Interjú

Az ismeretlen dicsérete

Földényi F. László esszéíró
szerző
Radics Viktória
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Örök és aktuális kérdések termékeny feszültségében dolgozik, különleges képeket, szövegeket, látványokat fűz össze. A melankólia számára lengőajtó az ismeretlenbe, egy olyan szellemi dimenzióba, mely azokban a kultúrákban is jelen van, amelyek nem tudnak róla beszélni. Mi mégis megpróbáltuk.

Magyar Narancs: 1984-ben jelent meg Melankólia című könyved első kiadása, 2017-ben pedig A melankólia dicsérete. Téged élethossziglan ugyanazok a témák foglalkoztatnak?

Földényi F. László: A melankólia dicsérete némileg félrevezető cím, mivel sokan azt hiszik, hogy ez a régi könyvem újabb kiadása, pedig semmi köze hozzá. Egy merőben új könyvet írtam, s bár itt is a melankólia a főszereplő, a szempontjaim újak.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Amit az új könyvedben melankóliának nevezel, az szinte azonos a metafizikai állapottal, vagy egyfajta metafizikai diszpozícióval.

FFL: Igen, igyekszem kiszabadítani abból a karanténból, amibe már régóta bezárták. Nem szűkítem le a kicsit giccses érzelgősségre vagy a tehetetlenségre. Ennél azért több. Még az örömben is ott lappanghat. „A bánat telje nevet, az öröm telje sír”, ahogy Blake mondja. A melankóliát az európai kultúrában hol elítélték, hol istenítették, de a fogalomtól mind a mai napig nem tudtunk megszabadulni. Az új könyvemben a közös nevezőt kerestem, azt, ami a bánatban vagy az örömben, a felhangoltságban vagy a levertségben egyaránt fel tud tűnni. A melankólia ugyanis tapasztalatom szerint feltöltődést is kínál, és ad valamiféle nyitottságot. Valóban, olyasmit látok benne, amit metafizikai diszpozíciónak mondasz.

MN: A melankólia felszabadít, ez egy átkölthető szenvedés, ami nem nyomorít meg, nem zár be.

FFL: Pontosan.

MN: Erős metafizikai érzékenység munkált benned mindig is. Mit jelent számodra a metafizika? A kozmoszba való beágyazottságot, a vallásosság egyházon kívüli érzését? Ez is egy kiátkozott diszciplína ma.

false

FFL: A vallásosságot zárójelbe tenném, annyira megterhelt ma ez a szó. Inkább azt mondanám, gyakran kerül az ember olyan helyzetbe, amikor úgy érzi, egész lénye hirtelen érintve van valamitől, amit nem lehet pontosan körülírni. Bármi kiválthatja ezt, egy táj, egy látvány, egy élmény, egy arc, és hirtelen betör az ismeretlen. Ezek a sűrű csomópontok rettenetesen fontosak, mert ilyenkor megsejtünk valamit, ami ott van bennünk, a mélyben, de amire egyébként nem figyelünk oda. Mintha egy szakadék nyílna meg. Ezek felszabadító pillanatok. Én, aki amúgy nem vagyok hívő, csak többszörös idézőjelben mondanám ezeket vallásosnak. Egy általános emberi tapasztalatról van szó.

MN: Ezt nevezzük megrendülésnek. Valami elmozdul, valami más mutatkozik meg.

FFL: Mintha kirántották volna a talajt az ember lába alól. Kívülről ez talán nem is látszik rajta. Ezek lehetnek hosszabb időszakok is, például a szerelemben. Ilyenkor úgy érzem, totálisan elvesztettem magam, miközben tudom, végre azt az életet élem, amit élni érdemes, és végre önmagam vagyok. Ez a kettősség mérvadó ebben: elveszteni magam, és közben megtalálni a centrumomat.

MN: Hasonló érzéseket közvetít a művészet is, egy Bach-kantáta vagy egy Cézanne-kép.

FFL: Igen, a művészet is ezt közvetíti. A Trisztán és Izolda végét képtelen vagyok meghallgatni már, mert szabályosan fáj.

