Bekéredzkedtek - Borgos Anna-Szilágyi Judit: Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban

szerző
Kiss Noémi
publikálva
2011/22. (06. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Beengedték a nőket, a Nyugat óta van nőirodalom. Osvát Ernő szerkesztő ilyen ügyekben a szenvedély megszállottja volt, "dilettánsok légióját" engedte publikálni, aztán még beléjük is szeretett.

Móricz folytatta, ami Ignotusszal elkezdődhetett - túl sok nőt engedett ő is a laphoz. Csakhogy ez nem igaz. E most megjelent könyv végleg eloszlatja a tévhitet. (Ettől persze megkísértve végig önmaga ellen beszél.) A női írók száma ugyanis a Nyugatban elenyésző volt. Mindössze két százaléka a szerzőknek, ami hetven írónőt jelent. Így azért nem is voltak olyan kevesen. Főleg ha onnan nézzük, hogy ekkor teremtődött meg az írófeleség mellett egy másik, az írónői szerep lehetősége. Sajnos azonban e szereplők közül a magyar irodalom öntükröző (közösségi, reprezentatív kánont erőltető) természete folytán a többség a teljes feledés homályába merül. Eltérő, irritáló, idegen test a nő a lapnál. Elég elolvasni a korabeli kritikákat. A szerző nemét mint a másság jelét már az első mondatokban említik. Az írónőket magánjellegű irományaik, önsorsrontó költészetük, vibrálásuk, ősi asszonyiságuk visszaterelte otthonukba, oda, ahonnét jöttek; írófeleségként vagy meseíróként, illusztrátorként maradtak meg, végül teljesen eltűntek. Műveik fellelhetetlenek, nevük üres szólam - vagy még rosszabb: giccses lektűrszerzők lettek. Holott a Nyugat valóban - puszta esztétikai (?) szempontjaival - jó pár nevet bedobott a magas (?) irodalmi életbe. Egyengette útjukat, kritikákat közölt róluk emblematikus szerzőktől, Adytól, Babitstól, Karinthytól. A nők aztán mégis inkább elmaradoztak, kihullottak. Néhányan közülük csak úgy maradtak a köztudatban, mint feleségek, ilyen-olyan rokonok, életrajzi tartozékok. Háttérképek valódi kontúrok nélkül. Kivétel kettő van, Kaffka Margit és a híres zongorás fényképen véletlenül szereplő Török Sophie.

Hogyan juthatott be valaki a laphoz? Mit miért írtak a nők? Milyen szerep jutott nekik a századelőn? Mért hagyták abba? A Nyugat szimbolikus sorompó - az engedmény és a kirekesztés temploma. Mert aki ide nem jutott be, az végképp nem számít. Ebből a szempontból elég unalmas is lett a kötet, vagy más szóval tendenciózus, hiszen kivétel nélkül minden életrajz a bukással szembesít. Borgos Anna szerint Kaffka Margit szerepe a Nyugatban ezekkel a fogalmakkal jellemezhető: "helykeresés, bizonytalanság, alkalmazkodás". A korabeli kritikának egy írónő addig volt érdekes, amíg asszonyi módon írt, de ha úgy, hogy fenekestül fel akarta fordítani a világot mondjuk szabad versben, akkor már nem volt olyan jó.

A szerkesztők tíz portrét készítettek, tíz arcot keltenek életre. Színes, gazdag fejezetek, élvezetesek is. Kiderül, hogy már ők ketten is más-más szempontot hangsúlyoznak egy női író és a Nyugat viszonyában. Egyikőjük inkább az író nő korabeli szereplehetőségeire, másikuk az asszonyi írásmód jellemzőire, az érzékeny, egyedi megszólalásmódra hoz példákat. Ez külön szimpatikus. Abban közösek a portrék, hogy az életutat állítják a centrumba, és legtöbbször ennek megfelelően, tematikusan olvassák a szerzőket. Életrajzi és elsődleges forráskritikai elemzést adnak, majd röviden, de kitérnek a recepcióra is. Talán ez utóbbi, a kitörlődés nagyobb hangsúlyt kaphatott volna. Hiszen éppen az eltűnés mikéntje volna érdekes.

