A Werckmeister harmóniákról: Tarr Béla, és akiknek nem kell

publikálva
2001/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jánossy Lajos Werckmeister harmóniákról szóló írásában (Magyar Narancs, 2001. április 5.) nem az irritál, hogy mást gondol a filmről, mint én, hanem az, hogy ahelyett, hogy egyszerűen közölné elmarasztaló véleményét, a filmmel együtt azokat a kritikusokat is támadja, akik a filmről jó véleménnyel vannak. Nem tudom, mennyi idős a szerző, de annyit már meg kellett volna tanulnia, hogy más kritikus lehülyézése nem segít saját érveink elfogadtatásában.

Jánossy Lajos Werckmeister harmóniákról szóló írásában (Magyar Narancs, 2001. április 5.) nem az irritál, hogy mást gondol a filmről, mint én, hanem az, hogy ahelyett, hogy egyszerűen közölné elmarasztaló véleményét, a filmmel együtt azokat a kritikusokat is támadja, akik a filmről jó véleménnyel vannak. Nem tudom, mennyi idős a szerző, de annyit már meg kellett volna tanulnia, hogy más kritikus lehülyézése nem segít saját érveink elfogadtatásában.

Jánossy Lajos azt állítja, hogy néhány magyar kritikus azért magasztalja föl Tarr Béla filmjét, mert "hosszú ideje metafizikai éhkoppon" van tartva, s most mint éhes vad veti rá magát a leggiccsesebb metafizikai szagú blöffre is. Csakhogy a kipellengérezett magyar kritikusok névsorához (melybe szerencsém van beletartozni) a szerző még néhány idegen hangzásút is hozzátehetett volna: Susan Sontag, a Village Voice, a Cahiers du cinéma, a Le monde, a Films and Filming, a Variety kritikusai és az egész francia filmszaksajtó szerzőgárdája (csak akiket olvastam). De nem sorolom, mert nem a tekintélyek erejével akarok tromfolni, hiszen lehet valakinek igaza az egész világgal szemben is.

Abban igaza van Jánossynak, hogy ez a sok ember ki van éhezve. Valóban rávetette magát Tarr Béla filmjére, mert hosszú évek óta nem látott ilyen jót. Nem Magyarországon, hanem a világban. Nem szeretnék rangsort felállítani az elmúlt tíz év legjelentősebb filmművészeti alkotásai között, de azt biztos, hogy a Werckmeister

benne van az első tízben

És a "kanonizáció" azért volt ilyen gyors, mert ez bizonyos ízlésű kritikusok számára rögtön látszik. De nem mindenki számára. Mert miféle kanonizáció volt ez? A film egyáltalán nem kapott annyi díjat, mint amennyit az írás sugall. Egyetlen nagy nemzetközi fesztivál versenyprogramjában sem szerepelt, és az Európai Filmakadémia még csak díjra sem jelölte. Csak a kritikusok és filmértők egy "szűk" nemzetközi csoportja mondta róla azonnal, hogy remekmű. Jánossy tehát nincs egyedül. Sokan vannak. Fesztiváligazgatók, forgalmazók, mozisok, kritikusok és persze "egyszerű" mozinézők, akik köszönik, nem kérnek Tarr Bélából. Miért? Azért, mert Tarr azon kevés radikális művész közé tartozik, akik előre- viszik a filmművészet szekerét. A Werckmeister megítélése pontosan kirajzolja a filmkultúra megosztottságát. Láthatóan a filmkultúra végzetesen három részre szakadt. Egyfelől ott a szórakoztatófilm-kultúra. Ezt ma már Magyarországon senkinek nem jut eszébe kritizálni, sőt újabban államilag támogatják, ami a maga nemében elég vicces. Van a - jobb híján - "mid-cult"-nak nevezhető filmfajta, a közérthető művészfilm, értékorientált, művészi igénnyel, jó mesterségbeli tudással megcsinált, de túlzott extrém megoldásoktól óvakodó alkotások sora, amelyek nem túl bonyolult, jól megfogalmazható mondanivalóval bírnak. Mondjuk Lars Von Triertől Szabó Istvánig. ´k kapják az európai állami és uniós támogatások legjavát, valamint a nagy fesztiváldíjakat Berlintől Cannes-ig. És végül van az, amit a francia cinéma d´art et essai-nek nevez. Ez lényegében olyan művészfilmet jelent, amelynek témáján túl mondanivalója van magáról a film kifejezőeszközeiről, a filmnyelvről is, ennek megújítására törekszik,

