Csak egy szó, avagy a rengetegről

Nem találunk szavakat?

  • Németh Gábor
  • 2016. augusztus 21.

Könyv

Dehogynem találunk, fűzfa, hiszen ez a munkánk, és drága halottunkhoz híven, tisztességgel el kell végeznünk. Sem a drága, sem a halottunk nem a műfaj kötelező járuléka. Drága, mert hogyan is lehetne drágább; halott, mert hogyan is élhetne; a miénk, a saját halottunk, igen, azoké is, akik nem tudják, kit és mit veszítettek el. Azoké is, akik soha nem olvastak tőle egy szót sem.

Esterházy Péter minden magyar halottja, ez július 14-én eléggé látszott a Facebookon. Ahogy, rémülten a fájdalomtól, viszik be a közösbe a magyarok a legdrágább emlékeiket.

Európa eközben azzal foglalkozott, hogy Nizzában, legféltettebb kincsének a születésnapján meg akarta ölni egy teherautósofőr. Európa a szétszaggatott polgárait gyászolta, a véres tucatokká mészárolt felnőtteket és gyerekeket, végső soron önmagát, vagyis azt a valamit, ami egyre kevésbé emlékeztet a régi önmagára.

Mi, magyarok, ugyanezen a napon, egyetlen ember halálával törődtünk.

Törődni, azaz megtöretni, ez a helyes kifejezés, ha élne, ezzel a kurzívval egy bizonyos idézhető, kórházi tréfát vehetnénk elő, már hallom is a nevetését.

Nevetni volt vele a legjobb.

Ezt a voltot most szívesen zárójelbe tenném, gyengédségből, elsősorban magammal volnék gyengéd, gyengéd, tehát hazug, azt hazudnám a zárójellel, hogy ami történt, legalább képzeletben visszacsinálható.

Csinálj úgy, mintha élnél.

Soha nem szólítok meg halottat, mert nem hiszek a túlvilágban, pontosabban azt gondolom, hogy itt van a túlvilág, mi vagyunk a halott túlvilága, mindenki itt van, csak ő nincs. Nincs itt, mert nincs. Aki nincs, az megszólíthatatlan.

Ehhez a nincshez már nem akarok hozzászokni.

Ezzel a ninccsel törődtünk, 2016. július 14-én.

Magyarország elveszett, és akkor már Európának is vége, tehát tulajdonképpen az egész világnak, hiszen hogyan volna elgondolható a világ Európa, Európa Magyarország, Magyarország pedig Esterházy nélkül, így látták a magyarok. Elnyel a halála mindent, fekete lyuk.

QED.

De mi az, hogy Esterházy?

Csak egy szó.

Csak egy szó, de varázsszó. Szezám, tárulj! Bevezetés a szépirodalomba. Kerestem egész nap valami megfelelőt a szervezett virrasztáshoz, a vége felé beültem az Ibolyába, kértem egy sört, és a mondatokkal foglalkoztam, a mondataival, a mondatainkkal, kerestem az alkalomhoz illőket a nagy, fehér könyvben, észrevettem, azzal a szándékkal, hogy biztos lehessek benne, azokat a mondatokat mások még nem írták le korábban, mert nem vendégszöveget akartam választani, hanem valamit, ami egészen biztosan a sajátja, de ezzel a hermeneutikai gyanúval olvasva minden mondat a vendégének látszott, mindegyiknek érkezése volt, éppen jött valahonnan, úgy tülekedtek, mintha mindnyájan elsők akarnának lenni, engedjétek hozzám a kisdedeket, mondta Esterházy a szívemben, az ismertem nevetéssel, az derült ki, hogy bár, ahogy Thomas Bernhard kitalálta, soha senki nem talált ki semmit, és soha nem is fog, aztán valahogy minden mondatból Esterházy-mondat lesz végül.

Az egész élete azzal telt, javítás/rontás: arra ment rá, hogy új mondatokból készítsen helyet régi mondatoknak, helyet megfáradtaknak és megszomorítottaknak, vidámaknak és kegyetleneknek, boldogoknak és boldogtalanoknak, a mélyeknek, hogy végre megismerjék a sekélyesség gyönyörét, és a sekélyeknek, hogy egyszer ők is mélynek érezhessék magukat, és végül valahogy, a varázsszónak – Esterházy! – köszönhetően, jobbnak mutatkozzanak, mint amilyenek valójában, jobbá tegyék egymást, és jobbá tegyenek minket, olvasókat is. Azzal vádolni, hogy ez az eljárkálás plágium, tehát összetéveszteni az elsajátítást az eltulajdonítással, ez volt talán a legkínosabb félreértés, amit aztán el kellett valahogy viselnie. Elegánsan viselte, ahogy mindent. Mintha el lehetne lopni az Eiffel-tornyot. Ahogy olvastam az Ibolyában, kiderült, a mondatai szétválogathatatlanok, éppen ez, az összetartozásuk tartja életben őket, megint egyszer úgy tetszett, hogy az életműve, mi több, az egész úgynevezett szépirodalom egyetlen, csodálatos, rengeteg erdő, amiben boldogság eltévedni, és végül, hogy ez, a tétova, boldog szabadság lett az öröksége, ezt hagyta ránk, a tudást, hogy a kézirat nem ég el, mert halhatatlan, mert a szó maga halhatatlan, tehát az Esterházy szó is halhatatlan.

És hogy a mai naptól fogva ez is csak egy kibaszott szó.

Kijön a fiam a szobájából július 14. éjszakáján, leül a konyhaasztalhoz, és azt kérdezi, akkor most mi a teendő. Csend lesz. Ugyanazt kérdezi, amit az ország. Mostantól ki fogja megmondani, hogyan kell élni, hogyan túlélni, hogyan lehet őt túlélni, toporzékol a haza az Fb-n, mint egy akaratos kisgyerek, pedig a könyvheti beszéd utolsó bekezdésében, egy korai EPigonnal, Máraival szólva már megmondta, hogyan.

Olvasni kell, életre-halálra.

Nincs több kérdés, és éppen ez a válasz.

Tehát nem az a baj, hogy ne tudnám, hol találjak szavakat.

Ennél sokkal nagyobb a baj.

Az, hogy elveszítettem a testvéremet.

Egyszer, amikor nagy bajba kerültem, tanácsot akartam kérni valakitől. Nehéznek látszott, a gőg miatt, mert nem tudok kérni, szinte semmit, tanácsot meg aztán végképp nem, de meglepődve fölfedeztem, tőle meg valahogy mégis tudok. Pezsgőspohárral a kézben álltunk, ablakfénynél, egy születésnapon, amikor, a magam számára is váratlanul, azt mondtam neki, azért tőle kérdezem meg, amit meg fogok, mert amióta ismerem, úgy gondolok rá, mint a testvéremre. Láttam az arcán, hogy ugyanolyan komolyan vesszük a szót, ő a bőség, én a hiány miatt. A szónak akkor még nem volt semmi köze az időhöz, nem a bátyánknak gondoltam, mint ő Kosztolányit, nem is a bátyámnak, hanem, ahogy írva van, a testvéremnek. Mondott valamit, én megfogadtam, a baj pedig, ettől teljesen függetlenül, elmúlt, úgy múlt el, hogy kiderült róla, nem is létezett. Attól fogva ez lett a viszonyunk. Legyek pontos, drága halottamhoz híven: úgy bánt velem, mint egy távoli, de jó baráttal, aki a testvérének képzeli magát. Ennek van most vége. Leszek megint, aki vagyok, egyedüli gyerek, aki mindig is voltam.

Figyelmébe ajánljuk