MN: A könyvedben, de tulajdonképpen az egész életművedben a metafizikai érzék fenntartásának szükségességéről beszélsz. Gyanúba keveredtek a nagy szavak, noha ezek empirikusan azonosítható pillanatokat, perceket, állapotokat takarnak. Minden ellenük szól, a posztmodern teóriák szerint a legnagyobb hiba metafizikusnak lenni, ez merő anakronizmus.

FFL: Azért a posztmodern teoretikusok is, ha szerelembe esnek, elfelejtik a teóriát és kaparják a falat. Némi kárörömmel azt mondanám, a száműzött metafizikai érzékenység áll rajtuk ekkor bosszút. Ilyenkor az alapvető kiszolgáltatottságunk nyilvánul meg. A teória birtokában úgy érzem, hogy én uralom a dolgokat. De közben nem én döntöm el, hogy beleszeretek valakibe. Mint ahogyan azt sem, megtetszik-e egy mű, vagy sem, felkavar-e egy szituáció, vagy hidegen hagy. Vagy hogy éppen megszületek-e, meghalok-e, vagy sem.

MN: Miért állítja a posztmodern, hogy a metafizikai gondolat elavult, s esszencialistának lenni vétek?

FFL: Nemcsak a posztmodernben, hanem már ezt megelőzően is uralkodóvá vált ez a gondolat. Az elmúlt két-három évszázad egyebet sem sugall, mint hogy kiüresedett fölöttünk az ég, ami egyébként tény és való, s ezzel végre kezünkbe vehettük a saját sorsunk irányítását. Azt, amit a lengyel költő, Adam Zagajewski „vertikális látásmódnak” nevez, kiszorította egyfajta „horizontális látásmód”. A posztmodern ezt fejlesztette tökélyre: nem nézni se fölfelé, se lefelé.

MN: Amit előbb megrendülésnek mondtam, ezek szerint az ember vertikális irányultságát jelenti? Ez lenne a melankólia?

FFL: Úgy gondolom, igen. Egy, az embertől elválaszthatatlan állapot. Kubrick a 2001 Űrodüsszeia nyitó képsoraiban felejthetetlenül megmutatta, azáltal lett emberré a majom, hogy hirtelen rálátott önmagára, s ettől megrendült. Megrendülni csak az ember rendül meg. A saját haláláról is csak az embernek van tudomása. Az építészet első formája a sírhalom.

MN: A metafizikai érzéseknek többek között a misztika is formát tud adni. A misztika is a lezárt mezők közé tartozik.

FFL: Ezekkel a szavakkal, mint metafizika, misztika, óvatosan kell bánni, mert súlyosan megterheltek, és ahogy kimondod őket, abban a pillanatban félreértenek, és egyből beszorítanak egy sarokba. Pedig ha a szavak eredeti értelmét vesszük, akkor roppant egyszerű tapasztalatokról van szó. Amikor koncentrálok egy műalkotásra, vagy a hangversenyen a zenére, vagy egy másik emberre figyelek, egy arcot próbálok megragadni, akkor valójában elkezdek kilépni önmagamból, és azt érzem, hogy valami utolérhetetlenül több, mint én. Nagyjából ugyanaz történik velem ilyenkor, ami, mondjuk, Avilai Szent Terézzel vagy Loyolai Szent Ignáccal. A rációm ilyenkor cserben hagy.

MN: Képek előtt állni – ez az egyik könyved címe. Festmények előtt állva tényleg nem lehet racionalistának lenni.

FFL: A jó képeknek kisugárzásuk van, aurájuk, mely ha megérint, akkor beszippant, szinte megmámorosodsz tőle. Én képnéző vagyok, a kép még a szövegnél is jobban meg tud szólítani.
A látványnak van egy olyan dimenziója, amiben tényleg jelen van a megfogalmazhatatlanság. A jó kép, legyen az festmény vagy fotó, képes önmagából kifordulni, és felmutatni egy olyan dimenziót, ami nincs ott, és mégis ott van.

MN: A mai vizuális áradatból hogyan tudod kihalászni azt, ami fontos?