A szerkesztők tíz olyan nőt választottak ki, akik a legtöbbet publikáltak a folyóiratban. Kádár Erzsébet, Lesznai Anna, Reichard Piroska, Bohuniczky Szefi, Kosáryné Réz Lola igencsak felfedezésre vár; ugyanakkor - és ezt ők is hangsúlyozzák - a felfedezés nem minden szerző esetében hozza meg a lázas izgalmat (Lányi Sarolta, Kovács Mária, Gyulai Márta). Az ismert szerzők, Kaffka Margit és Török Sophie portréját viszont éppen ezért kevésbé érzem sikerültnek. Félbemaradtak, hiányzik a szerzők (számomra a művekből nem minden esetben logikusan következő) kultuszának indoklása. Miért pont Kaffka Margit került be? Borgos Anna a recepció taglalásakor az 1945 utáni időszakot teljesen figyelmen kívül hagyja. Annak fényében érdekelne ez különösen, hogy mondjuk a Színek és évek önmagával azonosulni nemigen tudó, erőtlen, antiklerikális női hőse (de más regényeké is) mennyire felelt meg a szocialista esztétika osztályharcos szempontjának, és mennyiben nem az emancipált, feminista, kitörő hős szerepdilemmáinak, amit mondjuk a gender szempontú kritika sajnos csak igen nehezen tud ráhúzni Kaffka alakjaira. Ezek a női hősök a kitörés és a görcsös megfelelési vágy között himbálódznak, aztán maradnak, ahol voltak. Így a kortárs női próza felől nézve is nehezebben tudja igazolni magát e nőtípus. De ugyanígy kérdéses lehet Török Sophie prózája, az impresszionista stílus, a túlírt gesztusok. A portréjából kiderül állandó szorongása, hogy nem ismerik el. De vajon megérdemli a véletlenül jött elismerést? Ugyanígy kétségeim vannak például Szilágyi Judit Lesznai Anna ős-asszonyiságát és "az empirikus valóság mögötti abszolút, igazabb valóságát" mint esztétikai kategóriákat emlegető írásával szemben. Erőteljes kulcsregényének, a Kezdetben volt a kertnek alaposabb bemutatását viszont alig vártam, aztán elmaradt. Ugyanakkor Lesznai portréja nagyon tetszetős, épp a tendenciózussága miatt: elfordulása, a mesében (mint peremműfajban?) való kiteljesedése a női íróság paradigmatikus esete.

Ez utóbbi kifogások persze nem vonnak le a könyv erényéből, ami elsősorban felfedező szándékkal jött létre. Fontos pillanat ez. (Arra azért szeretnék rávilágítani, hogy érdemes volna az irodalmi kánon politikája felől is átolvasni ezeket az életutakat.) Borgos Anna korábbi munkái (lásd pl. a Portrék a Másikrólt) úttörőnek számítanak e tekintetben. Gazdag forrásanyagot dolgoznak fel, elfeledett, még a könyvtári cédula szintjén sem létező szövegeket bányásznak elő. Szempontrendszerükben könyvei felmutatják a hazai genderkutatás jelenlegi állapotát: leporolják a nőírókat, és elkezdnek minél több szempontot bevonni az olvasásba.

A könyv borítója szimbolikus gesztus. A híres zongorás képen lecserélték a férfiakat. Csak a ruha és a reprezentáció maradt. A centrumban álló írók a perifériára szorultakkal - írónők szmokingban, akik az örökkévalóságnak pózolnak, nyertesnek érezhetik magukat. Emancipáció ide vagy oda, Ady Endre és sokat hangoztatott, öszszekacsintós nőpártisága ellenére a Nyugat nemzedéke sem arról híres, hogy a nőket magától értetődően beengedte volna, inkább csak megcímkézte. Ebből az impozáns kötetből számomra éppen az derült ki, hogy semmi természetesség nincs abban, hogy a Nyugatban voltak nők (is). Erről külön kell még mindig beszélni, külön könyvet kell írni vagy színházi előadást rendezni (lásd a Nőnyugatot). A lecsengett Nyugat 100 évforduló után, szeparáltan, lekésve a reprezentációs programokat. És akkor a piszkos anyagiak: kerestem, de semmilyen kutatási támogatásra utaló logót nem találtam az impresszumban. Miközben könnyen utána lehet nézni, hogy mennyi (tízmilliós) támogatásból múlt el a hivatalos évforduló. Természetesen nők nélkül.

Noran Könyvesház, 2011, 482 oldal, 3324 Ft

szerző
Kiss Noémi
publikálva
2011/22. (06. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Interjú Szabó Szabolccsal
Ellenzéki harcok Csepelen
Az elhibázott tét
Ungváry Rudolf: vitában Kis Jánossal
„Válsághelyzet” ürügyén
Mire mentek el a százmilliárdok?
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...