„Egy szép tökfőzeléket talán…”

A nagy háború utáni infláció közép-európai művészek szemén keresztül

Az I. világháború alatt és után brutális infláció sújtotta Közép-Európát. Hogyan birkóztak meg az emberek az elszabaduló árakkal, az áruhiánnyal, az árstoppal? A súlyos válság hétköznapjairól Kosztolányi, Karel Čapek, Hašek, Stefan Zweig és más klasszikusok korabeli tudósításait olvastuk el. Abszurd és tragikomikus történetek következnek, sok részeg bajorral.

A háború elején még optimizmus hatotta át a közhangulatot. Ezt tükrözi a közgazdasági íróként is tevékenykedő Fenyő Miksa 1914 augusztusában, a Nyugatban megjelent A háború s a közgazdaság című cikke. Elemzésében azt állítja, hogy ellentétben Franciaországgal, ahol megindult a pénzromlás, és Olaszországgal, ahol megbénult a gazdasági élet, „az osztrák–magyar bank bankói a mobilizáció első napjától kezdve megtartották teljes értéküket, a papírpénz vásárlóképessége egy pillanatra sem gyöngült. […] nálunk semmi baj, s ha normális pénzügyi viszonyok nem is állíthatók helyre, ma már pszichológiai körülmények – pánik, elkedvetlenedés, kishitűség – a dolgok fennálló rendjét nehezen bolygathatják meg”. Nem így lett. „A hátországban élők számára 1914-től a legelképesztőbb tapasztalat alighanem az árak gyors és megállíthatatlan emelkedése volt, ami együtt járt sok árucikk eltűnésével” – írja Bihari Péter az 1914 – A nagy háború száz éve című könyvében. A háború végére, a békebeli szinthez képest Magyarországon 900, Ausztriában 1500, míg Angliában és Franciaországban 200–220 százalékkal emelkedtek az árak. A Nyugat később is foglalkozott a témával: Lengyel Géza 1921 júniusában nyílt levelet intézett Fenyőhöz, annak egy 1920-ban megjelent közgazdaságtani füzete kapcsán. Lengyel azt nehezményezi, hogy míg korábban a közgazdászok (így Fenyő is) a korona javulásától várták az ország megmentését, addig annak javulásakor sem történt érdembeli változás. „Ma a legtöbb közszükségleti cikk s különösen iparcikk ugyanazon valutával mérve Budapesten annyiba kerül, mint Zürichben vagy Londonban, és ez a viszony most már lényegesen nem fog változni, akárhogy hullámzik is a korona. […] [A] nagy konjunktúra nem fog többé visszatérni, még kevésbé, ha stabilizálni sikerül a korona értékét” – írja. 1923-ban pedig Pikler J. Gyula statisztikus, közgazdasági író A pénz vásárlóereje és az infláció című előadásának összefoglalását közölte tizenegy részben a Nyugat.

Egyre hull

Az infláció és a válság az egész gazdaságot, benne az irodalmi intézményrendszert is érintette. Így például a gróf Teleki József, a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke által 1854-ben végrendeletileg létrehozott drámaírói pályázat – amely minden évben 100 arannyal jutalmazta a legjobb darabot – az I. világháborút követő inflációban teljesen elértéktelenedett. És persze a könyvkiadásnak is komoly gondokkal kellett szembesülnie. Ismerős lehet a Freund Jenő által a Világosság Könyvnyomda Rt. – Huszonöt év című kiadványban leírt jelenség: „A kalkuláció lehetetlenné vált, mert mire a munka elkészült, annak megadott ára – már a múlté volt.” Az infláció okozta bizonytalanság közepette, amikor „mindenki a tőzsdepapírok után futott és arra esküdött”, a nyomdában türelmesen várták a jobb időket. „És eljött az idő, amikor bebizonyosodott, hogy a fehér tiszta papiros értékállóbb volt, mint a cifra, banktrezorokban őrzött papíroskötegek” – tekint vissza az inflációs évekre az 1930-ban megjelent könyvben Freund.