, hogy mennyire "jó olvasni". Látni azonban már kevésbé, mert Bacsó Péter - akit a svéd és nyugatnémet produkció talán a hazai pálya ismerete miatt választott - ebből csak a barackpálinkát tartja meg, hozzáadott szellemi tőkéje pedig az, hogy a patinás Gellért szállóban nem csukódik be a szekrény, mert nálunk minden ilyen viccesen rossz. Ezen alkotói metódust már a hatvanas években is némi lenézéssel emlegették a "Patyolat-humor" közkeletű formulájával. Amihez tán a filmtörténet legbénább autós üldözési jelenete jött a pesti rakpart Szabadság híd alatti részén - de ez az egész egy nagy mellékszál.

A lényeg Sjöwallék módszere vagy módszerei. Minden könyvük egy évig készült (és mindegyik kereken 30 fejezetből állt), amiből két hónapot fordítottak az írásra. Nyáron dolgoztak, kicsapták a gyerekeket falura, leültek egymással szemben az asztalhoz, és ceruzával írta ki-ki a maga ötleteit, szövegrészeit, másnap kicserélték és legépelték a fecnijeiket. Tavaly a The Guardiannek Sjöwall így idézte fel összeműködésüket: "Sokat dolgoztunk a stíluson. Olyan stílust akartunk kidolgozni, ami nem őrá jellemző vagy énrám, hanem a könyvekre - azt akartuk, hogy a könyveket mindenki elolvassa, az iskolázottak és az iskolázatlanok is."

De nem is ez a végső együttműködés tűnik utóbb perdöntő jelentőségűnek, hanem az évből fennmaradó tíz hónap, amit az anyaggyűjtésre, a kutatómunkára fordítottak - és ebben nem ismertek tréfát. Messzebb mentek el vélhetően mindenkinél; képzeljük el azt a szituációt, amikor bemennek egy rendőrőrsre közérdekű bejelentést tenni, s míg az egyikük jegyzőkönyvbe diktálja a rendőrtisztviselőnek az általuk feltárt rettenetes bűnesetet, addig a másik ellop minden papirost, ami csak a keze ügyébe kerül, különös tekintettel űrlapokra, belső tájékoztatókra, de vitték az üzemi újságot, körözvényeket, tényleg volt, hogy lecsupaszítottak egy egész faliújságot - így persze könnyű. S az ügykezelést, amivel befogadták orvoslásért kiáltó problémájukat, természetesen azt is egy az egyben, s a tökéletes realizmus jegyében tudták felhasználni soron lévő dolgozatukban.

Bonniedotter és Clideursson

S hogy kik is ragadtatták magukat odáig a hatvanas évek Svédországában, hogy rendőrőrsöket pakoljanak ki papírgyűjtő akció formájában, nos, az csak tovább színezi történetünket. A nő, Maj Sjöwall (sz. 1935, Stockholm) középosztálybeli családból jött, mit jött, menekült, amint tudott. Grafikát és újságírást tanult az egyetemen. A férfi, Per Wahlöö (sz. 1926, Lund) történelmet tanult, s utána újságírónak állt, 1946-tól bűnügyi tudósítóként dolgozott, de nem különösebben elégíthette ki, mert az ötvenes években elhúzott melegebb éghajlatra. A Franco-rezsim 1956-ra elégelte meg jelenlétét. A kiutasítás után nem tért vissza rögtön Svédországba, pár évet arra fordított, hogy bejárja a világot - így ment ez akkoriban. Feltételezhetően ekkor jutott el Budapestre is, találtunk is egy - svéd nyelvű - forrást Wahlöö és Budapest címmel, mérhetetlenül gyanvas história...

Visszatérvén aztán rádió- és tévéjátékok szerzője lett, 59-ben jelent meg az első regénye, s gyorsan néhány további is követte. Afféle politikai hátterű akciókrimik, melyek közül nyilvánvalóan a Gyilkosság a 31. emeleten a leghíresebb, vélhetően a Kamikaze 1989 című, 1982-ben készített nyugatnémet moziváltozat miatt, ami valóban nem volt piskóta. De anynyira nem, hogy először csak zugban, mint afféle szubtilis élvezeti cikket terjesztették New Yorkban és az NSZK intelligenciájának felsőbb köreiben - szó, ami szó: a leopárdmintás öltönyben pisztollyal hadonászó és főszerepet adó Rainer Werner Fassbinder látványa csak erős idegzetűeknek lehetett (ha mégoly nehezen is) elviselhető - RWF halálának nyilván zaklatott évében járunk, ugye. A mű mellesleg - hangalámondással - valamelyik budapesti retrospekcióra is eljutott.