a filmi kifejezés határait feszegeti

Ezeknek a filmeknek a fesztiválja Rotterdam, Cannes-ban a Quinzaine, Berlinben a Forum, és nem a versenyprogram. Elsősorban tehát azt kell figyelembe vennünk, hogy Tarr Béla ebbe az utóbbi kategóriába tartozik Godard-ral, Greenawayjel, Ackermannal, Straubbal, Kiarostamival és még néhányukkal együtt. Arányukat tekintve ugyanolyan kevesen vannak, mint azok a kritikusok és nézők, akik értékelni tudják őket. Nevezhetnénk őket avant-garde-nak, ha ez a szó nem lenne lefoglalva egy másfajta filmtípusra. Nélkülük nincs filmművészet, csak filmgyártás. Filmjeik nem aratnak hangos sikert, kevés ember látja őket (melyik az utolsó Godard-film, amelyet magyar néző megnézhetett?), filmjeiket nem is mindig könnyű végignézni, mert ízlésünk alapelemeit feszegetik. De csak miattuk érdemes egyáltalán még moziba járni. Olyan súlyosan nehezednek a filmművészetre, hogy ott vannak azokban a filmekben is, amelyek "sokakhoz szólnak". És ezek a "művészfilmek" csak miattuk érnek valamit. Hol lenne Tarantino az érthetetlen Godard nélkül? Hol lenne David Lynch az unalmas Antonioni nélkül? Hol lenne a rém művészi Von Trier Pasolini és Cassavetes nélkül? A Tarr Bélának "bedőlő" hazai és külföldi kritikusok nem a könnyen fogyaszthatóvá lapított művészi utánzatokat, hanem az eredetit szeretik. Jancsó után Tarr az első olyan magyar rendező, aki

világviszonylatban is jelentősen

fogja befolyásolni a filmművészet sorsát. És ha ez nem így lesz, akkor is ezerszer érdekesebb, amit csinál, mint a biztosra utazó "művészfilmesek".

Mondom, nem könnyű megérteni ezeket a filmeket, írásából ítélve Jánossy Lajosnak sem sikerült ez maradéktalanul, legalábbis, ami a Werckmeistert illeti. A szerző így ír: "vékony jégen jár, ha a metafizikai negativitás, a pusztulás mindent átjáró gondolatán és állapotrajzán belül még helyet kínál a személynek, a cselekvő individuumnak, a pusztulás mítoszához pedig realista helyszíneket rendel." Mi a fene az, hogy "metafizikai negativitás"? Hogy nincs metafizika? Akkor miért mondja, hogy a Tarrt dicsérő kritikusok metafizikára vannak kiéhezve? Lehet, hogy hülyék vagyunk, de nem ennyire. A "pusztulás mítosza" kifejezés sem valami mély megértésről tanúskodik. Tarr filmjében nem látunk pusztulás-mítoszt. Pusztítást és lepusztultságot látunk. De Tarr filmjei nem arról szólnak, hogy minden pusztul (ez sem lenne baj), hanem arról, hogy rend van. A baj épp az, hogy nem pusztul a rend. Hanem: van. Tarr csak azt állítja, hogy ez a rend elviselhetetlen, mert nem mozdul, nem lesz se jobb, se rosszabb. És a legrosszabb az, amikor helyreáll. Ha van filmjeiben mítosz, az a körforgás, az "örök visszatérés" mítosza. Ezt nevezi Jánossy "apokaliptikus hittételnek" meg "próféciának". Mármost mind a kettő igaz. Épp ettől nem középszerű mondanivaló-vigéc Tarr Béla, hanem nagy formátumú művész. Hogy tudniillik

veszi a bátorságot, és prófétál

Mióta is vannak eltiltva ettől a művészek? József Attila még előírta nekik. Próféta még Antonioni, Jancsó, Fellini, Tarkovszkij és Bergman (egy időben). Mindegyik ugyanolyan fellengzős és apokaliptikus.

