Az evolúcióbiológus szerző, s ezt régóta tudják róla olvasói, a tudomány-népszerűsítés elszánt és elkötelezett harcosa. Különösen így van ez a darwini evolúciós elmélet esetében, mely a természetes kiválasztódás hajtómotorjának beiktatásával képes magyarázatot adni a fajok ma látható, rendszerezett sokszínűségére. Márpedig az evolúciós elmélet (nem egyedüliként, de meglehetősen kitüntetett pozícióban) kivételes helyzetű abban a tekintetben is, hogy elfogadottsága nem csupán a vele versengő tudományos hipotézisek népszerűségének függvénye - mondhatni, nem korrelál az eltelt idővel, s a témában egyre gyűlő, megerősítő erejű bizonyítékok számával sem. A mai, az eredetitől sokban különböző "neodarwinista" evolúciós teória (mely már réges-rég magába olvasztotta a mendeli genetika - Darwinnal egy időben, de általa ismeretlenül kifejtett - alaptörvényeit) továbbra is versenyre kényszerül tudományon kívüli versenytársaival, leginkább persze a klasszikus, szent könyvek által támogatott teremtéstörténetekkel. Dawkins tán maga is azt hihette, hogy a biblikus teremtéstan bástyái egyszer majd maguktól is leomlanak - legutóbbi munkáját (Az isteni téveszme - lásd: MaNcs, 2007. november 29.) egyenesen már az ateizmus tudományos-filozófiai "megalapozásának" szentelte (műve ennek megfelelően még az agnosztikusokat sem igazán győzte meg). Most azonban kénytelen volt visszatérni ahhoz a szakmához, amit igazán meggyőzően tud művelni - s erre, mint műve bevezetőjében is utal, a kreacionizmus (ezt ő alapvetően sohasem különítette el az "intelligens tervezettség" kvázitudományos hipotézisétől) erőinek és befolyásának növekedése késztette. A brit Dawkins számára meglepő és riasztó fejlemény a kreacionizmus térhódítása immáron az Egyesült Királyság területén is, amit a szerző részben a "begyűrűző" amerikai hatásnak, részben viszont az iszlám térhódításának tulajdonít: a szintén általa idézett felmérések szerint Európában éppen a muszlim Törökországban a legnagyobb az emberi evolúció elutasítottsága.
Dawkins ennek megfelelő indulattal és lelkesedéssel feszül neki a felvilágosító munkának - és el kell ismerjük: ha nem is minden tekintetben kimerítő, de meglepően szerteágazó, s mégis koherens szerkezetben gyűjti össze az evolúció melletti érveket. Mindezt úgy, hogy a megcélzott laikus (de azért az olvasástól nem idegenkedő) publikum is megértheti, sőt sokat tanulhat könyvéből. Bár Dawkins munkája sok tekintetben polemikus mű - a fejezetek is szinte mintha az összefoglalóan (bár kissé, khm, esszencialistán) jellemzett ellenfelek, a kreacionisták oktalan ellenvetéseire reagálnának -, de láthatóan nem a meggyőződéses, fundamentalistán vallásos ellentábort akarja hitéből kitéríteni, sokkal inkább a még ingadozókat a maga oldalára állítani ("Darwin rottweilereként" szerzett veszett híre miatt alighanem egy karizmatikus keresztény már kézbe sem venné munkáit). Mindenesetre jó analitikus filozófusként az elmélet fogalom explikációjával, fogalmi tisztázásával kezdi művét, így mintegy helyre is tenné a darwini evolúciótan tudományelméleti pozícióját, gondosan elkülönítve a meggyőző bizonyítékokon és gondosan kifejtett törvényszerűségeken alapuló elméletet a gyengébb lábakon álló hipotézistől - s persze az evolúciós teóriát besorolja az első csoportba. Későbbi érvei nyomán mondhatjuk: nem alaptalanul.
A kurrens, általa posztmodernnek gyalázott tudományelmélet vagy az interdiszciplináris science studies szkepszisét félresöprő, hurráoptimista pozitivizmusa hamisítatlan XIX. századi zamatú - szokták is őt emiatt kritizálni, nem is ok nélkül, de hát ez a dolgok rendje. Ezt követően, alkalmasint Karl Popper nyomán, meg is találja a fő ellenséget a platóni esszencializmusban, mely vagy másfél évezreden át gátolta meg fajtánkat abban, hogy a természetet a fajok statisztikai sokfélesége alkotta szivárványszínű mozaikként szemlélje az ideáltípusok rontott verziójának kollekciója helyett. Ez utóbbit akár azonosíthatjuk is a konzervatív ízlésű ebtenyésztő tekintetével, s lám, folytatásként pont a kutya mikroléptékben is döbbenetes evolúciója következik - valóban meghökkentő, hogyan lehetett a közönséges farkasból evolúciós skálán mérve röpke idő alatt egyszerre német juhász, argentin dog, tacskó, chihuahua és csaucsau. Az ember gondos keze által felgyorsított evolúció, a mesterséges szelekció példái mellett következnek korunk alig néhány évtized alatt lejátszódó, az adaptációs mechanizmusok s a természetes szelekció gyorsaságát szemléltető esetei. Eközben, mintegy mellékesen, mindent megtudunk a régészet és az őslénytan által oly kedvelt kormeghatározási módszerekről (legyen az a radiokarbon vagy a kálium-argon metódus), megismerkedhetünk az evolúciós szempontból is kulcsfontosságú lemeztektonikával, sőt még a természetes szelekciós mechanizmusok számítógépes modellezésébe is belekóstolhatunk egy kicsit. Dawkins sorra-rendre választ ad oly kérdésekre, hogy hol vannak az evolúciós folyamat, a fajok, de leginkább az ember kialakulásának hiányzó láncszemei (szerinte túlnyomórészt már megkerültek), s megmutatja, hogyan bizonyítják a funkciójukat vesztett szervek az evolúció működését - eközben a fajta- és egyedfejlődés folyamatának sokkal meggyőzőbb, nem koreografált mechanizmusát vázolja fel annál, ami egy "intelligens tervező" asztalán születhetne. A munka szórakoztató voltát erősíti a szerző kétségtelen humora, s alkalmi (néha lábjegyzetbe rejtett) ironikus kiszólásai - befogadását pedig könnyíti a lendületes és csak néhány indokolatlan transzlációs újítással megzavart fordítás.
Fordította: Kelemen László. Nyitott Könyvműhely, 2009, 496 oldal, 4980 Ft