Maj Sjöwall napjainkban

S ha már itt tartunk, lépjünk is ki egy hosszabb pillanatra az életrajzból. Sjöwall és Wahlöö népszerűsége a filmen bár vitathatatlan, a megvalósulás finoman szólva is felemás. Bár a Beck-regények mindegyik darabjából készült adaptáció, ezek zöme helyi érdekű, jószerivel csak Svédországban meg Finnországban forgalmazott, tisztes iparosmunka. Például a kilencvenes évek első felében készült egy több darabból álló széria, melynek viszszatérő Beck felügyelője Gösta Ekman, akit a művelt magyar közönség minden idők egyik legfergetegesebb burleszkjéből ismerhet: maga volt ő Picasso, a Picasso kalandjaiban - az megvan, amikor úgy menti meg szíve hölgyét a haramiáktól, hogy egy hatalmas kővel mellbe dobja? Valójában három említésre méltó filmről beszélünk: egy negatív, egy extrém és egy sokat dicsért példá(ny)ról van szó. A Bacsó-félét már szidtuk eleget, bár kétségkívül rossz, mégis igényességről árulkodó választás volt Derek Jacobi Beck szerepére, ami azt mutatja, hogy komolyabban gondolták a dolgot, mint végül sikerült. A legkevésbé sem komolyan gondolt Kamikaze 1989 voltaképpen versenyen kívül indult, lévén nem a páros művek közül való. Amit pedig diccsel illik csak ejteni, az a híres és számos egyéb érdemeiért szeretett Bo Widerberg 1976-os filmje, a Gyilkos a tetőn - ahogy mondani szokás: a szokásos magas színvonalon kivitelezett, invenciózus munka, ami talán egyedüliként bír hozzáadott értékekkel. Nem teljesen elhanyagolható még Stuart Rosenberg A nevető rendőr című 1973-as nekiveselkedése sem, noha az annyira amerikai, amennyire csak lehet, a neveket is átírták, mindenesetre olyan arcok zúzzák benne, mint a fénykorát élő Walter Matthau (Bruce Dern, Joanna Cassidy vagy éppenséggel Luis Gossett Jr.).

A kilencvenes évek Ekman-féle sorozatáról még tudunk két érdekességet, az egyik filmet például az a Hajo Gies rendezte, aki Schimanski felügyelő örökbecsű alakját futtatta képernyőn (Tetthely c. sorozat) és vásznon egyaránt, de ennél is szexibb, hogy a filmfüzér szinte mindegyik fejezetében egy egészen kicsi, néha még főcímre sem kerülő szerepben fel-feltűnik Maj Sjöwall is, ekképp áldását adva a műhitelre.

Az öreg hölgy látogatásai

Áldásban Sjöwall amúgy elég jó, ha például az északi krimik újabb kori felhabzásáról és világhíréről kérdezik a ma és a Beck-ciklus lezárulta után már csak műfordítással foglalkozó szerzőt, hamar az áldását adja - nos, a maga módján.

