Poeta.doc

Csodálatos zaj

Könyv

 

Lukács Flóra: Kavics

Fuss, és minden úttesten átérve

képzeld el, hogy egy autó,

amelyik valójában megállt,

továbbhajtott és elcsapott:

kívülről nézed magad, a szétszakadt tested,

a részeid, amik ottmaradtak,

miközben tovább futsz, és látod,

ahogy elégetnek, és a hamvaidat dobozba zárják.

 

Öt liter véred percenként káromkodik százhúszat.

 

Egymáson gördülő kavicsoknak képzelte

az embereket, akiknek nincs közük egymáshoz,

de csodálatos zajt csinálnak létezésükkel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden költőnek, írónak adtak már a kezébe kéziratot azzal, hogy itt van egy kezdő néhány verse vagy novellája, mondjon már róluk valamit, szerinte milyenek. Ezek nem éppen a legkellemesebb szituációk. A természetes önvédelem aztán előbb-utóbb ki is alakít valamiféle rutint: van, aki már a paksamétát megpillantva elkezdi megszövegezni az udvariasan tartózkodó elutasítást, amit esetleg azzal enyhít, hogy hát ő nem is igazán illetékes az adott műfajban, vagy hogy nem ismeri eléggé a fiatal irodalmat, ezért aztán csak korlátozottan érvényes, amit mondani fog.

Amikor Lukács Flóra kéziratait az orrom alá dugták, fejben én is rögtön elkezdtem előre mentegetőzni a statisztikai alapon borítékolható kedvezőtlen véleményemért, de elolvasva az első versből három vagy négy – semmi esetre sem több mint öt – sort, rögtön világossá vált, hogy ez a tizenhét éves miskolci gimnazista nem egyszerűen tehetséges, hanem költő. És nem is olyan tini csodagyerekféle, hanem kész költő.

Az időközben huszonnégy éves pesti bölcsésszé öregedett költőnek már azok az első versei is nagyon kiforrottak voltak, és már azokban is megjelent jellemző témái közül kettő, a deviancia és a periféria, de ezek sosem, azóta sem oldódtak bele holmi lapos moralizálásba a szociologizáló beletörődés nemes lelkű együttsóhajtásába, hanem érzékileg megtapasztalt és művészileg közvetített intenzív létélménynek lettek a médiumai.

Lukács Flóra verseiben gyakran jelennek meg hegtetoválásokkal gyötört, szétszakadt, lenyúzott bőrű, elhamvadt testek, dühből működő kamikazék és transzvesztiták: a terekben neon, palakék vagy rózsaszín fények vibrálnak, miközben az egyik szereplő öt liter vére „percenként káromkodik százhúszat”, egy másiknak a mellében pedig „kis vaslemezt feszeget a szívdobogás”. Ezek a versek nagyon 21. századiak, de mégis – vagy éppen attól? – olyanok, mintha nem itt és most, hanem egy „haragos, infravörös vándorállat” fejében játszódnának valami New Yorkból, Sanghajból, Budapestből és a Szárnyas fejvadászból összegyúrt vagy összegyűrt, sötét és nyugtalanító jövőbeli metropolisz kulisszái között.

Ebben a világban a dolgok többnyire nem azok, amiknek ismerjük őket: egy kínai állatkertben a hiúz „kérges talpú”, a majom „kövek és rácsok közt tomboló, / földszínű állat”, a „vicsorgó panda” fenekéről pedig már „kikopott a szőr” (Transz). Itt a fekvéstől nem a test zsibbad el, hanem a fekvőhely (Maradni, maradni): „Ágyamat csontosan és súlyosan / nyomja a testem, / míg el nem zsibbad alattam / és ki nem vet magából” – még jó, hogy az Este fekete felhő közeledik című versben már „megtanultuk, mert nem lehet másképp, / hogyan kell csontosítani az álmot, / izmokat, szerveket, húst és vért, / nyálat ébredni bele”.

Erős, szenvedélyes költészet ez, amelynek a test tapasztalata egyszerre jelenti problémáját és médiumát, és amelyben még az egyáltalán nem otthonos külvilág is mintha abból nyerné a létjogosultságát, hogy körülveszi a már önmagukban sem otthonos, folyton alakuló, gyakran erőszakkal alakított, megnyúzott, felsértett, összetört, olykor egyenesen kentaurszerűnek érzékelt vagy vágyott testeket. A Pillanatnyi hiány című nagyszerű versben ez olvasható: „Úgy érezte magát mellettem, / ahogyan sokszor elképzelte, / hogy egy motorral fékezés nélkül, / százhatvannal nekihajt egy betonfalnak, / tetőtől talpig bőrben, / mert abban hitt, hogy megmaradt részeiből / egyszer majd valaki jól rakja össze. / Valakinek él, aki nem tud róla, / valakitől menekül, aki nem tud róla, / ebből alakul.”

A Kavicsban is a baleset képéből bomlik ki a vers, illetve a futásból, mert ebben a világban minden mozgásban van, még a talaj is, ami annál is érdekesebb, mert ezt éppen nem valami örvénylő álom közvetíti, hanem érzéki tapasztalat: „A faluban járva / kilométereken át / mozog talpam alatt / a szilárduló aszfalt” (Palakék). Az elképzelt baleset következtében a test nemcsak szétroncsolódik, hanem el is hamvasztják, ami – a halál utáni test képzete – szintén visszatérő kép Lukács Flóra verseiben: „Azzal a tekintettel nézlek majd, / amivel kezdtem és akartam. / Akkor végre hozzám érsz, / de én hideg hamuvá válok ujjaid között” (Hiány); „képeslap lesz a testem, / lopott tetoválótűvel írok / magamra levelet, / még be se fognak hegedni a sorok, / amikor egy repülőgép rakterében / egy koporsóban hazafele tartanak maradványaim” (Maradni, maradni).

Ezekben a versekben a test médiummá válik, és úgy szólal meg, mint az Apollóval vívott zenei versenyen vesztes és ezért az isten által megnyúzott szatír, Marsyas bőre az antik mítosz egyes változataiban és a kortárs képzőművész Anish Kapoor gigantikus installá­ciójában. Ahogy Krusovszky Dénes írja Akár egy fenyőléc című versében: „A fenyőágra akasztott emberi bőr / már egészen kiszáradt, viszont, / ahogy többen állították, a legegyszerűbb / furulyahangra is összerezdült, / ezt mások táncnak látták, / megint mások a szélre gyanakodtak.”

A bőr a Lukács Flóra költészetében oly termékenyen meghatározó határhelyzet egyik szimbóluma: az átmenet, például álomból ébredésbe, életből halálba, a változás („Csak pusztítottuk azt, akivé alakultunk”) vagy akár a felületek puszta találkozása („az anyagot magához szorítja a tömény festék”) számos lehetőséget kínál az arra fogékony költőnek. A verset azonban nem kapja készen, ahogy az Átutazó című versben áll: „Az összes irányba el kell tévedni. / Addig minden csak a bőrig ér.”

A verset a Pannon Tükör idei harmadik, sajtó alatt lévő száma alapján közöljük.

Figyelmébe ajánljuk