FFL: Ő halász ki engem. Hirtelen megszólít egy látvány, és ilyenkor szabályosan megyek utána, mint a kutya. A bennünket körülvevő képáradat persze nagyon megnehezíti, hogy valóban látni tudjunk. A túl sok kép megrontja a szemet, mint ahogy a sok háttérzene megrontja a hallást. A mai mérhetetlen képdömpingben szükség van képi csöndre is.

MN: Mi a véleményed a fesztiválkultúráról? Ma minden a show-k irányába mutat. Én még magas irodalomban gondolkodom, amit semmiképp sem keverek össze a lektűrrel. Vannak, akik megrónak e megkülönböztetés miatt.

FFL: A posztmodernnel hihetetlen nivellálódás köszöntött be. Egyetemeken irodalom szakos hallgatók szakdolgozatokat írnak a legidiótább regényekről is, mert elhitették velük, hogy minden egyformán fontos, pusztán ezért, mert kulturális termék. Ez a nivellálódás a globalizáció egyik jelensége. A kultúrában is minden áramvonalassá vált, a könyvek, a festmények, a filmek. Éppolyan nehéz megkülönböztetni őket egymástól, mint a mai autómárkákat, amelyek pedig régen olyan szépen különböztek egymástól. Valami­féle civilizációs-gazdasági kényszer létrehozta a fesztiválfilmek műfaját, meg a könyvvásárok irodalmát. A Frankfurti Könyvvásáron azután a szerencsétlen írók olyan benyomást keltenek, mintha egy láthatatlan ostorral vernék őket. A felolvasásokon a rendel­kezésre álló harminc perc után nincs könyörület, le kell menniük a színpadról, mert jön a következő. Olyan ez, mint a rabszolga­vásár.

MN: Kaszál a tőke szabadsága.

FFL: A kapitalizmusnál jobbat még nem találtak ki, ennyiben egyáltalán nem osztom Žižek véleményét. A baj inkább az, hogy a tőke elszabadult, parttalanná és ellenőrizhetetlenné vált. A politika pedig, ahelyett, hogy felügyelné, a gazdaság engedelmes szolgálója lett. A mi kelet-európai régiónk ebben a vonatkozásban többszörösen kiszolgáltatott, mert Nyugat-Európával ellentétben a szociáldemokráciának itt nincs hagyománya. Ott a második világháború után a gazdasággal birkózva a politika meg tudta őrizni a súlyát, legalábbis a nyolcvanas évek elejéig. Magyarországon viszont soha nem létezett szabad politikai struktúra, így 1989 után a beáramló tőke pillanatok alatt mindent letarolt.

MN: Politikai cikkeket olvasni, betekinteni a magyar politikába számomra kín és keserv, mégis: állampolgári kötelesség. Te milyen viszonyt ápolsz nem úgy általában a politikával, hanem az ittenivel-mostanival? Te oda tudsz figyelni arra, ami az országos színtéren zajlik?

FFL: Nem lehet nem odafigyelni. A gondom inkább az, hogy nem tudom kivonni magam az alól, hogy figyeljem azt, amit egyébként normális körülmények között nem kellene figyelnem. Ilyen értelemben kettős életet élek: részese vagyok valaminek, zsigeri undorral, viszolygással vagy dühvel, de mindeközben kívülről is nézem ezt az egészet, és van véleményem a dolgokról. De ez nem tudja megszüntetni a bennem lévő elementáris érzéseket, már-már testi tüneteket. És ezzel nem csak én vagyok így. Bármely televíziós vitaműsor résztvevőit figyelem, legyenek liberálisok vagy fasiszták, a legtöbbnél azt látom, hogy mégoly reflektáltan gondolkodjon is, közben nem tudja kontrollálni a mimikáját, a testbeszédét, az intonációját, ami mind a reflektálatlan szenvedélyről árulkodik. Egyfajta meghasonlottság ez. A jelenlegi magyarországi helyzet ezt hozza ki mindenkiből. Nem tudod kivonni magad, miközben folyamatosan szeretnéd kivonni magad.