2002-ben visszatekintve a Süddeutsche Zeitungnak így mesélt. "A kapitalizmus már akkor is erősebb volt, mint a szocializmus, létezett már akkor is a szegénység, és másrészt sok volt a gazdag ember. Mára ez csak fokozódott. Mára a szociáldemokraták már csak a kapitalisták játékszerei." De ő már nem akar erről írni, túl szomorú és túl kilátástalan. Most írnak mások. És miért születik olyan sok krimi Svédországban? "Sokan látták, hogy a krimiken keresztül írni lehet a társadalomról és a világról, amiben élünk. Utánoznak bennünket. De nem ez a fő oka annak, hogy krimiket írnak: a fő ok az, hogy rájöttek, hogy ezzel meg lehet gazdagodni. A krimiirodalom nagy üzletté vált." Sjöwall szabad idejében alig olvas krimiket. Kezdetben szerette Mankell könyveit, de aztán Mankell ismételni kezdte önmagát. "Henning Mankell és más szerzők is elküldik nekem a könyveiket, és beleírják: Köszönjük az inspirációt!" Hogy dühös-e, amiért oly sokan "másolják"? "Nem, nem vagyok dühös. De szomorú látni, hogy manapság olyan sokat keresnek az írók a krimikkel. A mi szerződéseink egyáltalán nem voltak akkoriban ilyen előnyösek." Sjöwall kétségkívül nem gazdagodhatott meg a krimikből. Ahogy mondja, "néha nehézséget okoz, hogy kifizessem a lakbért". 2009 novemberében a The Guardiannek adott interjúban azért biztosítja híveit: nincs elkeseredve, hisz' jobb szabadnak lenni, mint gazdagnak. Ja, alighanem. Mindevvel együtt azért nem kéne annyira panaszkodnia, hiszen - Magyarországon kívül - távolról sem felejtették el őket, Németországban például 2008 őszén kezdte újra kiadni a Beck-szériát a Rowohlt Taschenbuch Verlag. Amúgy épp ezek a csúnya fiúk és lányok - Henning Mankell, Liza Marklund, Jo Nesbs, Hakan Nesser és társaik - írják az egyes kötetekhez az előszót, finoman szólva is a tisztelettől alélt hangon. És különben is, Maj Sjöwall és Per Wahlöö könyveit 35 nyelvre fordították le a világban. Itt kéne annak jönnie, hogy kedves magyarországi kiadók, kövessétek a német mintát, itt is lennének magasan jegyzett jelentkezők az előszóírásra, de a bevezetőben említett információgyűjtésünk eloszlatta reményeinket.

Haragban a zárt világgal

Ott hagytuk el őket, hogy Wahlöö visszajött, és írta a krimijeit, mígnem 1961-ben megismerkedtek. Bármily szabad volt már akkor is Svédország, Sjöwall egyedülálló anyaként egy hatéves kislánnyal ritka tüneménynek számított - a nyilvánvaló (és persze, jaj, minden ok nélkül) lázadó figyelemre méltó megtestesülése. Wahlöö házas volt, és neki is volt egy gyereke. 62-ben összeköltöztek (sose házasodtak meg), két közös gyerekük született. Mindketten marxistának vallották magukat, Wahlöö tagja is volt a kommunista pártnak. Mint oly sokakra, rájuk is nagy hatással voltak az amerikai bűnügyi regények és filmek. Hamar felismerték, hogy a krimi az az egyszerre világ- és anyanyelv, amivel az olvasással amúgy idejüket nemigen múlatókhoz is eljuttathatják mondókájukat a körülöttük lévő - s szerintük velejéig hazug - állapotokról. Egyik fő inspirátoruk Ed McBain, az ő regényeit Wahlöö fordította svédre. Miután megírták a második Beck-regényt, jó szerencséjük összehozta őket nagy idoljukkal. Jött egy kiégett, cinikus fráter, aki épp a huszonötödik Carella-sztoriját írta, és teljesen kiábrándult volt az egész cécóból. Ekkor határozzák el, hogy csak tíz könyvet írnak majd, és aztán befejezik - de közben igyekeznek jól érezni magukat. Ez vagy sikerült, vagy nem, mindenesetre jellemzőnek tűnik Ulf Örnnklo svéd rádiós és krimispecialista visszaemlékezése: Wahlöö és Sjöwall utálta és képmutatónak tartotta az úgynevezett svéd jóléti államot, úgy tiltakoztak a diktatúra ellen, hogy nem fizettek adót, nyilvánosan lerészegedtek, és néha olyan rémesen viselkedtek, hogy bizonyos éttermekből kihajították őket.

És a vége is hasonlóan szépre sikerült: Wahlöö 1975-ben halt meg szülővárosában, hosszú betegség után, 49 évesen, amikor a tizedik Beck-kötet épp nyomdába került. Még megnézte az első levonatokat, látta, hogy minden rendben, s ő már elmehet...