A szerző egy másik fontos érve, hogy "ahol minden fekete, ott már semmi sem az", ő ezért nem látja a humort a filmben. Hogy nem látja a humort, azt sajnálom. Higgye el, van benne. De hát a vicceket nem lehet megmagyarázni, úgyhogy ezt hagyjuk. Az viszont, hogy ha minden fekete, akkor semmi sem az, már Malevics óta nem igaz. Tarr valóban, egy bizonyos értelemben mértéktelen művész, ahogy minden nagy formátumú művész is az. Feketével feketére fest. De rossz művész lenne, ha közben ecsetvonásai nem volnának láthatóak. Nem itt van a helye annak, hogy Tarr filmjét elemezzem ebből a szempontból, és megmutassam, mennyi árnyalata van a feketének, de annyi megállapítható, hogy Jánossy semmit sem lát ott, ahol a fent említett bagázs bonyolult kalligráfiát fedez fel. Mármost miért olyan biztos benne, hogy mi látunk délibábot, és nem ő vak?

Ezért is furcsa azt olvasni, hogy Jánossy túl átlátszónak, egydimenziósnak, egyértelműnek tartja Tarr gondolatait, sőt azt, hogy azok "előtérbe tolakszanak". Érdekes mondata ez a szerzőnek: "S ha a film vitán felül magukkal ragadó képei nézőként mindaddig fogva tartottak, vagyis az előtérbe nyomuló gondolatot a képsorok gyakran féken tartották, a műnek ezen a helyén a fentebb már szóba hozott igazságakarás és kinyilatkoztatás visszamenőleg is magával rántja az egészet." Szépek a képek, de ha megértjük, mit akarnak mondani, meneküljünk. Sokan vannak ezzel így. Nem szeretik ilyen megfellebbezhetetlenül reménytelennek látni a világot. Ezzel valóban nem lehet mit kezdeni. Tessék mondjuk Tornatorét nézni! Nála szép a világ, és van benne sok rózsaszín. És garantáltan nincs benne semmi gondolat, ami elrontaná a szép képek élményét.

Jánossy végül oda lyukad ki, hogy Tarr "metafizikai giccset" hoz létre. Súlyos szavak! Már megint a metafizika. Tisztázzuk: Tarrban

semmiféle metafizika nincs

Nem hisz Istenben, nem hisz az Ördögben, nem hisz a Történelemben, semmiféle világon túli dologban. Ha ezt valaki nem látja, ne mondja, hogy Tarr túl egyértelmű. A szerző összekeveri a metafizikát az egyetemessel. Ami pedig a giccset illeti, ez a szó ma már semmi többet nem jelent, mint hogy valaki egy műalkotást autentikus élményt nélkülöző, a művészi hatásokat minden ésszerű határ nélkül halmozó túlzásnak tart. Jánossy túlzásnak érzi a pucér öregember jelenetét a filmben. Ez a jelenet olyan csúcspont, amely csak akkor tudja kifejteni hatását, ha a nézőben előzőleg fölépült egy élményvilág, amelynek ez betetőzése. Így működik minden nagy mű. Ha nem épül föl a csúcspont átéléséhez szükséges élményvilág, akkor a csúcspontot üresnek érezzük. De csak akkor érdemes giccsnek nevezni, ha közben biztosan tudjuk, mit látunk. Csak halkan jegyzem meg, lehet, hogy Jánossy megint félreértett valamit: nem az öregember látványa készteti meghátrálásra a tömeget. Egyszerűen nincs hova menniük tovább. Vissza kell fordulniuk, mert ott már a fal van. Az öregember látványa, hogy úgy mondjam, csak jelentést ad a "falnak". Csupán megérteti velük mindennek az elkerülhetetlen végét, amivel szemben nincs fellebbezés, tehát lázadni sem érdemes ellene. A halálon nincs mit elpusztítani. Ha nem volna ott az öregember, akkor is vissza kellene fordulniuk, az öregember csupán segít megérteni, hogy miért. Most már kíváncsi volnék, hogyan fogalmazza meg Jánossy a helikopter "üres közhelyét"...

Lehet, hogy még többször meg kéne nézni ezt a filmet?

Kovács András Bálint

publikálva
2001/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...