MN: Tamás Gáspár Miklós megjegyzése szerint ez egy olyan fura államszervezet, amit tényleg csak az Orbán Viktor tudhat kormányozni. Nyilván radikális változásra lenne szükség, mert ebben a szisztémában nem lehet politikai alternatívákat megragadni.

FFL: Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy csak ő irányít mindent. Persze nem vitás, hogy ő irányít, de kialakítottak egy olyan politikai szisztémát, ahol szinte mindenki úgy gondolkodik, mint ő. Orbán egy önjáró, olajozottan működő struktúrát hozott létre, nem véletlen, hogy ilyen népszerű. Immár nem egyszerűen őellene kell harcolni, hanem saját magunk ellen. Hazajövök bárhonnan külföldről, és az első napokban még látom jól, hogy mi a saját magunk ördögei vagyunk. Nemcsak kerget bennünket a rendszer, hanem mi magunk is e rendszer részei vagyunk, a reakcióinkkal, az ingerültségünkkel együtt. Súlyosan deformálttá váltam már én magam is. Ez az a szituáció, amikor utálom azt, aki velem szemben áll, miközben észrevétlenül hasonlítani kezdek rá. Ennek a rendszernek hihetetlen hasonítási ereje van. Mentálisan nem érzem magam higiénikusnak.

MN: Van egy szép gondolatod Az ész álma című könyved egyik esszéjében, mely szerint az európaiság „a mérték, az erkölcs és a dinamizmus” egyensúlya. Alighanem távol állunk ettől.

FFL: Szűcs Jenőtől jönnek ezek a gondolatok, hogy Európának legalább háromféle szellemi gyökere van. Ma Magyarországon és az egész közép-európai térségben mindegyik gyökérzet sérült. A mérték is, amit Európa a görögöktől örökölt, az erkölcs is, amit a zsidó-kereszténységtől, és a dinamizmus is, amit a népvándorlásoktól. Nálunk soha nincs egyensúly. A mai magyar hazugságpolitika, a kormányszintű rasszizmus, az, amit Ungváry Rudolf mutáns fasizmusnak nevez, ennek köszönheti a sikerét.

MN: Vonzó számomra, ahogy a műveltséget értelmezed. Nem státus, nem a tudás terjedelmessége, hanem életvitel, látásmód, a nyelv állandó csiszolása, a gondolat nem szűnő korrigálása. Az írásos, a bookish kultúra vége felé járunk. Az általad képviselt műveltségeszmény és gyakorlat hogy áll helyt ma?

FFL: Én szerencsés vagyok annyiban, hogy akkor voltam serdülő, akkor eszméltem, amikor még nem létezett a digitális kultúra. A mából visszanézve ennek a nagy előnyét abban látom, hogy jobban tudtam koncentrálni, nem volt fölszabdalva a figyelmem annyira, mint ma. Az én generációmnak nagyon erős emlékei vannak a digitális kultúra előtti korszakról, miközben nyakig benne vagyunk ebben a digitálisban is. Kulturális paradigmaváltás közepette élünk, fél lábbal itt, fél lábbal ott. Ma már persze az én figyelmem is föl van aprózva, ami néha rettenetesen frusztráló. Akinek azonban nincsenek úgymond predigitális emlékei, azoknak ez az újfajta kultúra a természetes. Őket nem frusztrálja az, ami minket még igen. És ezért olyan élethelyzetek felé tudnak már most nyitni, amelyeket mi elképzelni sem tudunk. Egyáltalán nem vagyok pesszimista a mai Z generáció szellemi horizontját illetően. De azért azok az élmények, amelyekről itt beszélgetünk, a megrendüléstől a melankóliáig, őket sem fogják elkerülni. Legfeljebb másként birkóznak meg majd velük.

MN: Az ismeretlen őket sem fogja megkímélni.

FFL: Nem, ebben biztos vagyok.

MN: Az ismeretlen dicsérete, talán ez lehetne az új könyv megfelelő címe.

FFL: Vagy legalábbis az alcíme.

szerző
Radics Viktória
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kelet és Nyugat érdekellentétei
Interjú Timothy Snyderrel
Választási riport Szerencsről
Az új Hazafias Népfront
A rendszer árnyéka
TGM a Jobbikról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...